Hónom alatt dossziéval

Csöngetek, várok, még egyszer csöngetek. Itthon kell lennie, fél órája beszéltem vele telefonon.

Csoszogás, kinyitja. Megszokhatatlan, hogy akire felnézek, alacsonyabb legyen nálam, most is magasabbra vártam a fejét. Fürdőköpeny van rajta, most még jobban kiugrik a pocakja. Szuszog, kicsit imbolyog, kurta, görbe lábán papucs, bocsánatkérő, zavart félmosoly az ajkán, mint akit tetten értek. Úgy tűnik: bandzsít, pedig csak nem néz az ember szemébe. Nem tud másképpen nézni, csak őszintén, ezért kapja el a szemét állandóan, nem akarja kiadni magát.

– Idetaláltál? – kérdi szükségtelenül.

Úgy látszik, rosszkor jöttem. Mondhatta volna a telefonban. Belépek, előrekacsázik valami benyílóba, kikötünk a konyhában.

– Itt van valahol a kéziratod – mondja –, valahova ide raktam.

– Elolvastad? – kérdem gyanakodva.

– Nem – mondja guggolva, nekem háttal, és buzgón keresi. – Minek? Többen állítják, hogy jó.

Meg vagyok sértve.

– Ha nincs meg, hagyd a fenébe – mondom nagyvonalúan, könnyedén.

– Pedig itt kell lennie valahol.

Szuszogva, módszeresen, némi lelkifurdalással keresi, végre megtalálja, büszkén nyújtja. Elszörnyedek: gyűrött salátahalom lett belőle. Valószínűleg belekukkantott, és undorral eldobta. Igen, az eleje talán nem olyan jó, de aztán?!

– Itt szoktam írni – mondja hallgatás helyett, és körbemutat a konyhában. – Bár hason fekve szeretek írni a legjobban – teszi hozzá, műhelytitkát megosztva velem.

Látom a szemén: érzi, hogy engesztelésnek ez kevés.

– Iszol valamit? – kérdi.

– Iszom.

Bekacsázik előttem a szobába. Másik ajtó is nyílik belőle, valami neszezés hallatszik bentről.

– Összesen egy numera jött össze – mondja halkan, bizalmasan – , egész nap egyetlen numera.

Ebben dicsekvés rejlik: úgy is érthető, hogy hosszú volt a numera. És hogy volt egyáltalán.

A felesége biztosan elutazott valahová, kombinálok.

– Nem tartalak fel? – kezdem, de leint:

– Ma már úgyse lesz több numera.

Megmentettem a továbbiaktól, kifejezetten hálásan tölti ki a konyakot. Felhajtom.

– Mi az, te tényleg iszol? – kérdezi, csak félig tréfásan.

– Meghalt az apám.

– Akkor igyál még.

Megint tölt, nézelődöm.

– Szép lakás – mondom.

Felhúzza a szemöldökét, ez felér egy hümmögéssel, aztán gyorsan leadja a szomszédokat, meg a szemközt lakót, aki vadászott, az erkélye most is tele van agancsokkal, őt is hívta vadászni, de nem ment, most már nem is mehet, a szomszéd, az újságok is megírták, egy gyárlátogatáson beleesett a folyékony acélba.

– Képzeld, mi maradt belőle – mondja vidoran. – Különben kedveltem, rendes muki volt.

Tölt, iszunk, elmélázik, felröhhent.

– Az volt isteni – mondja –, amikor meghalt az anyám. Elmentem a legilletékesebbhez, gondoltam, a vallás is olyan, hogy duma, meg összeköttetés. Mondom neki: anyám hamvasztást kért. Elborul az arca: azt nem lehet. De hát, mondom, ez volt az utolsó kívánsága. Széttárja a karját: nem lehet, ilyen a vallás. De, mondja, ha maga vesz most egy sírhelyet saját magának, esetleg meg lehet oldani, hogy odatemessük a kedves mamáját is, és akkor én fogom tartani a gyászbeszédet, ez így megoldható, van egy jó kis parcella, ott fekszik a Szép Ernő is például.

– És mi lett?

– Semmi. Köztemető.

Neszezés a másik szobában diszkréten, jelzésszerűen. Megint felröhhent.

– Amikor meghalt, eszembe jutott: most meg kéne szaggatnom a ruhámat. Biztos az anyám is megszaggatta, az ő anyja is megszaggatta, és előtte mindenki. Nézem, még egész jó öltöny. Tegyem tönkre, szabdaljam szét ollóval? Úgyhogy végül kihúztam a hajtókájából pár öltést. Így szaggattam meg a ruhámat.

Megint a bocsánatkérő, zavart, esendőségéről árulkodó félmosoly az ajkán. Talán attól tart, hogy rosszul értem. Lehet, hogy azt fájlalja, hogy nem szaggatta meg a ruháját egészen. Vagy sajnálja, hogy most illetéktelennek bevallotta, és megint igazat mondott.

Bandzsít rám, illetve nem is rám, hanem a fülem mellett valahová. Szép, nagy tanácstalanság van benne még most is.

Hirtelen könnyű leszek, gondtalan. Tölt, kiisszuk. Kicsit szédülök, és érzem, hogy mosolygok.

Gyalogolok lefelé a lejtős utcán, hónom alatt valami dosszié. Közben hó esett, nagy puha hó, csikorog a lábam alatt. Imbolyogva taposom, hangosan dúdolok, és hálás, hívő mosoly van az ajkamon, sok hónapja először.