Kísértetváros kapujában

– Oda nézz!

Megkövülten bámulunk ki a busz ablakán.

Hatalmas, halott város. Emeletes kőházak tömege, igazi utcák és igazi terek, tető nincs, tátonganak az ablakok és kapuk: csak a kő maradt meg, minden fa kiégett, lángnyelvek koromnyoma a fehér falakon, ki tudja, mióta feketéllik ott. Magas fallal körülvett halott város a dombon. Sehol egy lélek. Nem is romos, hiszen ép az egész. Kísértetváros.

Völgybe ér a busz, megáll. A halott város nem látszik innét, csak két és fél, három méter magas támfala a domboldalban, a fejünk fölött. A fal repedéseiben satnya gyom nő. Pici viskók tapadnak a domboldalhoz, színesre vannak festve, a nyomorban az emberek adnak a csinosságra, rendre. Mohamedán falu, az apró minaretből ítélve.

– Gyere, biztosan be lehet menni valahol.

Tűz a nap. A domb mögött, előttünk és mindenfelé, szinte tapintható közelségben a kétezer méteres, kopár, fekete hegyek, szinte a nyakunkba szakadnak. Felfelé kaptatunk a köves úton, a kövekkel elkerített kertecskékben csenevész fügefák, némi szőlő. A köves talajra messziről hozott termőföldet borítottak. Egy-két turbános öregember, pár feketébe burkolt öregasszony. Csend van, vakító napsütés. Fejünk fölött a halott város, nem látni, csak érezni az útról.

Megvan a kapu, ez az, itt lehet bemenni. Zárva. Felirat: kettőkor nyit. Most fél kettő. Ha valóban kinyit kettőkor, marad egy óránk megnézni.

Betérünk a minaretbe, szép fehérre van meszelve, semmi sincs benne. Körbemászkálunk a viskók között, helytelenítő tekintetek. Igazuk van. Vissza is somfordálunk a halott város kapujához, ahol addigra fiatal pár ácsorog tanácstalanul.

Leülünk egy-egy kőre, ők ránk néznek, szeretnének érdeklődni, de nem mernek. Mi némán napozunk.

– Csehek – állapítom meg, ahogy halk beszélgetésbe kezdenek egymással.

Rajtuk kívül senki. Szennylé csorog a lábunknál, a falu csatornája, mossa a régi, simára kopott utcaköveket.

Kettőkor nem nyílik ki a kapu.

– Dörömböljek?

– Dörömbölj.

Ököllel párszor ráverek a korhadó, de vastag deszkákra, aztán megint. Semmi válasz. Belátni nem lehet.

– Pedig jó lenne megnézni.

– Hátha van még egy kapu.

Elindulunk a támfal mentén fölfelé, a cseh pár néz utánunk, de nem jönnek. Megyünk egy darabig, de nincs több kapu. Az út meredekké válik, a viskók eltűnnek, ez itt már a kétezer méteres fekete hegy alja, és elfogyott az út is.

Visszafordulunk.

A kapu még mindig zárva.

– Érdeklődjem? – intek a fejemmel a viskók felé.

Nem érdeklődöm. Mindketten úgy érezzük: nem illik. Ácsorgunk hát, egymásra nézünk a csehekkel, ők aztán elnéznek másfelé.

Egyszerre valahonnét, a föld alól, két szurtos kölyök terem előttünk. Legföljebb tízévesnek nézem őket. Egyikük normális, jókötésű gyerek, de a másik, az alacsony, alig látszik ki a földből, annak már a szeme sem áll jól. Bohócképe van, tüske haja, hatalmas, elálló fülei, a szeme pedig, az valami elképesztő. Nagy, kerek, teljesen kerek szemek, alattuk aggastyánhoz méltó karikák, félkör alakú, felvont szemöldöke alól ártatlanul bámul a tömpe orra két partjáról velük, elhúzza a száját, hosszú, keskeny szája van, nem illik a holdkerek képe közepébe. Látom, ez az ártatlan bohóc belül majd megszakad a nevetéstől, ahogy ránk néz csodálkozva.

– Nem tudjátok, hol a kulcs?

Leírhatatlan grimasz jelenik meg a képén, mintha készségesen azonnal választ fogalmazna, csupa jóindulatú igyekezet az egész gyerek, de nem jön ki hang a torkán az ebadtának. A másik szólal meg:

– Bent van. Biztosan alszik.

– Dörömböljek?

– Azt lehet – szólal meg a bohóc, és várakozóan néz rám, milyen stílusban fogok dörömbölni.

Közelebb jönnek a csehek is. Marira pislantok, a szája nyitva, a nyelvét is kint felejtette, megbabonázva bámulja a kölyköt.

Óvatosan, mondhatni udvariasan ütögetem a kaput, a bohócképű komolyan, együttérzően szemléli ténykedésemet, erre abbahagyom.

– Van úgy – szólal meg gondterhelten –, hogy hetekig nem mászik elő.

– Aha – mondom. – És mit eszik olyankor?

– Idegeneket.

– Az jó lehet – mondom, hogy a kegyeibe férkőzzem. – Csakhogy nekünk mindjárt el kell mennünk.

– Turisták vagytok, mi?

Bólintok.

– Egyik nap itt, másik nap ott – nyugtázza a bohócképű lenézően. – Fél nap itt, fél nap ott.

Kritikája jogos, lenyelem. Zavaromban a kapura bámulok, de zárva van továbbra is. Úgy látszik, megszánt, mert semleges kérdést intéz hozzám:

– Honnan jöttetek?

– Magyarországról.

– Aha – mondja –, szóval az is egy ország.

A döfés ül, mert hiszen az is egy ország. De nem élvezkedik a sikerben, jön a következő kérdés:

– Mivel foglalkozol?

– Irodalmár vagyok – fogalmazok óvatosan; nem érzem helyénvalónak, hogy előhozakodjam íróságommal.

– Szóval könyveket írsz – csap le rám.

– Igen – ismerem el.

– Na és hogy hívnak?

Közeledésnek vélem, artikulálva megmondom a nevemet.

– Hogyan? – jön közelebb, és rendkívül piszkos ujjaival előrehajtja kajla jobb fülét.

Megismétlem.

Összevonja a szemöldökét, megcsóválja a fejét.

– Nem lehetsz valami nagy író – közli –, még sose hallottam rólad.

Kitör belőlem a röhögés. Erre megenyhül, halvány mosoly jelenik meg szokatlanul széles, vékony ajkú száján, a szeméből is eltűnik egy pillanatra a színlelt komolyság.

A másik fiú sem akar elmaradni mögötte, a falba szögezett táblára pislantgatva darálni kezdi a város történelmét. Kereskedelmi központ, dúló háborúk, belső viszályok, hódítók, felkelések, ostrom, tűzvész. Mintha csak ő tudna olvasni. Elfogadom a játékot, fordítom. A bohócképű érdeklődve hallgatja a magyart, aztán a kapu felé bök a fejével:

– Nincs ott semmi.

– Azért érdekes – mondom.

– Ugyan – mondja őszintén.

Megnyerhette a tetszését a magyar nyelv zenéje.

– Maradjatok itt – javasolja hirtelen. – Egy-két napra. Elalhattok akárhol.

Meglep a javaslat, lefordítom.

– Maradjunk – mondja Mari. Beleszeretett a kis fickóba.

De hát nem maradhatunk, este indul a vonat, arra van jegyünk, arra szól a nehezen kiharcolt helyjegyünk, és útlevelünk is van, hamarosan lejár. Csak a lényeget foglalom össze a kis bohócnak. Szánakozva mér végig. Nem vagytok ti szabad emberek, olvasom ki a tekintetéből.

Elvesztettem a nevetésemmel kivívott egyenjogúságomat.

– Kár – mondja a fejét ingatva. – Pedig errefelé csuda érdekes. Holnap vasárnap. Van úgy, hogy ez előtt a kapu előtt óránként három-négy ember is elmegy.

Felnyerítek. A kölyök ártatlanul és komolyan néz rám, aztán faképnél hagy a barátjával együtt.

Nézünk utánuk. Valami kavicsot rugdosnak mély egyetértésben.

Fél három. Indulnunk kell a buszhoz.

– Nem hiszem, hogy kinyitnák – szólok oda csehül a párnak. Megriadnak, eloldalognak. Igen, ezt nem kellett volna.

Lefelé indulunk, vissza.

– Miért nem vihetjük haza magunkkal? – teszi fel Mari a szónoki kérdést.

Nem tudom, miért nem.

Hátranézünk, a bohóc sehol. Eltűnt a viskók között, a kétezer méteres fekete hegyek alján, az isten háta mögött.

Már majdnem a lejtő alján járunk, amikor dobogást hallunk: rohan utánunk a kerekképű egyedül. Megállunk, visszafordulva várjuk, boldogan vigyorgunk. A bohóc száguld felénk, a karjaival köröket ír le, zúg, mint a cserebogár, a kerek szemével ránk hunyorít, de nem áll meg, elrohan mellettünk, rohan lefelé nagy sebesen, eltűnik odalent a viskók között, egyszer sem nézett hátra.

Búcsúzni is szépen tud, méltósággal.

Visszanézünk a buszról.

Hatalmas, halott város szabályos utcákkal, terekkel.

Olyan, mintha kevés munkával még lakhatóvá lehetne tenni.