Álmodtam neked

Csütörtökről péntekre virradóra anyám tripla adag altatót vett be, de így sem aludt igazán, időnként fel-felriadt apám nyögéseire.

– Mi van, szívem? – kérdezte ilyenkor az öntudatlanság és a kötelességtudat határán.

Éjfél felé apám határozottabban kezdett nyöszörögni, mocorgott, motyogott, kaparászott, aztán kicsoszogott az előszobába. Mire kimentem, a villany már égett, apám bevette magát a vécébe és beriglizte az ajtót. Leültem a fogas alatti székre, vártam. Apám nyöszörgött odabent, aztán csönd lett, talán elaludt. Halkan szóltam neki, erre megint hangokat hallatott, a vécépapírral kezdett manipulálni, tépdeste. Tíz percig tépdeste, akkor nyögve és motyogva az ajtón kezdett kaparászni. Odaálltam az ajtó elé, vártam, mi lesz. Sikerült eltolnia a riglit. Az ajtót már én nyitottam ki.

– Gyere, pápuska – mondtam neki, és elébe álltam háttal –, most visszamegyünk.

Mind a két kezét a vállamra tette, elindultunk. Nagyon lassan haladtunk.

– Milyen jól begyakoroltuk – mondtam.

Apám nevetéshez hasonló hangokat hallatott.

Az ágyhoz érve háttal fordultam, hogy közvetlenül a széléhez állva egyetlen mozdulattal leülhessen. Nem ült le azonnal, habozott. A hóna alá nyúltam, sikerült leültetnem. Könnyű volt.

– Most lefektetlek – mondtam.

Megint nevetni kezdett, valóban nevetett.

– Mit nevetsz? – kérdeztem.

Suttogott valamit, és tovább nevetett. Jobb kezemmel a két lábát karoltam át, a bal kezemet a hóna alá csúsztattam, óvatosan lefektettem.

– Most betakarlak – mondtam.

– Jó – suttogta, és megint elnevette magát. – Álmodtam neked egy jó témát.

– Mondd el.

– Fáradt vagyok. Reggel.

– Nem felejted el?

– Nem.

Betakartam, kimentem az előszobába, leoltottam a villanyt.

Másnap vittük be a kórházba. Biztos voltam, hogy elfelejtette. Nem kérdeztem meg, csak összezavartam volna.

Másnap este meghalt.