Hajdani sör íze

Másfél órával a megbeszélt idő előtt indultam el a kollégiumból. Gyalog mentem át a Petőfi hídon. Arra gondoltam: mire elvégzem az egyetemet, kétéves lenne a kölyköm, és egész életemben a családért robotolhatnék.

Túl korán értem a Ráday utcába. Többször megkerültem a templomot. Márciusban, amikor még hideg volt, egyszer a templom falánál csókolóztunk. Ő akkor azt mondta: menjünk le a Duna-partra, de én lebeszéltem, a hidegre való tekintettel. Sokáig csókolóztunk, aztán visszakísértem a kollégiumba, azt mondta szomorúan: így is jó volt.

Pontosan érkezett. Olcsó nyári ruhájában taszítóan megviseltnek láttam. Úgy vettem észre: a mellei még mindig nagyobbak. Lopva a hasát szemléltem, nem rejlik-e benne mégis a gyerekem. Átölelt, én is átöleltem. Hozzám bújva állt egy darabig, elsírta magát.

– Na – mondtam csitítóan, és azt reméltem, gyöngéden is. – Menjünk el sörözni, jó?

Elindultunk, belém kapaszkodott, löttyedt volt a karján a hús. Néha oldalt pillantottam, sápadt volt, egészen zöldes.

– Beírták a személyimbe – mondta –, ezentúl mindenki látni fogja.

– Mutasd.

Megállt, a táskájából a rengeteg kacat közül előkotorta a személyit. Az utolsó, kemény oldalra valami szám volt beírva ceruzával.

– Ki lehet radírozni – mondtam.

– Hátha nem szabad.

– Mondták?

– Nem. De azért írták be, hogy benne legyen.

– Ki kell radírozni.

– De ha nem szabad?

A pokolba kívántam a félelmeit. Különben is, gondoltam, előttem is volt már egy abortusza, minek csinál nagy ügyet belőle.

– Egy csomó nőnek már az ötödik-hatodik volt – mondta. – Az egyiknek folyton nedvedzett a melle, vattával törülgette. Lehet, hogy az enyém is nedvedzeni fog.

– Érzel valamit?

– Nem. De velem is megtörténhet.

A nedvedző mellű nőt is a pokolba kívántam, mindazokkal együtt, akik meleg vizes fürdőt javasoltak, és a kötőtűs módszerre akarták rábeszélni. Nehezen sikerült észre térítenem, kis híján tényleg beleült egy kötőtűbe.

– Az orvos azt mondta, szép gyerek lett volna – mondta, és megint sírva fakadt. Megszorítottam a löttyedt vállát.

– Nagyon utálsz? – kérdezte.

– Szeretlek.

– Sírok az utcán.

– Nem baj.

– Az én gyerekem volt. Még mindig kívánós vagyok.

Megint megrémültem, hátha csak hazudja az egészet, és a gyerek minden perccel tovább nő a hasában.

Ronda, koszos kerthelyiség volt, kietlen és szombati, tele nyomorult, rosszul öltözött emberekkel, fogatlan, kifestett, izzadó kurvákkal. Ha gyerekem lenne, hamarosan én is így néznék ki, gondoltam.

A sör vizes volt és keserű.

– Egyél valamit – mondtam.

– Nem vagyok éhes.

– Az előbb mondtad, hogy még mindig kívánós vagy.

Hozzám törleszkedett.

– Ugye nem hagysz el?

– Buta – mondtam és átöleltem. Megcsókolt. Én is őt. Amennyire tudtam, lelkesen.

– Te csak ne takarékoskodj az én pénzemmel – mondtam nagyvonalúan.

A zsírcafatos pörköltet pillanatok alatt befalta.

– Néha már hányingerem is volt – mondta –, nagy gyerek volt. Az orvos azt mondta, egy hét múlva már nem csinálták volna meg.

Hátha már így is késő volt, csak nem meri megmondani.

Még két korsóval rendeltem a meleg, világossárga löttyből.

– Úgy kívánlak – bújt hozzám megint.

– Most egy hónapig nem lehet.

– Elég egy-két hét is, az orvos azt mondta, vasszervezetem van.

– Nem akarom, hogy bajod essék. És utána nagyon fogunk vigyázni.

Talán azért nem akar várni, gondoltam, mert mégse csinálták meg.

Egész nap és egész éjjel vele kellett lennem. Nyugtattam, irtózva csókolgattam, a legszívesebben megfojtottam volna. Közben azt hajtogattam magamban: mégis jobb így, mégse lett öngyilkos.

Egyébként nem hazudott.