Munka Arany

November húsz, kedd.

Délben hazatelefonálok anyámnak. Anyám belesírja a telefonba, hogy meglesz a Munka Arany.

– Tegnap volt minisztertanács – zokogja –, valaki szólt, azonnal megszavazták. Úgy adják meg, mintha még élne.

– Mintha élne?

– Az oklevelet korábbra fogják datálni. Péntekre.

Leteszem a kagylót, magam elé bámulok. Pénteken még élt.

Este anyám tovább sír.

– Holnap kell átvennünk a minisztériumban – sírja. – Háromkor. Kocsit küldenek.

Ülök a fotelban, benne ültek a nagyanyáim, amíg meg nem haltak, és öt napja még apám is benne ült sárgán, csontvázsoványan.

– Felhívom Lacit – mondom anyámnak –, hátha tudja, jár-e ilyenkor teljes özvegyi nyugdíj.

Laci szerint nem jár, csak Vörös Zászlóra, de nem biztos benne, javasolja, kérdezzem meg a különleges tudakozóban. A női hang egy darabig megszűnik, majd ismét jelentkezik, és közli, hogy nem adhatnak felvilágosítást, ilyen ügyekben a minisztertanács titkársága illetékes. Kérdezem a telefonszámukat, hátha anyámat megnyugtatja egy kicsit az aktivitásom, de a női hang közli, hogy ezt a számot nem adhatják meg.

Alig teszem le a kagylót, csöng a telefon. Felveszem. Apám régi barátnője.

– Apád otthon van? – kérdezi.

– Meghalt.

A barátnő felsikolt, majd sikítozik. Várok.

– Mikor?!

– Szombaton.

– És ezt csak így mondod?!

Várok.

– Hát ez nem… ez nem igaz!

Sikítozás. Várok.

– Hát tudod, igazán szólhattatok volna – mondja nyugodtabban. – Mi baja volt?

– Szarkóma.

– Hát tudod… el se tudod képzelni, mit jelentett nekem az apád! – és lecsapja.

– Azt mondta, el se tudom képzelni, mit jelentett neki az apám – mondom anyámnak. Ez használ. Anyám abbahagyja a hüppögést, felháborodik. Talán eltart a felháborodása pár percig.

November huszonegy, szerda.

Anyám fél háromig mozdulatlanul gubbaszt a konyhában a sámlin. Akkor csönget a minisztérium sofőrje.

Anyám feketében, én feketében, az érettségi öltönyömben. A Volga is fekete.

A sofőr begyújtja a motort.

– Jól ismertem – mondja. – Engedjék meg…

Anyám hallgat. Most egészen jól tartja magát. Bárcsak végig kibírná.

A Volga a minisztérium hátsó udvarára kanyarodik a Mártírok útjáról, a sorompót leengedik mögöttünk. A többi állami kocsi között parkolunk. A sofőr sietősen betessékel a hátsó bejáraton. Nehogy valaki meglásson. A liften megyünk fel, nem a páteren. A liftes tiszteleg. Kezemben apám fekete svájcisapkája.

A folyosón a sofőr csaknem szalad előttünk. Loholunk utána. Betessékel egy szobába, két nő és egy fiatalember fejezi ki a részvétét. Köszönjük. Fogasra akasztjuk a fekete kabátokat. Anyámról én segítettem le, azok állnak, néznek.

Az egyik fiatalember előre megy a másik szobába, majd kijön, az ajtót tárva hagyja. Belépünk. Két középkorú férfi ül egy hosszú asztal másik oldalán. Egyikük feláll, a másik ülve marad, az lesz a miniszter első helyettese.

– Csak tegnap mondták meg nekem – mondja az ülő férfi.

A másik hellyel kínál. Leülünk.

– Nem is tudtuk, hogy beteg – mondja a miniszterhelyettes.

Anyámra sandítok, érzem, hogy baj lesz.

– Meg voltam elégedve a munkájával – mondja az első helyettes. – Kitűnő munkaerő volt.

– Én is megbecsültem a képességeit – mondja a másik. – Én vagyok a személyzetis.

Kis csönd. A szemükbe bámulok, de ők nem néznek velem farkasszemet. Az első helyettes dobol az asztalon. Különben csönd van. Az első helyettes a személyzetisre mordul, az észbe kap, és elénk tol egy jókora borítékot.

– A kitüntetés – mondja az első helyettes. – Már régen folyamatban volt. Április negyedikén akartuk átadni, ünnepélyes keretek között.

– Nem igaz – mondja anyám.

Megrúgom az asztal alatt, de folytatja, közben potyognak a könnyei.

– Az utolsó szavai… – mondja anyám, az elmúlt három napban ki tudja hányadszor –, …az utolsó szavai azok voltak, hogy mondjam meg maguknak…, hogy fájt neki…, hogy senki se hívta fel…

– Nem tudtuk, hogy beteg – mondja az első helyettes. – Írják alá, kérem.

– Én a szomszédoktól telefonáltam maguknak – mondja anyám –, hogy ő meg ne hallja…, minden héten többször telefonáltam maguknak…, hogy legalább hetente egyszer hívják fel…

Belefullad a zokogásba.

Az első helyettes szó nélkül elém tolja az oklevelet és egy űrlapot, mutatóujjával kopogtatva mutatja, hol írjam alá.

Nézem a dátumot: november 16. Apám 17-én halt meg.

A nyugta. Hatezer forint, mínusz levonás. Az öregségire.

Nézem az oklevelet. „Visszavonásig érvényes.”

Aranyplakett. Meg egy kicsi. Mellre lehet tűzni.

Most kellene a fejükre borítani az asztalt.

Aláírom, a személyzetis megnyálazza a kezét, és leszámolja a pénzt.

Már öltözünk, már a liftben vagyunk, a hátsó kijáraton surranunk ki, mintha aláaknáztuk volna az épületet, már a Volgában ülünk, az ölemben a boríték, benne az oklevél, a pénz, az érdemrend. Az órámra nézek. Nem tartott sokáig.

Kibámulok a Mártírok útjára. Érzem, hogy vigyorgok.

Anyám feketében gubbaszt, én a fotelban ülök és a tévét bámulom. Meccs van. Magyarország-NDK.