Seszínű

Nyolc év elment.

Azóta is elmentek évek, de azok voltak az első ilyenek.

Igazgatónk, az oktatásügy többszörösen kiváló dolgozója az alkalmazkodni butákat régi típusú, hosszú, kemény parkettával csépelte igazgatói szobájában. A legcsekélyebb orrpiszkálásra is hisztérikusan lendült az öklük. Én úgy féltem, ahogy kívánták. Nem lógtam ki a sorból a szünetben, amikor párosával meneteltünk a folyosón, mindig az óramutató járásával ellentétes irányban. Hátratett kézzel ültem a padban. Akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. A sapkámat vezényszóra kaptam le a lépcső alján, tanítás után, ahol sokszor fél órán át gyakoroltatták, amíg egyszerre kiáltottuk, vagy amíg elkészült a tanárok ebédje, hogy „előre!”. Így aztán ritkán kaptam körmöst, pajeszhúzást is csak olyankor, amikor hangosan tört fel belőlem a megalkuvó foglyok menedéke, a humorérzék.

Az kellett nekik, hogy amit mondanak, azt utánuk szajkózzam. Akkor hagytak békén, ha például a számtanfeladatot úgy oldottam meg, ahogy nekik tetszett. Idegesek lettek, ha az eredményt kihoztam ugyan, de másképp. Ennél is idegesebbek voltak, ha nem tettem úgy, mintha szeretném őket. Ezt sokáig nem értettem, mint ahogy azt sem, miért kedvelnek jobban olyanokat, akik pedig az alkalmazkodásban elmaradnak az én buzgalmamtól. Aztán lassan megértettem, hogy fölöttük is állnak valakik. Ezért kellett például egy tiszt hozzánk nem is rosszindulatú, tehát buta gyerekét osztályelsővé tenniük. Korábban azt reméltem, hogy a nyolc év után szabadon engednek. Akkor megértettem, hogy ez a nyolc év csak a büntetés kezdete. És tényleg akarták, hogy szeressük őket. Ez végképp megriasztott: ha érzelmileg ránk szorulnak, mi vár minket odakint, ahol ők látszólag biztonsággal mozognak?

A mi iskolánk egyébként a legenyhébbek közé tartozott. Mi úgynevezett rossz osztály voltunk, mint a felső tagozatban nem győzték hangoztatni. Nekünk lehetett rossz az átlagunk. Minket meg lehetett vágni, nálunk a tanárok lehettek dühösek és gonoszak, nálunk nem kellett alakoskodniuk. Ha valamely vétségért a tanári szoba előtt álltunk vigyázzba órákig, a büntetést sose harmadolták. Mi nem kaphattunk díjat iskolai versenyeken. Nem küldtek minket kerületi versenyekre lógni, vagy jó pontokat szerezni későbbi életünkhöz. Kellett nekik egy rossz osztály, hogy a jónak mondottak megbecsüljék magukat. Nincs ebben semmi rendkívüli, így megy évezredek óta.

Nem is volt okunk panaszra: rossz osztállyá minősítve csökkenthettük alkalmazkodási buzgalmunkat. A nyolc évből arra emlékszem igazán, hogy kibámulok az ablakon a szemközti bérház sötét, unalmas tömbjére. Pedig ezt csak akkortól engedhettem meg magamnak, hogy rossz osztály lettünk. A szülők révén gyakorolt feljelentési jogunkkal se igen éltünk azontúl, nem volt tétje rágalmaznunk a másik elítéltet.

Végül is jól jártunk: elkezdhettünk sakkozni. A történelmi cezúra egybeesett felső tagozatba való lépésünkkel és kedvezőtlen minősítésünkkel, amikor maszekok trafikot nyithattak és papírsakkot árulhattak számunkra is elérhető áron. A leghosszabb szénszünet után tehát az összecsukható fekete-fehér papírtábla réseibe dugdostuk a papírfigurákat, a lépést odasúgtuk a szomszédnak, aki a maga tábláján megtette ugyanazt a lépést. Megtanultuk a süketnémák jelbeszédét, így az ablak felőli padsorból az ajtó felőlivel is játszhattunk. Hadonászhattunk kedvünkre, a tanárokat nem érdekelte, mert rossz osztály voltunk.

Minden maradt a régiben, börtönséta a folyosón, fegyelmezés, tanáraink leplezetlen ellenszenvvel párosuló szeretetéhsége, pár hónap mégis más volt átmenetileg: egyesek örökre eltávoztak körünkből, helyükre újak jöttek, ez érdekes volt. S mert mi voltunk a rossz osztály, ahol szabad volt buktatni, hozzánk került egy Győző nevű, igen csúnya, pacnisan kövér, szemüveges, seszínű hajú, rongyos, koszos fiú, akit előzőleg más, a miénknél durvább, hatástalanabb iskolákban nem idomítottak be kellőképpen. Nem volt képes a megkövetelt mondatokat szajkózni, de nem is akarta, és ha ezért üvöltöztek vele, ő feltűnően magas hangon, idegesen, visítva bömbölt, csapkodott őszinte kárörömünkre, hogy pár perc múlva vigyorogva lengesse alkarját a hátat fordító tanár felé, és számunkra addig hallatlan káromkodásokat hallasson.

Tanáraink és szüleink óvtak a társaságától, mint jobb környék beilleszkedésre hivatott csemetéit. Győző hol megjelent, hol napokra eltűnt. Mint mondták nekünk, rossz társaságba keveredett, külvárosi bitangokkal mászkált, talán lopott és rabolt is, de ha még nem, hamarosan megteszi, mint felvilágosítottak minket. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az osztály tőle való félelmében szemüvegét, esetlenségét, szagát gúnyolja, valahányszor tiszteletét tette nálunk.

Pár hét múlva, az egyik ültetéskor Győző az előttem levő padba került. Észrevette, hogy padtársammal sakkozom, megkért, játsszam vele egy partit. Szívesen, válaszoltam félelmemben. Kijelentette, hogy neki nem kell a tábla, ő majd játszik fejben, de én csak nézzem nyugodtan a táblát. Nagyzolásán feldühödtem, és kaptam tőle egy susztermattot. Utána szabadkozott, gúnyolódva biztosított, hogy ilyesmi még nagymesterekkel is megesik, inkább játsszunk még egyet. Akkor tizenkét lépésben kaptam mattot. Biológiaóra volt éppen, a végéig még kétszer megvert. Ő fejben játszott, én meredten bámultam a figurákat.

A szünetben együtt meneteltünk a folyosón. Ragyogott a boldogságtól, de nemcsak a diadalát élvezte ki dicsekedve, hanem azt is, hogy volt kihez szólnia. Kijelentette, hogy ő már nyolcéves korában másodosztályú versenyző volt, de azóta elkerült a városból, és nincs hol játszania. Talán lódított, mindenesetre profi módon elemezte két utolsó játszmánkat fejből. A többiek tisztes távolból, elképedve bámultak minket.

Pár hét múlva én is elkezdtem fejben sakkozni, akkor már nehezebben vert meg, de mindig kikaptam tőle, ha valóban odafigyelt, én csak tizenöt-húsz lépésre voltam hitelesítve. Sakk-könyveket vásároltam, Maróczy-partikat elemeztünk, átvette velem a fontosabb megnyitásokat, házi feladatokat adott, hogy mire megtér soros bolyongásáról, méltóbb ellenfélre találjon.

Apja, mint elmondta, nem volt neki, az anyja vasutas volt, hol itt volt szolgálatban, hol ott; neki is volt szabadjegye, s mert lakáskulcsot nem kapott, és gyakran akkor sem tudott hazajutni, ha az anyja otthon volt, de férfiakkal, az éjszakákat általában vonaton töltötte. A Budapest-Pécs vonalat kiváltképp kedvelte, azon tudott a legjobban aludni. Este leindult, aludt Pécsig, ott felült az ellenvonatra, aludt Pestig. A MÁV azonban nemigen vette figyelembe az iskolakezdés időpontját, késtek is a vonatok, s ha már Győző nyolc után ért Pestre, százszor is meggondolta, kitegye-e magát a késés miatti újabb letolásnak, inkább felült egy másik vonatra, és aludt tovább étlen-szomjan, fázva, tizenegy évesen.

Fél évig vonatozott, akkor kicsapták tőlünk. Mi még sakkoztunk egy darabig, főleg én erőltettem, de be kellett látnom, hogy Győző nélkül nincs értelme. Nekem éppen ő kellett volna. Gondolkozni szerettem, másokat könnyen megverni nem.

Folytak aztán tovább az évek össze egyformán, unalmasan, szám szerint nyolc.

Később összefutottunk párszor, kövér és szemüveges maradt, a tenorja és a nevetése sem változott. Tisztviselő lett valahol, megnősült, lakik, gyereke van, a sakkot abbahagyta. Igyekeztem rábeszélni, hogy folytassa, de csak legyintett, és kapkodva hadaró beszédmódján mindig néhány összefüggéstelen, humoros történetet öntött a nyakamba.

Utoljára másfél évtizeddel első partink után láttam, akkor már nem kérdeztem a sakkról, hallgattam bámulatos szövegelését, és azon tűnődtem; neki talán mégiscsak sikerült megúsznia a ránk szabott éveket, ha nemzetközi mesterré se hagyta magát idomítani.