Babilonban megdrágult a tej

Már ébren vagyok, amikor anyám bejön, rögtön látom az arcán, hogy baj van. Biztosan nem jött a takarítónő.

– Hét óra, tessék felkelni!

– Mért nem keltettél fel tornászni?

Otthon minden reggel fél órát tornásztam. Itt már erről is kezdek leszokni.

– Rakd szét az ágyadat.

A fürdőszobában apám borotválkozik.

– Légy ma figyelmes anyádhoz, nem érzi jól magát.

– Tudom, nem jött a takarítónő.

Apám nem szól semmit.

– Ne engedj sok vizet – mondja anyám a fürdőszobába lépve. – Nekem nem marad meleg víz, és várhatok estig, mire megint lesz. Addig meg úgy nézek ki, mint a disznó.

Kimegy a konyhába, ott is beszél magában. Tegnap figyeltem meg először, hogy én is beszélek magamban. Mentem az utcán, és utánam fordultak az emberek. És még csak nem is magyarul beszéltem.

Az ebédlőben a viaszosvásznon a reggeli. Délben muszáj terítőn enni, ebből anyám nem enged, így nevelték. Reggel viszont valamiért a viaszosvászon is megteszi. Sonka, vajas kenyér, kakaó émelyítően sok cukorral, mert úgy tápláló, csak nem lehet meginni.

Anyám már befűtött, érezni a szénmonoxidot, este megint fájni fog a fejünk. Rosszul szelel a kályha, a füstcsövet a másik szoba legvégében kötötték a kürtőhöz, itt is tudnak építkezni. Minden héten hívjuk a kéményseprőt, általában nem jön. Apámnak nincs ideje utánaszaladgálni. Hátha megfulladunk egyszer.

– Bakancsot vegyél – mondja anyám, miközben az előtérből keserves nyögések közepette becipeli a szeneskannát.

– Mért nem szóltál? – kérdem.

Apám is megjelenik az ebédlőben, már felöltözött.

– Bocikám, miért nem szólsz? – kérdezi.

Anyám nem felel, keserves képpel tapogatja a bal kezét, évek óta ínhüvelygyulladása van, most éppen kiújítja.

Apám elmegy, felöltözöm.

– Ne hagyd a cipődet a szoba közepén, kitöröm a nyakam – így anyám.

Nemsokára robbanni fog, ideje elpucolnom.

– Tedd a helyére a pizsamádat! Ne hagyj itt nekem disznóólat! Mindig nekem kell pakolnom utánatok!

Nézem, ahogy elrakja a pizsamámat.

– Mikor jössz? – kérdezi szórakozottan.

– Nem tudom. Amikor szoktam.

– Vigyázz az úton. Síkos.

Az ajtóban állok nagykabátban.

– Az uzsonnát eltetted?

– El.

– Igyekezz haza, be kell vásárolni. Este vendégek lesznek.

– Szervusz.

– Szervusz.

Nagy a hó, itt nem szokták eltakarítani. Elolvad majd magától tavasszal. Ha lesz itt tavasz egyáltalán. Az úttesten legalább tízcentis jég. Csúszkálok a járdán, jégbuckák meg hóbuckák, az utca is lejtős, hogy lehetett ilyen dombokra építkezni?

A troli nem jön, áramszünet. Gyakran van, főleg este, fél-másfél órára. Bejelentés nélkül kapcsolják ki a város kerületeit, a mozikban elmarad a vetítés. Szerencsétlen kerületben lakunk, máshol nincs ilyen gyakran. El fogok késni. Persze itt nem számít, beírnak hiányzónak, de nem kell igazolni. Mégse szeretek késni, otthon nem szoktam. Legalább ezt a szokásomat őrizzem meg.

Végre jön a troli, felszállok, jegyet kérek, a kalauz ad, tőmondatoknál nem tűnik fel, hogy nem vagyok bennszülött. Ilyenkor büszke vagyok, és elfelejtem, hogy előzőleg a tőmondatot is percekig forgattam a számban.

Leszállok a térnél, most kell vigyázni, harminc fokban lejt az utca, itt nagyot lehet esni. A tér végén valami templom áll, a múltkor tőlem kérdezték, mi az, és szégyelltem, hogy nem tudom.

Az idegen nyelvek intézete egy kis étterem mellett van, bent az udvarban. Itt minden bent van valahol az udvarban, sose tudni, mit rejt egy kívülről közönséges ház. Már csönd van, nyilván becsöngettek. A földszinten beadom a kabátomat a ruhatárba, megköszönöm a számot, mert udvarias vagyok. A nő nem reagál, biztosan németnek néz, itt utálják a németeket. Nem fogom neki megmondani, hogy nem vagyok német.

Bekopogok az osztályba, benyitok, a tanárnő éppen a névsort olvassa. Az arabok nevetnek rajtam, Anmar azt mondja: megjött Dzsingisz kán, valahol azt hallotta, hogy mi a mongoloktól származunk. Leülök. Az arabok hiányosan vannak, többnyire délig alszanak, egyesek egyáltalán nem járnak órára. Tehetik: ösztöndíjuk van, mi fizetünk. Natasa sincs még bent, isten tudja, hol csavargott az éjszaka.

Wasef olvas, ragadozó képe van, a szája is ragadozó, folyton mosolyog, tükör előtt gyakorolhatja, mert szépek a fogai. Rosszul olvas, nem ismeri teljesen a latin betűket. A tanárnő kijavítja, Wasef fennsőbbséggel vigyorog, abbahagyja az olvasást, ökölbe szorítja a kezét, ma már nem olvas többet, a tanárnő nem erőlteti.

Olvasnak a többiek is, én is. Persze én elég jól olvasok, régebben ismerem a latin betűket. A tanárnő megdicsér, az arabok gúnyosan nevetnek: azért dicsér engem a nő, mert európai vagyok. Rajtam kívül egyetlen fehér srác van még a kezdők között, egy másik csoportban. Úgy hallotta, tudok németül, ezért kerülni szoktam.

Új anyag, a nő magyaráz, az arabok nem figyelnek, kibámulnak az ablakon. A nő magyaráz. Kérdezek valamit, a válasz:

– Ez nem fontos, a többiek nem értik, nincs is rá szükség.

– Nekem van.

– Nem fontos – ismétli a tanárnő, és újrakezdi az előbbi primitív szerkezetet, most már angolul. Lassan én is tudok annyit angolul, mint az arabjaim.

Kicsöngetnek, kimegyünk a folyosóra, rágyújtunk.

– Hogy vagy? – kérdi Anmar. Kedves, csintalan képe van.

– Jól. Hogy vagy?

– Jól.

Csönd.

– Tegnap… – kezdi Anmar –, tegnap…én… – keresi a szavakat.

– Tegnap, te – és várakozóan nézek rá.

– Tegnap, én – mondja folyékonyabban –, egy lány…

– Értem – mondom, nevetek, Anmar is nevet, a vállamra üt, a vállára ütök, a csoportban ő az egyetlen, akivel lehet beszélni. Anmar mond valamit a többieknek arabul, azok rám nevetnek, én is vigyorgok, barátságosan, egyenesen Wasefra. Megveregeti a vállamat.

A lépcsőfordulóban állunk, nagy a forgalom, arabok meg négerek, törzsfők trónörökösei aranyleplekben, meg toprongyos fiúk, néha sárgák is, köszöntik egymást, beszélgetnek kiabálva mindenféle nyelven, csak magyarul nem beszél senki. Fülelek, néhány arab mondatot megtanultam, kefelszahha, sakhran, chasszana, vigyorognak,vigyorgok.

Becsöngetnek, bemegyünk a nyelvi laboratóriumba, kis fülkékbe ülünk, ahol fejhallgató van, a szöveget a magnószobából játsszák be. Fejemre teszem a hallgatót, közben az ajtót bámulom. A többiek elterpeszkednek, kiabálnak, valaki felüvölt: sadap, erre még nagyobb lárma, ököllel verik az asztalt, senki sem hallgatja a magnót. Én hallgatom, unalmas duruzsolás a fülemben, bámulom a terem hátsó falán, a „bal” és „jobb” feliratok között lógó, újságpapírra festett, bekeretezett absztrakt figurákat, valamiért hiányzik a szemük. Megint az ajtót figyelem, de csak a technikus jön be, kopasz, nálam talán tíz évvel idősebb, hülyén vigyorgó fickó. Hozzám lép, gyűlöli a színeseket. Megint ötvenhatról kérdez, megint közli, hogy ő mindent tud. Imre Nadzs, hajtogatja, mint mindig. Arra gondolok, hogy talán még ő is szűz. A technikus ácsorog egy darabig a fülkémnél, aztán kicsámborog. Néger és arab fejeket rajzolok a kalicka falára, meg az önarcképemet. Hadd maradjon nyoma, hogy itt is jártam egyszer. Úgyis újra fogják mázolni.

Valaki a vállamra üt, fölnézek, végre. Megjött Samson, ugandai barátom. Már egész jól beszéli a nyelvet, négy hónappal korábban kezdte, mint én. Talán a jövő héten sikerül behoznom. Már nem emlékszem, mikor ismerkedtünk össze, azt hiszem, ő szólított meg angolul. Valamit gagyogtam neki, tisztáztuk, hogy neki hét testvére van, nekem egy sincs, hogy ő Ugandából jött, én pedig Pestről. Így lettünk barátok.

Leteszem a fejhallgatót, kimegyünk a folyosóra, kölcsönösen cigarettával kínáljuk egymást, erősködünk, végül egymáséból veszünk, ezen lehet nevetni. Nagyon udvariasak vagyunk, kínosan félünk valamivel megsérteni a másikat. Törékeny dolog a barátság, óvni kell.

– Hogy vagy?

– Jól. Hogy vagy?

– Jól.

Boldogan nevetve nyugtázzuk.

– Ki volt nálatok első órán?

Megmondom a tanárnő nevét, elfintorítja az arcát.

– Nem jó – mondja.

– Mért nem? Jó bőr.

Káromkodni már mindenki tud, megtoldom hát állításomat. Samson kuncogva, fejét kissé lesunyva nevet, szemérmesen.

– Nem jó – mondja.

– De jó.

– Nem – ingatja a fejét –, a fekete jobb.

– Magas – vetem ellen –, hozzád túl magas.

– De jó.

Nevetünk. Nevetünk, elfogyott a mondanivalónk. Már mindent tudunk egymásról, ami lényeges, de valamiről muszáj beszélgetni.

– Jössz ma a klubba? – kérdem.

– Nem tudok.

Ennek örülök, de nem mutatom, bánatosan bólogatok, azt mondom: c-c-c-c-c, ezt már a négerektől tanultam. A külföldiek klubja itt van nem messze, két parányi szoba, diák van vagy háromezer. A múltkor táncoltam egy lánnyal, szép keze volt, sikerült is megmondanom neki, meg is értette, aztán elment valakivel. Egész este ültem, és magammal sakkoztam. Többé nem megyek a klubba.

– Gyere a resztoránba – javasolja Samson.

Lemegyünk a resztoránba, tele van a mieinkkel. Leülünk egy asztalhoz, Samson néger barátai ferde szemmel néznek ránk, nem veszik jó néven, hogy a földijüknek fehér barátja van. Rajtunk kívül még heten ülnek az asztalnál, köztük Natasa is, karikás szemmel. A többi arab, van egy mongol is. Natasa nagyon csúnya, de nőnemű. Leningrádi, volt egy német fizikus férje Lipcsében, négy év után otthagyta, most itt van, és ha kérdezik, mit keres itt, a vállát vonogatja. Azt se tudja, melyik egyetemre iratkozik be jövőre. Ezt itt csak a kiválasztottak tudják. Olyan mindegy. Keverék nyelven értekezünk, van benne angol, német, francia, olasz, orosz, minden.

Elénekeljük, hogy serizsötemm, még egyszer, aztán megint, Natasa kijelenti:

– We are the serizsötemm gruppa.

– Éljen a serizsötemm gruppa! – kiáltja Ali. Erre inni kell, sört rendelünk. Jön a kis pincér, ősz, krumpliorrú, kacsázik, énekelve nyújtja az üvegeket:

– Tessééék, kééérem, vigyááázat, kééérem!

Mindig énekelve hozza a rendelést. Eltáncol, iszunk. Aztán jósolunk egymásnak a kávéscsészék fenekéről. Fölfordítjuk a csészét, a zacc nagy része a kistányérra folyik, ujjunkat belenyomjuk a csésze alján maradt zaccba, az így kialakuló ábrát kell megfejteni.

– Levelet kapsz – mondja a csészét vizsgálva Sehhadeh. – Sok pénzt is kapsz.

– Jön egy férfi – mondja Ali, és angolul hozzáteszi: – Elvesz feleségül.

Natasa ért valamit angolul, csiklandósan nevet. Most még csúnyább, mint szokott lenni. Szeretem a csúnyaságát.

– Nagy szerencse ér…

– Hamarosan hazautazol…

Ez a legfőbb jó, a legtöbbjük hat évig egyáltalán nem látogathat haza, például Samson sem, nem engedi a saját államuk.

– Te is jósolj nekem! – kér Natasa oroszul.

– Nem tudok – mondom szomorúan. – Én nem tudok jósolni.

Mennünk kell, valaki az egész cehhet fizeti, így szokás.

Ez ér a legtöbbet az egészben, ez a nemzetközi banda, ez a közös éneklés, ez a keverék nyelv, amelyen mindent ki lehet fejezni. Van itt mindenféle nyelv, mindenféle náció, egyformák vagyunk, közös a bánatunk, örülünk egymásnak, és megöljük egymást, ha egyszer háborúzni kell.

Kimegyünk az utcára, hideg van, az intézettel szemben, a piacon, ahol télen is halat árulnak, és a hidegben is terjeng az olajszag, rongyos trógerek ülnek a hóbuckákon, a kézikocsikon, övükben szekerce, ülnek, ott is szoktak aludni. Egy görnyedt öregasszony éppen rőzsét cipel felfelé a lejtős utcán, ilyenek lehetnek a boszorkányok, csak nem ennyire összetörtek.

Samsonnak is órája lesz, állunk a lépcsőházban, ilyenkor búcsúzni kell, és egyikünk se ért hozzá. Szombat van, csak hétfőn találkozhatunk, ő óra után hazamegy a kollégiumba, én még maradok egy kicsit a laboratóriumban. Rázzuk egymás kezét, a lépcsőn már jönnek fölfelé a tanárok, minden jót, minden jót, hétfőn találkozunk. De jó lenne, ha már hétfő lenne!

Hazaérek, csöngetek, anyám a beüvegezett veranda felé enged be, nehogy a havat bevigyem az előszobába.

– Ne vetkőzz le – mondja, és kezembe nyomja a cekkert meg a pénzt.

– Mit hozzak?

– Kenyeret, tejet, vajat, felvágottat, ha van nyelv, azt is hozz, húsz dekát, öt kiló banánt, narancsot is, tíz csomag cigarettát, két üveg kristályvizet, konyakot, pezsgőt, bort. És fél kiló tejszínhabot. Este vendégek lesznek. Én nem bírok ennyit cipelni, leszakad a derekam, ennyit még te is megtehetsz.

Fejembe száll a vér, dühöngve megyek le a lépcsőn, pedig szeretek bevásárolni, az is program, az is esemény, amit várni szoktam.

A kisöregnél cipőpertlitől kezdve rovarirtóig mindent lehet kapni. Ezt onnan tudom, hogy itt vettük, amikor azt hittük, hogy a svábokat ki lehet irtani. Anyám idegrohamot kap, ha mászik néhány a falon, olyankor apám leveri őket. Ha este együtt jövünk valahonnan, anyám a lépcsőházban vár, amíg mi meg nem állapítjuk, nincs-e sváb a láthatáron. Ha van, apám rájuk tapos, a svábok ropognak a lába alatt, én nevetek anyámon, de émelyeg mindenem, hozom a szeneslapátot, és a többnyire még mozgó dögöket kiviszem a szemétvödörbe.

– Jó napot – mondom határozottan, amikor belépek az üzletbe. A kisöreg, az üzletvezető, rám nevet, szervusz, öcskös, mondja, pedig sokan vannak az üzletben. Erre a pillanatra előre készülök, és előre csámcsogok rajta. Kár, hogy elmúlik. Kérem a tételeket. Ha hibázom, az eladónő türelmetlenül kijavít, ez jó, a hibát többé nem fogom elkövetni. Tej nincs, mehetek az önkibe. Örömmel megyek, az is öt perc, amit házon kívül tölthetek, és céllal mehetek valahová. Az önkiben még van tej, szerencse, mert mi lenne, ha tej nélkül mennék haza. Az egyik kasszánál beállok a sorba, élvezem, hogy emberek vannak körülöttem, lehet bámulni őket, és a kasszánál egy csinos lány ül, már többször megnéztem, egyszer ő is megnézett engem, mert otthoni sapka volt a fejemen, amilyet itt nem viselnek. Fizetés közben figyelem a lányt, de nem néz rám, el is keseredem. Most már biztos, hogy el van rontva a délutánom.

– A számla megvan? – fogad anyám. Kötényébe törli vizes kezét, a kötény otthoni, förtelmes minta van rajta, rosszul vagyok, ha ránézek. Anyám tanulmányozza a számlát, vesz egy régi számlát meg egy ceruzát, számol, közben az előtérben levetem a bakancsot és papucsba bújok.

– Fantasztikus – mondja anyám –, megint megdrágult a tej. Már megint. Húsz százalékkal. Elképesztő.

Óvatosan, nehogy észrevegye, vállat vonok. Mi a fészkes fenére gyűjtünk? Mi az isten haragjának kell élére raknunk a garast, éppen itt? Ha anyám észrevenné, hogy vállat vontam, jönne a prédikáció, hogy ő a lelkét kiteszi, hogy mindenünk meglegyen, hogy ne disznóólban éljünk, mert teljesen lerongyolódva jöttünk ki, nem volt egy rendes ágyneműnk, de minekünk az ő igyekvése semmi, ő hiába töri magát.

– Miért vetted le a bakancsot? – kérdi, amikor éppen bemennék a szobába. – Szenet kell felhozni. Azt már igazán nem kívánhatjátok, hogy még a szenet is én cipeljem.

– Nem kívánjuk – mondom élesen, és rögtön megbánom, mert anyám szemében megjelennek a könnyek. Felkapom magamra a bakancsot.

– Mennyit hozzak?

– Amennyit jónak látsz.

Ez a legrosszabb, ilyenkor nem lehet keveset hozni.

Pocsék helyen van a pincénk, előtte, az udvaron, nincsen tető, beesik a hó, eltorlaszolja a pinceajtót, és mind a hat emeletről ide dobálják le a szemetet. Leviszem a két vödröt, az egyikben a szemetet, irtózatos a bűz, tíz, színültig telt kuka áll, már kiömlött belőlük a fölösleg, bokáig gázolok a szemétben, nem lehet tovább menni, a szemetet kiöntöm helyben a földre, mások is ezt csinálják. A szemétből hirtelen hatalmas, koszosfehér vén macska ugrik ki, hányadék. A kukákból hetenként viszik csak el a szemetet, a szeméthordásért külön kell fizetni, nincs benne a lakbérben. Mi lesz itt nyáron, szokta föltenni a költői kérdést apám, micsoda járvány, de nem lesz itt járvány, én tudom, mert ennek a télnek nem lesz vége soha.

Darabos, nagy szenünk van, ezt kaptuk a házigazdától, először fel kell törni, mert nem fér a vödörbe. A szénkupacon egy csomó minden fekszik, ládák, törött nyugágy, hasonlók, kétoldalt felslihtolva a fa; bármelyik pillanatban rám dőlhet, mint ahogy a fejemre szakadhatnak a ládák, mert a szenet már kibányásztuk alóluk, és csak az imádság tartja őket. Most nem szakadt a fejemre, egy darabig még élnem kell, de egyszer úgyis a fejemre fog szakadni.

Többször fordulok, nem is számolom, már nem érzem a kezemet, hülyén csinálták ezeknek a vödröknek a fogantyúját, csak három ujjam fér bele. Az egyik fordulóban csaknem hasra esem egy jókora turhában, nemhiába van kiírva a nyilvános helyeken, hogy földre köpni tilos. Ez volt az első mondat, amit megtanultam.

Fönt megmosdom, átöltözöm, kifújom az orrom, a zsebkendő tele lesz szénporral.

– Teríthetsz – mondja anyám.

Szénszag van és hideg. Anyám egész délelőtt kereszthuzatot csinálhatott, de csak a meleg ment ki. Biztosan hozzáfázott a náthájához, mit fog nekünk rendezni holnap.

Kész az ebéd, anyám becipeli a tálcát, de nem szól, vergődni akar. Levetem magam a fotelba, nézem. Anyám az óráját nézi, elmúlt két óra, apámnak jönnie kéne. Anyám ideges, mégsem telefonál.

– Apa nem telefonált? – kérdem csakazértis.

– Telefonált, tízkor. Azt mondta, hogy majd jön haza.

Anyám még mindig nem telefonál, pedig már látja maga előtt, ahogy a hullaszállítóba rakják apám szétszakadt tagjait. Rágyújt, én is rágyújtok.

– Sokat dohányzol – mondja.

– Ez ma a második – hazudom.

Anyám végre elszánja magát, és tárcsáz. Kicsöng, kicsöng, nem veszik fel.

– Már elindult – mondom.

– Olyan síkos az úttest.

– Mindjárt megjön.

Kinyitom a rádiót, itt fél háromkor tánczene van hirdetésekkel. Anyám leül velem szemben a másik fotelba, de nem bírja sokáig.

– Együnk – mondja.

Paradicsomleves van, utálom és gyomorégést kapok tőle, de olcsó, és persze tápláló. Éppen jönne a második fogás, amikor zörög a kulcs a zárban. Anyám rohan ajtót nyitni, mert óvatosságból mindig a zárban tartja a kulcsot. Így állítólag nehezebb betörni. Ettől függetlenül egyszer már bejöttek és átnéztek mindent, amíg mi nem voltunk itthon.

Apám az előszobában lerázza a kalapjáról meg a kabátjáról a havat, levetkőzik, bejön.

– Szénszag van.

Ezt nem kellett volna, anyám ki fog borulni. Ki is borul. Sír, apám vigasztalja.

– Na de bocikám, végy erőt magadon.

– Úgy aggódtam – hüppögi anyám –, igazán hazaszólhattál volna.

– De hiszen még nincs háromnegyed három. Be kellett mennem a nagyfőnökhöz. Már máskor is előfordult. Na, kis csacsikám.

Apám letörli hozzá bújó anyám könnyeit, én fölösleges vagyok, aztán apám megy kezet mosni. Anyám a konyhába tart, hogy megmelegítse a levest, előtte még rám mordul:

– Zárd el a rádiót, apád fáradt.

Lehalkítom a rádiót. Apám bejön, már tréningruhában.

– Zárjam el a rádiót? – kérdem.

– Nem kell.

Apám kanalazni kezdi a levest, forró, fújja. Anyám kapkodva hányja magába az ételt.

– Már megint alig eszel valamit – mondja apám.

– Ettem délelőtt.

Eszünk.

– Mi volt ma? – kérdi anyám.

Apám eszik, mintha nem hallotta volna, pedig hallotta, tudom, és válaszolni is fog, de annyira fáradt és kimerült, hogy lassan megy át a válasz a fején.

– Megkaptam a lakatos címét – mondja végül, elhallgat. Ilyenkor percekre is kihagy, nem veszi észre. – Kiszaladtunk kocsival – folytatja –, nagy nehezen megtudtuk, hol a műhely…

– Hogyan kérdezted meg? – csapok le rá. Szeretném, ha megtanulná a nyelvet, mert az én apám, de tudom, hogy sose tesz rá ideje.

– Nem emlékszem már – mondja, látom az arcán, hogy vissza akar emlékezni, de nem megy neki.

Istenem, ezt csinálták az apámból.

– Nem volt a műhelyben – folytatja kisvártatva –, hétfőn megint mehetünk.

– És addig persze nem tudtok hozzáférni az iratokhoz – mondja anyám jelentőségteljesen.

A lakatost a páncélszekrényhez kell kihívni. Apám irodájában páncélszekrényben kell tartani minden iratot, azt is, amiből az itteni partnereknek is van példányuk, utasítás. Eleinte iroda sem volt, hát még páncélszekrény. Aztán lett iroda, apám berendezte, kinézett magának egy páncélszekrényt, de illetékesek drágának találták és egy régit ajánlottak neki, a követség épületében áll a másodikon, nem használja senki. A szállításra több ment el, mint egy újra, mert dögnehéz a páncélszekrény, és vigyázva, csak a falépcső felé lehet levinni, a falépcső korhadt és kisebb súly alatt is beszakadhat. A szállításhoz tehát szakemberek kellettek. Valahogy átkerült a páncélszekrény apám irodájába, a követséggel szemközti földszintes épületbe, belerakták a bizalmas iratokat, bezárták, másnap nem tudták kinyitni. A páncélszekrény zárja ugyanis emberemlékezet óta rossz volt, ezért is nem használták a követségen. Apámnak elfelejtették megemlíteni. A követség ezermestere eredménytelenül próbálta megfúrni, hetekig tartott, amíg megjött otthonról az engedély, hogy apám egy itteni maszekkal is megfúrathatja. A maszek is belekerül majd néhány ezresbe. Egy szép napon az itteni maszek megfúrja a páncélszekrényt, apám hozzáfér az elévült iratokhoz, és a páncélszekrény használhatatlan dísszé válik. Addig azonban apámnak még sok napot kell elpocsékolnia.

– A páncélszekrény olyan, mint az ember – mondom –, fúrni kell.

Nem reagálnak, nekik már nincsen humorérzékük.

Apám éjszakákat töprengett, hová helyezze az irodában a vécét. Ezt is neki kellett eldöntenie, neki kellett a tervrajzot megcsinálnia, mintha azért küldte volna ide a magyar állam, hogy vécét tervezzen. Megtervezte, a csodájára lehet járni, remek helyen van, pompás a beosztása, előtér is van hozzá mosdóval. Jó mulatság, férfimunka volt. Már beszélik is a követségen, hogy az irodát, most hogy elkészült, elveszik apámtól, neki pedig adnak egy sötét szobát a követség épületében.

Eszünk. Érzem, hogy oldódik a hangulat.

– Meg szeretném hívni Samsont – mondom. – Lehet?

– Ki az a Samson? – kérdi apám.

– A néger haverom.

– Az ugandai? – emlékszik vissza apám.

– Az.

Apám erősen tűnődik, örömmel benne volna, csak nem tudja, mit ír elő a protokoll.

– Ő az én barátom, ez a lakás a mi lakásunk, miért ne lehetne? – érvelek.

– Azt hiszem, meghívhatod – mondja végül apám.

Elvigyorodom. Ez szép volt apámtól, mert ha valaki megtudja a követségen, felhasználhatja ellenünk. Eszemben sincs megemlíteni, hogy Samson Obote nagy híve. Ki tudja, milyen viszonyban vagyunk mi az ugandai elnökkel.

– Milyen nyelven beszél az a Samson?

– Angolul. Tulajdonképpen az az anyanyelve.

– Nagyon ronda? – kérdi anyám beleegyezőleg.

– Mért lenne ronda? Szerintem kifejezetten szép.

Fölidézem Samson arcát, még soha nem jutott az eszembe, hogy minősítsem. De tényleg, kifejezetten szép.

– És nagyon fekete?

– Nagyon.

Megszólal a telefon, anyám ugrik, inti apámnak, hogy csak egyék.

Anyám felveszi, arcán megjelenik a csak másoknak szóló, üdvözült mosoly, mindig, ha telefonál.

– Szervusz, drágám! Jaj, de örülök, éppen most akartalak hívni… Ne mondd!

Az egyik kirendeltségi pacák felesége lesz, néha együtt vásárolnak be, nagy kalandjaik vannak, mert nem tudják a nyelvet.

– Képzeld, megint drágább lett a tej… Mit mondasz? Te mennyiért kaptad? Nem létezik… Na, ugye mondtam… Persze, annak is fölment az ára… Hétfőtől a kenyér is? A takarítónőtől?… Á, ne is beszélj róla… Nem, persze hogy nem jött az az átok, be se jelentette, én nem tudom, mit fogunk… Már hirdettünk… Újra fogunk hirdetni… Én nem vagyok hajlandó többet adni nekik… Ebédet? Nem adhatok mást, csak amit mi is eszünk.. .

Ebéd után apám táskájába kotrok, az újságokat keresem.

– Előbb szedd le az asztalt – mondja anyám.

Hazulról is jár egy újság, azt nemigen olvasom. Apám irodájába jár néhány itteni, azokat már el tudom olvasni. Folytatásos képregények, pornográf novellák, mindenféle szenzációk vannak bennük. Lassan olyan bárgyú leszek, mint a képregények.

Ebéd után apám lötyög, ide-oda mászkál a szobában, keresi a szemüvegét. Ez nála a kikapcsolódás.

– Mikor keressük meg a lehallgatót? – kérdem, hogy felhangoljam.

Apám felnéz a mennyezetre. Ott, ahol a csillár lóg, titokzatos nyílás tátong, apám ott sejdíti a lehallgatót. Szerintem a füstcsőben is lehet. Itt mindent lehallgatnak, figyelmeztettek már az elején, és az irodában találtak is titokzatos drótokat, amelyek nem vezettek sehová. A követség épületében néhány lehallgatót már leszereltek. Szerintem hülyeség, hogy elvágták a vezetékeket, nyilván újat raktak a helyükbe, a régiekről legalább tudták, hol vannak. Amúgy is vannak ezek az irányzott mikrofonok az utcáról. A rádió nálunk is bömböl, ha valamit tárgyalnak, előírás.

– Majd holnap – mondja apám.

Én élvezem, hogy esetleg lehallgató van a lakásban, kacskaringós káromkodásaimban gyönyörködhetnek az ügyeletesek.

– Mondd, apa – kezdem újra – mért van az, hogy az arabok gyűlölik a négereket?

Apám nem tudja.

– Lefekszel? – kérdi anyám apámtól, ahogy bejön a konyhából.

– Azt hiszem.

Lefekszenek a kihúzható, kétszemélyes ágyra, egy pokróc alá. A másik pokróccal én takarózom a díványon. Fáradt vagyok és álmos, pedig egész nap nem csináltam semmit. Felkelek, kibámulok az ablakon. Órákat állok az ablakban, bámulok kifelé, a homlokomat az üvegnek szorítom. Az üveg zsíros a homlokomtól, és ráncos.

Kint mászkálnak az emberek. Szemben bicikliüzlet, vadászpuskákat és tőröket is árul, tőle balra a British Council székháza, mellette könyvesbolt. Gyakran böngészem a kirakatát, van itt minden, csak magyar nincs semmi. Az útkereszteződésen túl áruház, mögüle idelátszik a hadügyminisztérium kettős épületének pár felső emelete. Minek egy ilyen kis országnak ekkora hadügyminisztérium, kérdeztem egyszer apámtól, aki megmagyarázta, hogy valahol el kellett helyezni a töméntelen mennyiségű nemzeti hőst. Az utcánkban fölfelé a távirati iroda székháza, az ablakból nem látni, de este nyolc felé alig lehet fogni tőle az otthoni híreket, kattognak a szikratávírók. Az utcán pedig mennek az emberek, mennek lefelé és fölfelé, egyedül, párosával, csoportosan, mindegyik jön valamerről és megy valahová. Mindegyiknek van valami célja. Csak én állok itt az ablakban, az ágyon apám már horkol, anyám mocorog még, széngáz van és fáradt vagyok és vén, és mindenből ki vagyok rekesztve.

El kéne menekülni akárhogyan és akárhová, de nem lehet. Nincs egy film, amit meg lehetne nézni. Cowboy-filmek, tíz-húsz Oscar-díjas baromságok, torkig vagyok velük. Színházba még nem járok, annyira nem tudom a nyelvet, és ha tudnám is, minek mennék egyedül. Sétálni sincs értelme, voltam már mindenütt: láttam a nagy parkban a „Győztes” szobrát, feszes izmú férfiakt, valami madarat tart a kezében, és merészen a folyó túlpartja felé bámul. Arra van Magyarország.

Állok az ablakban, bámulok kifelé, az erkélyen félméteres hó, az utcán is hó, az autók kettős sorokban parkolnak a járdán, van, amelyik csak hóbucka, mert itt még az autókról se söprik le a havat, és szürke az ég, pedig a napnak éppen szembe kéne sütnie.

Visszafordulok a szobába, leülök a fotelba, olvasom az újságot, de nincs hozzá türelmem, kegyetlenül fáj a fejem. Ledőlök, betakarózom, forgolódom, érzem, hogy nem tudok majd elaludni. Eszembe jut, hogy nincs a tréningruhám zsebében zsebkendő, oda kellene mennem a szekrényhez, de nincs lelkierőm felkelni. Pedig most jó volna önkielégítést végezni, zsebkendőbe, ezt az orvosi tanácsot kaptam, higiénikus. Jobb oldalra fordulok, ezen az oldalamon szoktam aludni. Fekszem, fekszem, valami kóválygó félálomba jutok, nagyon fáj a fejem.

Felkelek, kimegyek az ebédlőbe, becsukom a kétszárnyú ajtót. Kinyitom a rádiót, tánczenét keresek, az ebédlőasztalra teszem a kislámpát, felgyújtom, ülök, az asztalon előttem a nyelvkönyv meg a Warren bizottság jelentése a Kennedy-gyilkosságról, itt most jelent meg, rögtön megvettem, ebből is tanulom a nyelvet. Tanulni kellene, vagy legalábbis olvasni ezt a nyolcszáz oldalas hazugságot, de nem megy. Levelet is kellene írnom, de mit írjak és kinek? Mire innen visszajutok, egyetlen közös gondolatom se lesz a barátaimmal. Megint a rádiót csavargatom, tánczene sehol. Egykor Bachot is szerettem. A keresőt otthagyom valahol, nyekereg valami nyúlós nyavalygás, hallgatom, és nyúlós, nyavalygós érzéseim támadnak.

Mire a szüleim fölkelnek, kint már sötét van. Anyám kitámolyog a konyhába, fölteszi a kávét, apám is előkóvályog, aztán isszák a kávét, és a takarítónőről beszélnek, meg arról, ki mit mondott apámról a háta mögött és kinek, és ki miért mondta ezt vissza apámnak, hogy kinek ki áll a háta mögött, és ki kit fúr.

– Odaadtam neki – mondja apám, mintegy mellékesen.

Én csöndben a fogaimat csikorgatom, anyám az ajkába harap, nem szól semmit.

Apám rengeteg főnöke közül az egyik, aki a mostani delegációval jött, tegnapelölt nagyon nagy összeget kért apámtól itteni pénzben, azzal, hogy otthon forintban megadja. Ezt úgy hívják, hogy valutakiajánlás. Tegnap este ezen veszekedtek két órát. Anyám azt mondta, hogy nincs is annyi pénzünk. Ez igaz. Apám viszont azt erősgette, hogy ha ezt a pénzt nem teremti elő a pasasnak, az Pestről teljesen megfúrja. Ez is igaz. Anyám sírt, mintha apámnak nem lett volna úgyis pocsék hangulata.

Szóval odaadta. Nyilván a titkárnőjétől és a sofőrtől kért kölcsön, akik már régebben vannak itt. Lőttek a nyaralásunknak.

Nagy csend. Aztán apám, kissé rosszkor, fölveti, hogy majd kocsira kéne gyűjtenünk. Anyám hevesen ellenzi, ő nem hajlandó beledögleni a koszba és kenyérhéjat zabálni, mint itt mindenki, csak azért, hogy otthon eladhassák a kocsit.

– Megnézted a moziműsort? – kérdezi tőlem apám.

– Semmi.

Fagyos hangulatban ülünk, anyám behozza a körömlakkot, beáztatja a kezét. Apám is körmöt vág.

– Holnap kirándulni kéne valahová – mondja apám.

– Csak délután – mondja anyám.

– Mért csak délután?

– Én nem tudok délig elkészülni.

– Nem kell vasárnap nagytakarítást rendezni.

– Én nem vagyok képes, és nem vagyok hajlandó disznóólban élni.

– Szívecském, egyszer egy héten igazán kipihenhetnéd magad.

– Majd pihenek délután.

– De akkor megint nem jutunk el sehová.

– Ti csak menjetek nélkülem.

Apám felsóhajt.

– Ti csak menjetek nyugodtan – ismétli anyám, és fájdalmasan mosolyog.

– Én azt szeretném, ha te is velünk jönnél.

– Nekem elég, ha tudom, hogy legalább ti jól érzitek magatokat.

Erre nem lehet mit felelni.

Kimegyek a konyhába, hogy menjek valahová. A konyhaasztalon meglátom a mécsest, idegesség fog el, szeretném a földhöz vágni. Persze, most van nagyanyám születésnapja. Kilenc éve lett öngyilkos, ötvenhat után. Anyám azóta kitartóan gyászolja, minden évben jobban. Minden február ennek a jegyében telik el. Szóval nemcsak a takarítónő.

Mire bemegyek, apám az újságot bújja. Mindig el van maradva néhány héttel, de ő lelkiismeretesen mindent végig akar olvasni. Hazulról szaklapok is járnak, azokra végképp nincs ideje, én szoktam átfutni őket. Gyűlnek a különben üres könyvszekrényben, mert el akarja olvasni őket. Egyszer. Néhány év múlva megtelik a könyvszekrény.

Negyed hétkor apám az órájára néz.

– Megint elmulasztottam a hatórás híreket.

Hétkor anyám kezdi behordani az ételt az én szobámba, amely ilyenkor szalonként szolgál. Vermut, bor, rágcsálnivaló, édesség, gyümölcstál, metszett poharak, porcelántálak, cigaretta, konyak, pálinka… Ez nagyon sokba kerülhetett, a repikeretből erre nem futja. Apám abban reménykedik, hogy az illetékesek kevésbé tesznek otthon keresztbe, ha jól érzik nálunk magukat. Én ezt kétlem, de örülök a vendégjárásnak, történik valami, és megnézhetem magamnak a felső ötszázat.

Anyám mindig zsörtölődik, hogy neki mennyi dolga van a vendéglátással, és mindig kitesz magáért, mert rólunk senki se mondja otthon, hogy nem vagyunk ragyogó vendéglátók.

Megvacsorázunk: kenyér, vaj, valami felvágott, tea, utána az ebédlőasztalt szép horgolt terítővel ékesítjük, az asztal közepére díszes váza kerül. Díszbe vágjuk magunkat, zakót nem kell vennem, de fehér inget igen.

Apám a hálószobában öltözik, nyitva az ajtó, hogy a szénszag oda is bemehessen, meg hogy a meleg kicsit csökkenjen. A pocakját, amelyet gyakran nézeget a tükörben, mert hízik, és itt nincs lehetősége a sportolásra, most nem is vizsgálgatja. Nagyon fáradt lehet.

Anyám végre leveti a koszos, gusztustalan tréningruhát, kiskosztümöt vesz föl, és megmutatja, milyen csinos tud lenni a kívülállók számára.

– Borotválkoztál? – kérdi apám.

– Még tegnap. Nem is vagyok annyira szőrös.

– Azért csak borotválkozz meg. – Kis büszkeséggel teszi hozzá: – Neked már mindennap kell borotválkoznod.

Megborotválkozom, bejövök, anyám olvas valamit, apám régi újságot olvas, az egyik cikket aláhúzogatja, az a szándéka, hogy egyszer, majd, ha lesz rá ideje, cikket ír az itteni gazdasági életről.

Kinyitom a rádiót.

Amikor csöngetnek, apám elteszi az újságot, anyám a könyvet, én elzárom a rádiót. Kimennek az előszobába, én ilyenkor az ebédlőben maradok, ott fogadom a vendégeket, akik a szűk előtérben csak párosával tudnak vetkőzni.

Öten lépnek az előszobába, kezicsókolom, szervusz, jó estét, jaj, ezt a virágot igazán nem kellett volna… ó, de szép!… könnyen idetaláltak? nagy a hó.

Bejönnek az ebédlőbe, egy magas férfi kezet csókol anyámnak, az előszobában szűk volt erre a hely. Eltűnődöm, vajon ő-e a delegáció vezetője. Jönnek a többiek is. Sorra bemutatkozom. Ők kezet fognak, a nevüket nem mondják. Melyik rohadt állat vitte el a nyaralásunkat? Jól idomítva, udvariasan vigyorgok.

– Már ekkora fiad van?

– Nahát, mekkora fiad van!

– Ejnye, neked már ilyen nagy a fiad?

– Na, nézd csak, milyen kész fiatalember!

Állnak az ebédlőben, nézelődnek.

– Szép lakás.

– Szép.

– De jó meleg van.

– Nem lenne jobb a követségen lakni?

– Talán menjünk beljebb – javasolja anyám.

Bemennek a szobámba, én az ebédlőben eloltom a villanyt, mert a számlát mi fizetjük. Az én szobámban viszont most fényár van, ennek a delegációnak ez kijár. Bemegyek én is.

– Szép a lakás – mondja egyikük, bajusza van, elsőként ül le egy fotelba, ő lesz a delegáció vezetője. – A bútor kié?

– A házigazdáé – válaszolja apám. – A lakás állami, de itt a bérlő is kiadhatja. Nyugdíjas cukrász az öreg, van neki két saját háza, tőle szoktuk venni a tejszínhabot meg az édességet. Tessék, vegyetek.

– Köszönjük.

Vesznek, apám tölt a vermutból, nekem is.

– Hát hogy tetszik itt nektek? – kérdi a delegáció vezetője.

– Ó, már egészen jól beilleszkedtünk – lelkesedik anyám.

– Érdekes város, ugye?

– Nagyon! – lelkesedik anyám.

– A gyerek mit csinál?

– A nyelvet tanulja – mondja anyám.

– Ezt?

– Ezt.

– Nem az angol iskolába jár?

– Nem – mondja apám. – Ő akarta így, mi nem szóltunk bele.

Én akartam így, elég baja van belőle apámnak. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy ezt a nyelvet tanuljam, amikor az egész követségen összesen ketten beszélik. Persze mindegy, minket úgyis utálni akarnak, ha nem ezért, hát másért. Például azért, mert nem a követség épületében lakunk, és nem visszük el hatalmas ételhordókban a főzésből a maradékot, amikor a követségen fogadásra készülnek.

– Beszélsz már? – fordul hozzám az egyik.

– Ó, már nagyon jól gagyog, ő a mi tolmácsunk – mondja anyám.

– Gagyarászom – mondom.

– Nagyon okos – mondja a delegáció vezetője. – Ahány nyelv, annyi embert érsz. Te is diplomata leszel, mi?

– Jaj, hát meséljenek végre valamit – mondja anyám. – Mi újság otthon?

– Nincsen semmi, asszonyom – mondja valaki.

– Vicc van? – érdeklődik anyám.

– Három ember ül a börtönben – kezdi a delegáció vezetője – és kérdezgetik egymástól: te miért vagy itt? Én azért, feleli az első, mert szidtam Hruscsovot. Én azért, feleli a másik, mert dicsértem Hruscsovot. A harmadik aszongya: én azért, mert én vagyok a Hruscsov.

Nevetünk. Majdnem féléves vicc, de nevetünk. A többiek is mondanak viccet. Az első a legmerészebb.

– Ne hagyják, hogy kínáljam magukat – mondja anyám.

– Vegyetek – kontrázik apám.

Vesznek.

– A munkatársakkal hogy jössz ki? – kérdi a delegáció vezetője.

– Jól. Nagyon készségesen segítenek – mondja apám. Látom rajta, hogy őszintén hiszi, amit mond.

– Az jó. Az nagyon jó.

Joviálisan bólogatnak.

A múlt héten derült ki, hogy egy nagyon fontos levelet egy hónapja rosszul címeztek Pestről, és apám irodája helyett a kereskedelmi kirendeltség kapta. A kirendeltség vezetője letagadta, amikor apám elrohant hozzá a múlt héten. A pasas, gondolom, a levelet lehúzta a vécén. Meg is fúrt egy sokmilliós kooperációt, de nem lehet rábizonyítani, Pesten meg apámra vetül árnyék.

– Nekem nagyon tetszik ez a város – mondja az egyik. – Különleges hangulata van. Már voltam itt párszor, a tengeren is, az különösen szép.

– Mi még sose voltunk a tengeren, de majd idén – mondja anyám.

– Láttam néhány szép cipőt – mondja egy másik. – Lehet, hogy veszek egyet.

– A lepedő itt nagyon olcsó – veti közbe anyám.

Részletes árlista.

Nézem a pacákokat, vajon melyikük szedte el az összes pénzünket. Nézem a pacákokat, bármelyikük lehetett.

Anyám tanácsokat osztogat, hol, mit érdemes vásárolni.

– Az ingek is szépek…

– Én hazaviszek pár kiló narancsot…

– Érdekes az itteni gazdasági mechanizmus – veti föl valaki, apám szeme fölcsillan, egy pillanatra se tud kikapcsolni, de a delegáció vezetője közbeszól:

– Hagyjuk a fenébe. Ilyen szűk családi és baráti körben, egy ilyen csinos fiatalasszony mellett… senki se feltételezné, hogy ekkora srácotok van.

– Pedig repül az idő – mondja anyám.

– Felettünk nem – mondja a delegáció vezetője –, csak a gyerekek fölött.

– Tévétek nincsen? – kérdi valaki.

– Nincs – feleli apám –, majd az irodába beszerzünk egyet.

– Kár. Holnap meccset közvetítenek.

Beszélgetnek. Társalognak. Csevegnek.

Apám jóindulatú mosollyal ül a dívány sarkán, igyekszik mindenkinek a kedvében járni, igyekszik szellemes lenni, de nem megy neki, a delegáció tagjai gyakorlott társalgók, évek, évtizedek óta ezt csinálják. Apám nagyon fáradt. Néha eszébe jut, hogy töltenie kell, olyankor tölt. Nézem apámat, ahogy ott ül jóindulatú, őszinte mosollyal a dívány sarkán: apám kiveszőben. Pár napja egy otthoni újságban fölfedezte egy régi barátja halálhírét, aki fiatalabb volt nála. Szeretném tudni, mire gondolt akkor. Anyám viszont sziporkázik, ez az ő eleme, ő aztán tud társalogni.

Nevetnek, isznak, rágcsálnak, csevegnek. Tizenegy felé a delegáció vezetője úgy tesz, mintha felállna a fotelból.

– Ugyan, hova gondol – mondja anyám.

– Maradjatok még – kéri apám. Őszintén.

– Nem akarunk tovább zavarni. Még kapuzárás előtt el akarunk menni.

– Itt nincs kapuzárás – mondja anyám –, a kapu egész éjszaka nyitva.

– Holnap vasárnap – mondja apám –, nem kell sietnetek.

– Köszönjük – mondja a delegáció vezetője –, nagyon jól éreztük magunkat, de ránk fér egy kis pihenés. Kettőtől hatig tartott az ebéd, és ahogy ezek isznak!

Szedelőzködnek.

– Na, még egy kis vermutot… egy kis konyakot…

Megisszák. Valaki sört kér, hozok.

Az ebédlőben búcsúzkodnak. Egyikük azt mondja nekem:

– Csípj föl egy jóképű kislányt, attól megtanulhatod a nyelvet, meg mindent.

Vigyorgok, mert elvárja.

Apám velük tart a lépcsőházba, felgyújtja a villanyt, kérdezgeti, visszatalálnak-e a szállodába.

Amikor visszajön, még rágcsálunk egy kicsit a sós rúdból, kicipeljük az edényeket a konyhába, a spájzba rakjuk a megmaradt italt, lecsavarjuk a nagylámpát, eloltom a csillárt, fölszedjük a morzsákat a szőnyegről, a nagytakarítás holnapra marad.

Latolgatják, hogyan sikerült a mai este, meg voltak-e elégedve a vendégek. Apám azon problémázik, helyes volt-e meghívni az egész delegációt, nem kellett volna-e két turnusra osztani őket, az elsőben jött volna a delegáció vezetője és az egyik exportvállalat igazgatója, a másikban a pofák a tervhivatalból, a bankból és a külkerből. Ezen eltűnődnek egy darabig.

Megindul a vita, hogy lehet-e az estét, vagy annak egy részét repikeretből fedezni. Apám szerint erre nem jár, anyám szerint mindenki mindent abból fedez, a saját kosztját is. Ez igaz, de vigyázni kell, itt mindenért feljelentik az embert.

Mielőtt anyám bemenne a hálóba, svábvadászatra indulunk. Sváb azonban nincs, elmentek a bogarak. Anyám most már be mer menni. Megágyazok, nincs kedvem lefeküdni, kinyitom a rádiót, de Luxemburg gyöngén jön be, más őszinte állomás pedig nincs. Hallgatom egy darabig a recsegést, valahol vihar lehet. A szüleim már lefeküdtek, ülök a fotelban, aztán, mit tegyek, lefekszem én is. Leoltom a villanyt. A holnapi napot csak kibírom valahogy, aztán hétfőn megint elmegyek az intézetbe, találkozom Samsonnal, énekelünk a resztoránban, jósolunk a kávéscsészék fenekéről. Aludni kell, jó lenne elaludni, átaludni éveket. Jó lenne álmodni, hogy történjék valami, de újabban álom nélkül alszom.

Az utcán részegek kurjongatnak, eltávolodnak, csönd van. Az egyik intézeti tanárnőre gondolok, elképzelem, hogy hétfőn odamegyek hozzá, ajánlatot teszek neki, és ő jön. Elképzelem, hogy feljön, nincs itthon senki, és én vetkőztetni kezdem. Hol kell kezdeni egy nő vetkőztetését? Alul vagy fölül? Előhúzom a párnám alól a zsebkendőt, elégedett vagyok magammal, hogy délután megálltam, most kevesebb lelkifurdalással működhetem. Utána könnyebben szoktam elaludni, mint aki megtette a dolgát.

Mire végzek, a szomszéd szobában apám is végez anyámmal, megy ki a fürdőszobába, léptei alatt nyikorog a parketta.