Ez és ez a hölgy

Leteszem a bőröndöt, a pult mögött fiatal nő piszmog, türelmesen és álmosan várom, hogy rám nézzen. Rám néz, belesandít az útlevelembe, visszaadja.

– Kettő után lesz szoba – mondja –, addig takarítanak.

– Nem fürödhetnék meg valahol? – kérdezem.

– Nem.

– A szobához van fürdőszoba?

– Nincs.

– Talán mégis, egy közös fürdőszobában…

– Nem lehet.

– A bőröndöt itt hagyhatom?

Nemet int, belemélyed a piszmogásba. Felveszem a bőröndöt, kimegyek.

A színház pénztáránál lerakom a bőröndöt. A pénztárosnő szerint ilyen névre nincs jegy. Felveszem a bőröndöt, bemegyek a titkárságra, előadom, hogy a fővárosból jelezték az érkezésemet.

– Forduljon ehhez és ehhez a hölgyhöz – mondja némi szünet után egy őszes nő.

– Hol találom?

– Mellettünk van egy tér, ott kell bemenni.

Felveszem a bőröndöt, kimegyek a térre, befordulok a kapun. Az udvar nagy, négyszögletes, több lépcsőház nyílik belőle, az udvaron törmelék, deszkák, szemét, omlik a vakolat, az egyik lépcsőház alá van ducolva. Kívülről szépen tataroztak mindent. Felmegyek az egyik lépcsőn, első emelet: magánlakások, második emelet: magánlakások. Visszamegyek az udvarra, két férfi álldogál kitartóan egymással szemben, nem csinálnak semmit, nem is beszélgetnek. Megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. Vállukat vonogatják. Álldogálok én is, lábamnál a bőrönd. Jön egy nő, megkérdezem.

– Kisszínház – mondja, és megy tovább.

– Az hol van?

Int a kezével valamerre, kimegy a kapun.

Visszamegyek a bőrönddel a titkárságra, mondom az őszes nőnek, hogy az illető hölgy a Kisszínház táján tartózkodik. Az őszes nő nem méltat válaszra.

Felveszem a bőröndöt, viszem. Fél tíz. Meleg van. A főtér környékén nyüzsgés, bódékat állítanak fel, transzparenseket feszítenek, dobogókat ácsolnak. Itt mindig van valami ünnep.

Váltogatom a kezeimet. Mégiscsak az állomáson kellett volna hagynom a bőröndöt. Most már mindegy.

A Kisszínház pénztárában megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. A pénztárosnő nem felel, jegyeket szortíroz, majd felemeli a telefont, tárcsáz. Várok egy darabig, aztán elindulok kifelé. Egy takarítónő piszmog egy porronggyal, megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet.

– Mit akar tőle? – kérdezi a takarítónő.

Kimegyek az előcsarnokba. Kell itt hátsó bejáratnak is lennie. Elindulok a belső udvar felé, ott valóban találok egy lépcsőházat, felfelé indulok. Egy nő terem mögöttem, megszólít.

– Ezt és ezt a hölgyet keresem – mondom, és megyek tovább.

– Nem szabad fölmenni!

– Tudom – szólok vissza.

A nő kiabál, de nem jön utánam, aztán abba is hagyja. A második emeleten benyitok egy szobába, ahol három férfi és egy nő teázik.

– Elnézést kérek, ezt és ezt a hölgyet keresem.

– Itt olyan nincs – mondja az egyik férfi.

Leteszem a bőröndöt, várok. Néznek rám, hallgatnak. Aztán a nő kimegy a szobából. Hallgatás.

– Nyolcas szoba – könyörül meg rajtam egyikük.

Felveszem a bőröndöt. A nyolcas a szomszéd szoba. Kopogok, benyitok. Az előbbi nő, aki kiment a másik szobából, most az íróasztal mögött ül.

– Ezt és ezt a hölgyet keresem.

– Milyen ügyben?

– Ma estére jegyet szeretnék…

– Minden jegy elkelt.

– A fővárosból jelezték, hogy érkezem. A minisztériumból.

– Három hónapja minden jegy elkelt.

– Ösztöndíjas vagyok, ezért az előadásért jöttem ide.

– Igen?

– Hol találom ezt és ezt a hölgyet?

A nő habozik, gyorsan előveszem az útlevelemet, piros.

– Én vagyok az – mondja a nő.

Feláll, kijön az íróasztal mögül. Felém nyújtott álmatag kezét nem csókolom meg, csak megszorítom. Hellyel kínál, leülök. Visszaül az íróasztal mögé.

– Már nagyon vártuk – mondja, és tündéri mosoly lebben az ajkára.