Lelet

Ultiztunk, amikor a mentősök behozták a bácsit. A homlokán ott volt a jel. Pilleként emelték az enyémmel szomszédos ágyra. A bácsi magánál volt, be is mutatkozott mindenkinek szépen, akkurátusan. Borzadva fogtam meg a kezét.

Bejött az ügyeletes orvosnő, kikérdezte a bácsit, mi a panasza.

– Megdagadt a lábam – suttogta az öreg.

Az orvosnő felemelte a takarót, és megtapogatta a vékony, lilásfehér lábszárat, majd megmérte a bácsi vérnyomását és kiment.

A bácsi vizet kért. Én voltam a szomszédja, nekem kellett megitatnom. Kihányta.

Az orvosnő és egy nővérke felszerelte az infúziót. A nővérke levetkőztette a bácsit, és egy nedves szivaccsal végigsimított a testén. A bácsi csont és bőr volt, védtelen és őszinte csontváz, a végeredmény, máris az emlékmű, ami marad utána. Szépnek láttam a bácsit: a lényeget nem fedte el a húsa.

A bácsi éjjel hörögve lélegzett. Az ajtó fölött égő lámpa fényében feszülten figyeltem, mikor fogy ki a folyadék az állványra kötött, nyakával lefelé fordított műanyag palackból. Valahányszor kevés volt benne, csöngettem. A nővérke bekötötte az új palackot, megköszönte, hogy hívtam, és kiment.

Reggelig háromszor csöngettem.

Napközben lehetőleg a folyosón mászkáltam.

Este a bácsi, apró és kopasz fején svájcisapkával, öklendezni kezdett. Elé raktuk a tálat. Zöld lé folyt ki a száján.

– Idén már kétszer behoztak – suttogta a bácsi –, mindkétszer azt hittem, nem megyek haza többé.

Tovább ultiztunk.

Nyolc után a bácsi hörögni kezdett. Hívtam a nővért, bejött, kiment, visszajött az ügyeletes orvossal. A magas, erős fiatalember megfogta a bácsi kezét.

– Mi a baj, tessék mondani? – érdeklődött szívélyesen.

– Megfulladok – suttogta a bácsi.

Az orvos és a nővérke hatalmas oxigénpalackot cipelt be. Machináltak rajta, a maszkot a bácsi szája elé kötötték. A nővér valami folyadékot szívott fel egy nagyméretű injekcióstűbe. A bácsi időnként azt mondta: megfulladok.

– Adja be – mondta az orvos.

A nővér a bácsi karjába szúrt.

A bácsi levegő után kapkodott, megfulladok, mondta, és megfulladt.

Kirohantam a folyosóra. A szobatársak is követtek.

– Kínos – mondtam magas, furcsa hangon.

A nővérke fehér spanyolfalat cipelt a mosdóból a kórtermünkbe. A folyosón mászkáló pongyolás nők siettek kukucskálni.

– Éjfél előtt nem jönnek a tepsivel – mondta egyikük szakavatottan –, szabály. Hátha feléled. Csak aztán viszik a hullakamrába.

Odasündörögtem közéjük. A bácsi hullája ott feküdt az ágyon, lilásfehér volt. Éppen kifelé cipelték az oxigénpalackot.

Elhatároztam, hogy amíg a hulla bent van, nem megyek vissza. Cigarettáztunk, sétáltunk a folyosón. Fél tízkor jött egy idős nővér.

– Maguk mért nem fekszenek le? – kérdezte.

– Nem megy – feleltük.

A nővér legyintett, és otthagyott.

A szobatársak aztán visszaszivárogtak, és lefeküdtek aludni. Ketten maradtunk a folyosón, a legfiatalabbak.

Fél tizenkettőtől volt a legnehezebb. Sétáltunk, Márton elmondta: fél a beöntéstől, amit reggel kap majd, újabban a beöntés pokoli fájdalmat okoz neki a hasában, különben semmi baja, teljesen egészséges, csak egy kicsit lefogyott, nem sokat, tíz kilót, egyébként kutyabaja.

Éjfélkor visszhangos lépteket hallottunk a lépcsőházból.

– Hozzák.

A tepsit a fehér köpenyes, fehér sapkás beteghordozó tolta. Addig nem képzeltem volna, hogy ő a hullaszállító is. A tepsi kerekeken gördült, és különös szerkentyű volt: lefelé borított, fehérre mázolt félhenger fémből. Nagyon hosszúnak és elképesztően keskenynek tűnt. Mi átmentünk egy csapóajtón, és a szülészet faliújságának munkaverseny-eredményeit tanulmányoztuk egészen addig, amíg meg nem hallottuk, hogy a tepsi már visszafelé gördül. Aztán a csapóajtó előtt megállt. A hullaszállító ránk lökte a csapóajtót.

– Takarodjanak vissza – mondta –, ez szülészet.

– Mindjárt – mondtam.

Márton megszeppenve hallgatott.

– Mozgás – mondta a fickó, és megragadta a karomat. Kitéptem magam. Valamit láthatott a szememben, gúnyosan elvigyorodott.

– Feljelentem magukat a főorvosnál – mondta, és kiment a csapóajtón.

A tepsi tovagördült, sokáig hallottuk a csikorgását. Vártunk még egy ideig, aztán visszamentünk a belgyógyászatra. A kórtermünkbe besütött a hold. A bácsi ágyáról a matracot is elvitték. A puszta acélsodrony úgy festett, mint az ágy csontváza.

Lefeküdtünk; én háttal a lecsupaszított ágynak. Aztán felkeltem, kimentem a folyosóra. A nővérkétől kértem valami nyugtatót, adott pár cseppet, megittam. A dundi, nagyon fiatal teremtés zavartan, bocsánatkérően nevetett, és nevetés közben szégyenkezve mondta:

– Az első halottam.

Kiment a nővérszobából. Az asztalon leletek hevertek szanaszét. Nagy volt a kísértés, hogy a magamé után turkáljak közöttük, de aztán elfogott a félelem: ha most nem veszek erőt magamon, a betegségem biztosan halálossá válik. Kimentem hát a folyosóra. A padon hálóinges nők ültek, elmondták: a szobájukban már negyedik napja agonizál valaki, nem bírják nézni. A folyosó végén borzas férfi tántorgott, a nadrágját ráncigálta és birizgálta a sliccét. A nővérke előbukkant az egyik kórteremből, ráparancsolt a férfira, hogy feküdjön vissza. Az motyogott valamit, nem ment vissza, továbbra is a sliccét matatta, majd érthetően azt mondta:

– Hazamegyek. Gyilkosok.

Aztán tovább motyogott értelmetlenül. A nővérke legyintett, és hozzám érve, még mindig nevetve azt mondta:

– Minden éjjel ezt csinálja.

Háromig cigarettáztam a folyosón. Az egyik női kórteremből hárman kitámogattak egy dagadt lábú, egyébként nagyon sovány nőt, haldoklott. Leültették a másik padra, a nő részegen bámult ki az ablakon, talán a holdat látta. Két férfi tűnt fel a dohányzónak kijelölt beugróban, egymást támogatták. Valószínűleg vécére akartak menni, de útközben elfeledkeztek róla. Egy nálam is fiatalabb roncs azt hajtogatta: ez Afrika, egyre melegebb van. Egy idős férfi hangosan sakkozott magával fejben. A nővérke rohangált, de a lidércként kóválygó rémekkel nem volt ideje foglalkozni, ágytálakat, tűket cipelt, percenként csöngették ki a kórtermekből. Irigyeltem. Párszor az ügyeletes, fiatal orvos is előtűnt a szobájából, álomkórosan imbolygott ő is, de a folyosón császkáló betegekkel nem tudott mihez kezdeni. Egyszer a folyosó túlsó végéről őt is haldoklónak véltem pár pillanatra.

A kórtermek ajtaja nyitva volt, a holdvilágban és az ajtók fölé szerelt, állandóan égő körték fényében most vettem észre először, hogy a nagyobb kórtermek tele vannak bedeszkázott ágyakkal, bennük öntudatlan testek kapják az infúziót vagy a transzfúziót. Már két hete voltam a kórházban, protekciósként a legkisebb kórteremben, és mindeddig nem vettem észre semmit.

A nappali fényben aztán minden békésnek látszott, én mégis a kórház folyosóit róttam, zsebemben egy tantusszal. Fél kettőkor beálltam az egyetlen telefonfülke előtt várakozó sorba. Velem szemben, a portásfülke előtti padon a hullaszállító ült fehér köpenyben, fehér sapkában, és engem nézett. A nagy, elektromos órára tekingettem: kettőtől csendes pihenő, tilos telefonálni. Kettő előtt öt perccel már az utolsó nő telefonált előttem. Én az órát hipnotizálva toporogtam. Kettő előtt másfél perccel a nő kijött, én bementem a fülkébe, és magamra rántottam az ajtót.

Volt másfél percem.

Igyekeztem higgadtan felmérni, kinek is telefonálhatnék.