A masculinum felé

Megvettem a kenyeret, a sört, a felvágottat két személyre. A kötelet aznap sem vettem meg, de a szög helyét már kinéztem. Ideje lett volna megírnom a búcsúlevelet, öt napom maradt, de még halasztgattam.

Hideg november volt, a vaskályhát megtömtem fával és újságpapírral. Kesztyűben, sálban ültem a szobában, akkor már napok óta nem mentem sehová. Három hetet adtam magamnak, abból eltelt már több mint kettő.

A szobában mindig sötét volt, udvarra nézett, rács fityegett az ablakán a harmadikon, hogy be ne törjenek. Ültem a díványon, hatalmas, fakeretes tükör volt a szemközti falon, vizsgálgattam néha az arcomat, látszik-e rajta, hogy tökéletlen emberé. Nem tudtam megítélni. Az járt a fejemben, hogy hamar lejárt az időm. Ültömben is szédültem. Szédültem már sok napja, ha utcára kellett mennem, a falhoz húzódtam a járdán is, nehogy az úttestre zuhanjak a mélybe.

Ültem ott, aztán előkészítettem a gyufát. Ideje volt indulnom eléje.

Beléptünk a szobába, állt, magán hagyta a kabátját. Magasak, hidegek voltak a falak. Levettem a kabátom, kesztyűben és sálban a vaskályha elé guggoltam, begyújtottam. A piszkafával lazítgattam a hasábokat. Régimódi vaskályha volt, a tetején koncentrikus vaskörök, főzni lehetett rajta. A legbelső vaskört levettem, hogy jobban szeleljen. Ő állt. A tűz párszor kialudt, akkor újabb összetekert újságlapot gyújtottam és a hasábok közé tartottam. Hátraszóltam, hogy üljön le, mindjárt meleg lesz és eszünk, a vaskályha hamar ad meleget. Igen dühített, hogy minden alkalommal kabátban ácsorog sokáig, holott tudhatná a menetrendet.

Lassan melegebb lett. Bekapcsoltam a világvevő Pacsirta rádiót, amelynek gyakran beragadt valamelyik billentyűje, rabok gyártották. Végre levette a kabátját. Ültünk az asztalként szolgáló, szövettel letakart süllyeszthető Singer varrógép mellett kifacsart testtel, mert a lábunk minduntalan a vaskeretnek ütődött, és ettük a felvágottas kenyeret, és sört ittunk. Olykor szóltam, hátha válaszol, de neki se volt mit mondania nekem.

Befejeztük a vacsorát, bármennyire lassan ettünk is. Ideje volt, hogy lepakoljak az asztalról, kivigyem a tálcát a szobából, a konyhában a szemetet a vödörbe öntsem, az edényeket a mosogatóba rakjam és visszamenjek a szobába.

Lassan a tálcára pakoltam a maradékot, kivittem a konyhába, a szemetet a vödörbe öntöttem. Lassan szöszmötöltem, vártam, hogy kimenjen a vécére. Előző alkalmakkor mindig rájött a hasmenés. De nem ment ki. Mélyeket lélegeztem, párszor leguggoltam hangtalanul, nyugtattam magam. A szobában csönd volt, vissza kellett mennem.

Bementem a szobába, a díványon ült felöltözve. Úgy véltem, jobb, ha gyöngéd vagyok, megsimítottam a vállát. Magas nyakú fekete pulóver volt rajta, és szövetszoknya, kockás. Elvettem a kezemet, vártam, aztán megsimítottam a haját. Ült a díványon.

Leültem a székre a varrógép mellett, vártam.

Pár héttel korábban azon a díványon másik nő feküdt, a szerelmem. Két évig kérleltem, hadd lássam meztelenül. Tessék, mondta, levetkőzött, és végighevert a díványon, és feküdt ott mozdulatlanul. Kapkodva levetkőztem akkor, melléfeküdtem, nem mozdult. Feküdtünk ott egy darabig, aztán felöltöztünk.

Próbáltam nem erre gondolni. A nyáron a szabadtéri moziban megfogtam szerelmem kezét, és pattanásig feszült nemi szervemre helyeztem. Ott volt a keze egy darabig mozdulatlanul, nem lepődött meg, hagyta ott egy darabig, aztán visszahúzta.

Inkább erre akartam gondolni, de közben ott ült ő a díványon, magas nyakú fekete pulóverben, kockás szövetszoknyában, és hallgatott.

Meleg lett. Elkezdett vetkőzni. Előbb a szoknyáját vette le, a másik székre rakta összehajtva. Utána levette a bugyiját, majd a fején át lehúzta a pulóvert, kihúzgálta a melltartóját a kombinéja alól. Végül levette a kombinéját is. Lefeküdt a díványra pucéran, a fal felé fordult, a hátát begörbítette, a térdeit felhúzta.

Kapkodva levetkőztem, és mellé feküdtem. A dívány szűk volt, izmaim megfeszültek, hogy le ne guruljak. Arra gondoltam, hogy holnaptól már csak négy napom marad. A testemen azonban végigterjedt a lemondás, izmaim görcse enyhült, feküdtem mellette élettelenül.

A hátára fordult, már biztonságban érezte magát, nem volt bennem semmi fenyegető. Akkor váratlanul éreztem, hogy kívánom. Sürgősen rávetettem magam. Meg volt lepve, de nem félt, nem védekezett. Egyszerre úgy éreztem, mintha már benn lenne. Taszigáltam ritmustalanul, néhány mozdulat és kész. Akkor rögtön lehemperedtem róla. Arra gondoltam, hogy megmenekültem, de nem fogtam fel azonnal.

A rémület utólag tört ki rajta, rohant a vécére meztelenül, mezítláb. Feküdtem az ágyon hanyatt, reszkettem, a lábaimat az égnek rugdostam. Amikor visszajött, láttam, nem érti, minek örülök.

Szóltam hozzá. Kérdésemre elmondta: ez volt neki a második. Megkérdeztem, ki volt az első.

Leült a lábamhoz a dívány végébe, magára tekerte a takarót. Ketten voltak, felelte, két éve, vidéken, este megtámadták az utcán, először megverték, az rossz volt, aztán felváltva feszítették szét a lábát. Az nagyon fájt. Azóta nem tudott. De most nem érzett semmit. Nem fájt.

Néztem rá, először.