Nagymikulás

Minden ablakban gyertya égett.

Sok-sok ablakban láttam gyertyák lobogását. Impozáns és felemelő látvány volt e néma, egyöntetű tüntetés. Úgy éreztem akkor, nagyszerűbb nem jöhet már, bármi történik is. Bámultam a lobogó gyertyák díszítette sötétséget hosszan, elképedve, a hat-hét emeletnyi, ritmikus gyertyasorokat szemközt, kétoldalt, mindenfelé, a fekete ég vékonyka sávját legfelül, és homályos, fenyegető zavar terjengett a torkomig.

Honnan van mindenkinek gyertyája? Honnan lett nekünk is egyszerre ennyi gyertyánk, hogy több is éghet, valamennyi ablakunkban? Valóban feddhetetlenül merész tett-e az egyöntetű, néma tüntetés? hiszen a rádió hirdette meg messze hangzón a halottak napját, amelyről addig soha, senki nem beszélt nekem. Keresztény ünnep ez, mint most értesítettek róla, de miért égnek akkor a mi ablakunkban is? Hiszen, úgy tudtam eddig, mi sem vallásosak, sem keresztények nem vagyunk, és a szemközti ablakok mögött, úgy gondoltam eddig, hozzánk hasonló, vallástalan népek élnek. Talán nekünk mégsem illett volna, gondoltam szégyenkezve, és megrendített annak esélye, hogy mi akár gyávák is lehetünk.

Hol volt ez a rengeteg gyertya életem első tíz évében? holott, utólag kiderült, halottak napja minden évben volt. Hol voltak eddig ezek a gyertyák?

Álltam az ablakban, és lassan jeges szörnyülködés kerített hatalmába. S ahogy ott álltam, a gyertyák sokaságát szemlélve, földerengett bennem, hogy e szörnyülködésemhez hasonlót éreztem már korábban, csak nem akartam tudomást venni róla eddig. Minden ablakban piros csizmák álltak minden Mikuláskor, piros egyencsizmák, az én ablakomban is, s bár mindenkor haszonélvezője voltam én is, sőt apám nevenapja lévén meg is szelídíthettem volna magamnak, e kis ünneptől mégis tartottam valahogy, és a legszívesebben kimaradtam volna belőle.

Álltam az ablakban, három lobogó gyertya égett vállam magasságában, s megéreztem, hogy létezik valami, legyen a neve ünnep, amely folyamatos, elháríthatatlan, amit hiába próbáltak letagadni előlem életem első tíz évében.

Titkolóztak előttem, amióta megszülettem. Békés utcákon sétáltattak – ott most géppisztolysorozatok pukkannak, egészen úgy, mint amikor kukoricát pattogtatnak. Mindkét ablaktáblánk zárva volt, ha zárva volt, korábban – most csak a külső, hogy légnyomás esetén megmaradjon a belső. Pizsamában aludtunk – most tréningruhában, a földön, mellettünk kis batyu, hogy bombázáskor, belövéskor a pincébe rohanhassunk. Kísérnem kellett őket vásárolni, és az üzletek a célszerű kereskedelmi tevékenység bölcsen, az ősidőkben feltalált intézményrendszerébe látszottak tartozni – most szentséggé nőtt a spájzban a két megtermett zsírosbödön, melyek tartalmát anyám és nagyanyám féltékenyen gyarapította. A több kiló só és liszt akár tavaszig is kitart, mondták most, holott korábban szó sem esett arról, hogy ilyen rövid távra tervezendő csak az élet. Elnéztem, amint szakavatottan, célszerű mozdulatokkal készítik a gázrezsó sütőjében a szokásosnál lágyabb, világosabb hajú, de valódi kenyeret – korábban a kenyeret is vásároltuk, s úgy hittem, a pékek dolga, hogy a munkamegosztásban elfoglalt helyüknek megfelelően, ellássanak bennünket szakmájuk termékével. Továbbá különös jelentőségre tett szert az első emeleten egy kiváló rádió, s az én személyem is különös státusba emelkedett, minthogy a felnőttek egyenjogú társaként hallgathattam a ti-ti-ti-tááá-t újabban.

El kellett képednem, mily magától értetődő természetességgel éli a számomra rendkívüli életet anyám és nagyanyám, akik mintha észre se vennék, hogy a háború óta eltelt már tizenegy másfajta év (és abból tíz az enyém is). Tudják, mikor nem szabad az ablakba állni, mikor érzik úgy azok odalent, hogy be kell lőniük; tudják, mikor kell a redőnyt feltétlenül leereszteni; időszerűnek tartják, hogy felvilágosítsanak: ha fegyveresek jönnek, menekülésem záloga, ha felmutatom nekik levágatlan pisilőmet; a pisztoly formájú, használhatatlan díszöngyújtót, nagybátyám ajándékát, tiltakozásom ellenére, még akkor, kedden lehúzzák a vécén, mert „ezek, ilyenkor, nem totojáznak”; világháborúból itt maradt kacatok közül, a spájz legfelső, csak létráról elérhető polcáról váratlanul és kitűnő állapotban az ebédlőasztalra penderül a petróleumlámpa, s miközben kanócát föl-le csavargatva, változó fényét bámulom, úgy veszem észre: a lámpa gúnyosan, rátartian néz vissza rám.

Anyám a kályhából kiszedett hamuból lúgot főz a mosáshoz, nagyanyám libát kopaszt, libahájból zsírt főz, én a nagyanyámtól kapott vasdarabot babrálom: a Sztálin-szobor füléből való, s miközben ők honleányi kokárdát tűzve, nemzetiszinkarszalagosan, olykor kapualjról kapualjra lopakodva, a sorozatok szünetében az úttesten átrohanva sorba állnak, vagy éppen mentőautóra kéredzkednek föl, s így jutnak el tüdőgyulladással fekvő apámhoz a kórházba, s onnan vissza, én lelkesültségemben hatalmas Kossuth-címereket festek, az osztálytermet díszítik majd, ha ismét lesz tanítás, megtépem az orosz könyv lapjait kissé, mert anyám nem engedi, hogy a tűzbe dobjam, ott egyéb papírok égnek épp – anyám és nagyanyám tevékenykedik, sürgésükben hisztériának nyoma sincs, ők ezt az életet tudják igazán.

Állok az ablakban, időben beszerzett gyertyáink lángját bámulom, anyám és nagyanyám célszerű és hatékony tevékenysége iránt növekvő tiszteletet érzek, és közben növekszik bennem az iszonyat. Ez az egész ünnep, ez a nagyszabású Mikulás, ez véres, gyanús, tisztátalan és sötét valami. Ezt nem tudtam előre, amikor Péterrel tanítás után órákig politizáltam a sarkon, és tájékozottságunk nem maradt el azoké mögött ott, a Petőfi-körben. Minden úgy folyt le később, ahogyan ezt mi, már szeptemberben, előre láttuk. Csak erről a halottak napjáról nem lehetett tudomásunk. Ez a gyertyák koszorúzta sötétség, ez itt maga az ősemberi éjszaka, minden ablak barlang, nem sejtheti a vándor, az őrtüzek mögött mely pogány hitek emberevői lesnek korgó gyomorral, s hányféle veszélyes rítust jelölnek az egyforma lángok ebben az éjszakában. Ésszel beláthatatlan sötét, mely anyámat is, nagyanyámat is célszerű tevékenységre, a túlélés gyakorlására bírja, de valamennyiünknél, úgy érzem az ablakban állva, erősebb. S tudom, hogy a másik ablakom alatt, ahonnét szobámba szoktak áradni az emberméretű patkányok – első színházlátogatásom, a Diótörő óta jönnek időnként, főleg elalvásom előtt –, ismét befelé szivárog valami sötéten gomolyogva, s találkozik a belőlem gomolygó hasonló veszedelemmel, hiszen égnek a gyertyák az én ablakomban is.

Nappal alusznak a szörnyek. Nappal volt, nem sokkal az igazi Mikulás után, amikor lábadozó apámmal először tettem nagyobb sétát odakint. A Margit-hídtól elsétáltunk a szétlőtt Corvin-közig. A villamosvezetékek még le voltak szaggatva, sok helyütt még fel volt szedve a kockakő, kilőtt tankok és részben kiégett házak mellett bandukoltunk, kerülgettük a romokat, a délelőtti fény forrástalanul, de biztatóan szóródott szét a szokatlan arcot mutató tájon. Bizonyára buzgón politizáltam akkor is, többnyire bölcsen hallgató apámnak. Arra határozottan emlékszem, hogy nagyon irigyeltem nálam többet megélt, életveszélyes helyzetekből megmenekült osztálytársaimat, s abban is biztos vagyok, hogy a romok látványa örömmel hevítette keblemet: nagy és történelmi időt értem meg, s bár érdemem a romok létrehozásában nem volt, de tagadhatatlanul ebben a korban léteztem, s mindabból, ami valóban nagyszabású, valami azért majd csak háramlik rám is.

Aztán igazi tizenévessé vedlettem vissza, és mintha nem lett volna az egész. Sok évvel később vettem észre: furcsa kettős látásban szenvedek, nincs olyan város, amelyben ne látnám meg a majdani romokat, nincs az az épülőfélben levő ház, amelyet ne látnék ugyanakkor kiégve, fűvel és fával benőve, nincs az az emberi település, amelynek a helyén ne látnám az őserdőt. Nincs az a vasbeton, amelyet, tudom, át ne járna a halottak napja sötétje. Számomra, úgy látszik, ügyesen, olykor fortélyosan leplezett változás minden tartósnak remélt vagy hazudott állapot, az úgymond normálisan, sőt fényűzően üzemelő városok odvaiban babonák leselkednek bebábozottan, és várják, hogy eljöjjön az ő idejük. S mert az ő idejük mindünk ideje, s így kevésbé halandók nálunk, egyeseknél, várakozásuk jogosult.