Perspektíva

Eleinte szerettem azokat az éveket, a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét. Annyi különös dolog történt! Például kezdetben a teknőben fürösztöttek, s ha lehetséges lett volna, órákig bámulom, ahogy a víz lefolyik a kihúzott dugó helyén, majd avanzsáltam a kádba. A teknőt jobban szerettem, otthonosabb volt a fa tapintása, de a kád zománca síkos volt, abban is volt izgalom. Aztán az utcáról beszűrődő zajok! Még nem értem föl az ablakot, a szemközti háznak csak a legfelső emeleteit láthattam, de odalentről behallatszott az élet, az ószeres rekedt hangja, meg a virágosé: „Erdei főd, virágfőd! Erdei főd, virágfőd!”, és rendszeres időközökben elbődült a jege-e-e-es. A szüleim szobájában lovacskák voltak a függönyön, számtalan egyforma lovacska, és ha sokáig néztem őket, ugrálni, száguldani kezdtek. Az én szobámban pedig bizonyos sarkokban éjszakánként rések, barlangok nyíltak, és én napközben, az éjszakai kalandokra emlékezve, újra meg újra az emberre alig emlékeztető, különös lények birodalmába repülhettem. Úgy tudtam, boszorkáknak hívják őket; mindenesetre igen készségesek és kedvesek voltak hozzám eleinte.

A szobám egyéb pompás dolgokat is rejtegetett.

Nusi nénit, aki Bécsből származott és magyarul csak törve beszélt, anyám azzal a céllal szerezte be, hogy idejekorán megtanuljak németül, hátha így túlélhetem a harmadik világháborút. Nusi néni eleinte naponta eljött, de inkább ő tanult tőlem magyarul, kölcsönös hasznunkra. Ő olvasott fel nekem először meséket, így Mackó úr utazásai-t is, amit én mindennél jobban élveztem, s miután Nusi néni az összes fellelhető kötetet felolvasta, amíg kívülről nem tudtam mindet, elkezdtem tovább írni. Diktáltam a soron következő kalandokat, Nusi néni a kisszéken kuporgott és képzeletem csapongásait egy vastag, sárga, vízszintesen és függőlegesen pirossal vonalkázott, háború előtti füzetbe jegyezte. Esténként néha felolvasást tartott a műből furcsálkodó szüleimnek. Én boldogan diktáltam mindazt, ami a szerzőnek nem jutott eszébe, Mackó úr tonnákban mérhető mennyiségű mézhez jutott tolvajlás és furfang révén. Ennek azonban elég hamar véget vetettek, nekem megmagyarázták, hogy Nusi néninek fáj a keze és gyönge a szeme, neki pedig javasolták, hogy inkább németre tanítson. Nusi néni nem adta be a derekát egykönnyen, és kitalálta, hogy ha már regényt nem írhatunk, eljátszunk mindent, ami eszünkbe jut. Boldogan kaptam az ötleten: a színjátéknak nincsen írott nyoma, nehezebben ellenőrizhető.

A lehetőségek mérlegelése után úgy döntöttünk, hogy az északi sarkot fogjuk felfedezni. A szobában eltoltuk a bútorokat, létrehoztuk a támaszpontot, ahová a gépek leszállhattak, és ahonnét ebéd után szánon, kutyákkal, fegyverrel a sark felé indulhattunk. Eleinte pálcikákkal jeleztük a puskákat, és építőkockákból, madzagból jelet hagytunk magunk mögött, hogy visszafelé el ne tévedjünk, vagy a mentőosztag ránk találjon, ha közben halálosan megfagyunk, de csakhamar megvoltunk enélkül úgy, hogy odaképzeltük. És nemsokára társunk is akadt, János személyében, akit magunkkal vittünk, beavattuk a sarkkutatás rejtélyeibe. János elég buta volt, sokat nevettünk rajta, de sose mulasztottuk el magunkkal vinni, és az ő részére is terítettünk ebédnél.

Nem tudtam, hogy nem olyan ártatlan ez a játék. De mielőtt kiderült volna, szüleim beírattak a Fodor-féle tornaiskolába.

Négyéves lehettem, amikor Nusi nénivel elmentem az első órára. Kicsit szorongtam, mi vár rám, de az öltözőbe lépve ismeretlen, ám sokat ígérő eszközökkel találtam szembe magam: bordásfalak, fogasok, ütött-kopott svédszekrény, amikor pedig fölvettem a tornacipőt, csaknem hangosan felsikítottam. Soha olyan kényelmes cipő nem volt még a lábamon! Rugalmas volt, és nem volt fehér, nem kellett vigyázni rá! A tanító bácsik kedvesen fogadtak, és jó volt, hogy meg tudtam mondani nekik az életkoromat. Ők ugyan kételkedtek benne, de Nusi néni engem igazolt. Túl fiatalnak tartottak, és valóban, a többiek nagyobbak voltak nálam.

Az első órán rögtön tudtam, hogy ez a nekem való foglalatosság. Szép tágas volt a tornaterem, bordásfalak, mászórudak, kötelek, labdák, szőnyegek voltak benne, egy pianínó meg egy üveges ajtó, amely el volt függönyözve, és amely, mint később láttam, arra szolgált, hogy mögüle a szülők gyönyörködhessenek csemetéik mozgásában a vizsgán.

Az első órán először körbe kellett szaladgálni, szaladgáltam én is. Aztán bukfencet kellett vetni, vetettem én is, megdicsértek érte. Aztán néznem kellett, ahogy a többiek tigrisbukfencet ugranak. Néztem. Fodor bácsi kérdezte, félek-e. Mondtam, nem. Majd én segítek, mondta ő, megpróbálod? Persze. És sikerült.

Hamar kiderült, hogy amit mutatnak, elsőre megcsinálom. Pár hét múlva így csináltam meg a szaltót is. Mindig én értem föl legelőször a mászórúd tetejére. Csak azért nem lettem éltornász, mert én voltam a legkisebb, és úgy gondoltam, jobb is csak úgy a többiek között lenni, mert ha kiemelnek, még jobban megutáltak volna.

Csak az zavart, hogy eleinte bal kezembe vettem a vívótőrt, de ők mindig átrakták a jobb kezembe. Egy kicsit dacoskodtam, de aztán beadtam a derekamat, végül is ők a felnőttek, ők tudják jobban. Aztán, amikor már egyenként vívtak velünk, és én már gyorsan teljesítettem az utasítást, hogyan védjek, egyszer-kétszer megpróbálkoztam azzal, hogy a bekiáltott terc helyett kvarttal vagy szekunddal védjek, de ettől, bár kivédtem a támadást, valahogy dühösek lettek, úgyhogy felhagytam ezzel. Hiszen védhettem én úgy is, ahogy mondták, és nem úgy, ahogy nekem jobban kézre esett. Nem tudtam, hogy ez már súlyos kompromisszum volt.

Pompásan éreztem magam, amíg egy súlyosabb betegség miatt ki nem maradtam hosszú időre.

Amikor egészségesre hizlalva ismét megjelentem az öltözőben, Fodor bácsi rám bámult és megkérdezte, hogy hívnak. Könnyek öntötték el a szememet. Megmondtam, de Fodor bácsi nem hitt nekem, és Nusi nénitől is megkérdezte. Nusi néni igazolt, de akkor Fodor bácsi a fejét csóválta és azt mondta, hogy elhíztam.

Bizonytalanul, félve léptem a tornaterembe. Az egyszerű gyakorlatok még csak mentek valahogy, de a tigrisbukfencnél már majdnem kitörtem a nyakamat. De a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam felmászni a rúdra, én, aki nemrég elsőként értem fel mindig!

Úgy éreztem, soha többé nem leszek már az, aki voltam, és ezt a tanár bácsik is hangoztatták, amíg a szüleim ki nem vettek az iskolából.

Azzal könnyítettem a lelkemen, amivel a felnőttek szoktak: elhitettem magammal, hogy a torna nem is olyan jó. Visszamerültem az északi sark meghódításába, amíg lehetett, mert anyám úgy vette észre, hogy nem haladok kellőképpen anyanyelvem elsajátításában, mondataimban elszaporodtak az izék és hogyhíjjákok, és kezdek, Nusi néni általam kedvelt szokásának megfelelően, rosszul ragozni. Én kétségbeesve, a magam szegényes, és állítólag el is szegényített magyarságán megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen pompásan tudunk együtt játszani, és magyarul megtanulhatok én később is, de Nusi néni mégis elmaradt; a következő hónapokban ugyan hetente többször is felugrott meglátogatni engem, de egyre ritkábban és egyre rövidebb időre, és már nem volt szabad átrendezni a szobát sarkköri támaszponttá, és a látogatások így amúgy is formalitássá satnyultak.

Ekkor vette át fölöttem az uralmat anyai nagyanyám. Akkoriban költözött a fölöttünk levő lakásba, és amíg a szüleim dolgoztak, ő lejött hozzám, hogy vigyázzon rám. Nem tudom, miért, de alkalmasnak talált arra, hogy gonosznak, elvetemültnek, élete szomorítójának tekintsen, és elmondhassa magáról, mennyit kínlódik ezzel a haszontalan kölyökkel. Eleinte elképesztett, hogy hazatérő szüleimnek milyen kitalált rémtörténeteket ad elő rólam, hogy nem vagyok hajlandó rendesen enni, rendesen öltözni, rendesen aludni, és ilyenek. Nem értettem, miért nem nekem szól, ha valami baja van, miért hallgat estig. Bizonygattam, hogy mindez nem így volt, de különös módon soha nem nekem adtak igazat. Meghazudtolod a nagyanyádat?! ez volt a válasz anyám és nagyanyám részéről, és amikor a méltányos elbánásban bízva azt feleltem, hogy igen, egy-két pofont is kaptam.

Egyszer aztán megszállt az ihlet, és panaszáradatát megelőzendő én kezdtem zokogva, visítva árulkodni a nagyanyámra. Egyetlen szó sem volt igaz az egészből, de én annyira beleéltem magam a hazugságomba, hogy elhitték, szemben az igazsággal, amit addig halkan, szerényen hirdettem, abban a meggyőződésben, hogy az igazságot nem is kell hirdetni, oly nyilvánvaló. Attól kezdve hazugságot hazugsággal tetéztem, és fölfedezhettem, hogy a hazugság nagysága nem volt befolyással arra, hihetőnek tartják-e vagy sem. Időnként rajtakaptak valami apróságon, egyébként azonban helyzetem könnyebb lett.

A boszorkák, akik addig repültek velem álmaimban, és csuda dolgokat mutattak meg nekem a barlangban, amely a szoba egyik fölső sarkából nyílt, megharagudhattak rám, mert üldözni kezdtek és a hajamat húzták és a szemembe kapkodtak. Féltem tőlük, de nem tudtam igazán neheztelni rájuk, mert úgy éreztem, sok csúnya dolgot tudnak rólam.

Úgy emlékszem, ebben az időben láthattam az első családi fotókat. Nekem megilletődötten kellett volna bámulnom a sárga papíron feketén feszítő felmenőket és gyermekeiket, akik, mint mondták nekem, „nem jöttek vissza”, én azonban csak hálát tudtam érezni azok iránt, akik nem engedték őket vissza, mert ha visszajöttek volna, úgy éreztem akkor, valamennyien engem nevelnének. Anyám gyakran mutatta a bátyja fényképét, aki szintén „nem jött vissza”; a nevemet, mint elmondta, a bátyja után kaptam, aminek én nem örültem. Úgy láttam, hogy jobban szereti, mint engem, hiszen ha meglátja a képét, elsírja magát, és különben is, kitalálhattak volna nekem egy egészen új nevet, gondoltam.

Ahogyan az ablakban egyre több emeletet láttam a szemközti házból lefelé, úgy nőtt a bizonytalanságom. Ebben az időben a spájzunkban sok élelem volt, nagyon sok, három-négy kiló liszt, egy bödön zsír, két-három kiló cukor, két kiló só, éppen annyi, mint amennyit a felhalmozóknál felderítettek és szégyenszemre kitettek a Szent István körút elején a kirakatba. Nekem megmondták, hogy a lerágott csirkecsontot ne a szemétbe tegyem, azt le kell húzni a vécén, mert a szemetesvödörből mindent kiszagolnak. Aztán volt egy Jankovichné nevű bejárónőnk is akkoriban, másodnaponta jött, kövér volt és hangos, és én nem szerettem (egyébként akkoriban alig szerettem valakit). Egy este történhetett valami, a szüleim a szobájukban sokáig csavargatták a régi, háború előtti típusú, szögletes, varázsszemmel ellátott világvevő Oriont, szép rádió volt, szerettem, aztán anyám bejött hozzám, és azt mondta, meg ne említsem a Jankovichnénak, hogy ők rádiót hallgatnak, mert a Jankovichné egy nagy kommunista. Azt már tudtam, hogy apám és anyám is kommunista, ebből arra következtettem, hogy ez külön emberfaj lehet, amelyhez a mi családunk, velük én is, tartozik, úgyhogy anyám felszólítása megdöbbentett. Mindenesetre nem szóltam Jankovichnénak semmit, amúgy sem volt beszélnivalóm vele.

Felkérésre aztán a ház előtt álldogáló szürke ruhás bácsikat sem méltattam figyelemre, akik hetekig ott álltak, azután, hogy apám öccséről sem volt szabad beszélni.

E kényelmetlenségeket csak fokozta, hogy ötéves koromban egyszerre eszembe jutott: a következő falattól megfulladok. Éppen ebédeltünk, anyám akkoriban nem dolgozott, és nagyanyám is ott ült. Én letettem a kanalat, és mondtam nekik, hogy tudom, hogy a következő falat megakad a torkomon. Nem hitték, belém diktálták, és nekem lett igazam. Cikákoltam egy ideig, amíg kijött, megijedtek, és csak néhány óra múlva próbálkoztak ismét, de én szótlanul csak a torkomra, majdani ádámcsutkám helyére mutogattam: ott fog megakadni. Ma sem értem egyébként, mi garantálja, hogy a következő falat ne menjen cigányútra. Én tudtam, hogy nekem van igazam, mert volt már ilyen: éjszakákon át nem tudtam aludni, mert valami belemászott a fülembe és ott zajongott, fülbemászónak vélték, de nem az volt, hiába ráztam a fejemet, hogy kijöjjön, és erre azt állították, hogy nem is hallok semmit, pedig hallottam, és magamnak kellett rájönnöm helyettük, hogy a szívem dobogását hallom.

Nagyanyám azzal fenyegetett, hogy ha nem eszem, a gyomrom összezsugorodik, és az nagyon nagy baj. Estére már éreztem, hogy jól összezsugorodott a gyomrom ebéd óta. Rettegve töltöttem az éjszakát, féltem, hogy reggelre kelve megfulladok, és hogy a gyomrom olyan picivé zsugorodik össze, mint a körmöm, amivel nagyanyám bíztatott.

Hetekig nem ettem, csak krumplipürét, és a gyomrom már csakugyan akkora lehetett, mint a körmöm, amikor anyám elvitt egy doktor nénihez. Halálra készülve utaztam a trolin, pedig csodaszép jármű volt, piros, hatalmas, zajtalan, sokáig vártunk a zöldre és fehérre mázolt falak között a folyosón, az első emeleten, ahonnét, az épület közepének kör alakú kivágása folytán, le lehetett látni a földszintre, amíg beléphettünk a fehér ajtón. A legrosszabbra voltam elkészülve, lehet, hogy most gázosítanak el, ahogy szokták, de csak egy néni üldögélt bent nyugodtan fehér köpenyben. A padlón heverő játékokra mutatva felkért, hogy játsszam, amíg ő elbeszélget anyukámmal. Az evés témáját nem vetette fel. Ez rendes dolog volt tőle. A padlón építőkockák hevertek, volt nekem ilyen otthon, de idegenkedtem tőlük, mindig megmutatták, mit és hogyan kell fölépíteni, úgyhogy semmi értelme sem volt az egésznek. Volt ott aztán villanyvasút is, amit szintén ki nem állhattam: ha szétszedem a mozdonyt, megrónak, ha a sínre teszem, csak ott tud menni, ahol a sín megy, úgyhogy annak sincs értelme. Azért eljátszogattam velük becsületből, és amikor a néni megkérdezte, eljönnék-e máskor is, átláttam a cselen, de kedvességét mégis viszonoznom kellett igenlő ígéretemmel, hadd örüljön neki.

Evésről a második alkalommal sem volt szó, viszont a padlón fölfedeztem a festékeket. A néni megmutatta, hogyan kell őket használni, én telemaszatoltam egy csomó papírt meg a padlót a csodálatosan szép festékekkel, pancsoltam az ecsettel a vízben, és elégedetten nyugtáztam, hogy anyám nem róhat meg azért, mert összemaszatoltam a legszebb ruhámat, amiért apámnak oly sokat kellett robotolnia. A néni elégedetlen volt anyámmal, amiért nekem otthon nincsenek festékeim és színes ceruzáim, megengedte, hogy kiválasszam az elkészített festményeim közül a legjobbat és hazavigyem, anyám el is pakolta, aztán hazafelé az ÁPISZ-ban vett nekem vízfestéket és vázlatfüzetet.

Elmentünk még párszor a nénihez, én önfeledten pancsoltam és pamacsoltam, és amikor a néni elérkezettnek látta az időt, hogy megkínáljon az előre elkészített zsíros kenyérrel, mintha véletlenül tenné, rá való tekintettel, hálából nem utasítottam vissza és megettem.

Attól kezdve egy darabig szerencsésen nem fulladtam meg a következő falattól. Otthon – anyám kifejezésével – krikszkrakszokat alkottam, amelyekben ők semmit sem tudtak fölfedezni, én pedig hamar fölhagytam a magyarázkodással, hogy melyik pacni micsoda. A nénitől elhozott képet anyám futuristának minősítette, és csakugyan az volt: zöld, növényszerű, liános, kacsos valamik futottak egy őserdőszerű kék pacsmagban jobbról balra, felülről lefelé, s mert e növényszerű állatoknak nagy fejük és vékony törzsük volt, azontúl a futó ember ábrázolása vált legfőbb festői törekvésemmé. Ez a képem nekem annyira tetszett, hogy újra és újra megfestettem, de azok már nem sikerültek olyan tökéletesen futuristává, és a kudarc ránevelt, hogy a görcstelen ihletet tekintsem az alkotás első feltételének, s hogy soha ne másoljam azt, ami egyszer már sikerült.

Kaptam aztán kifestőkönyvet is jó párat, de azok az építőkockák sorsára jutottak. Az egyik oldalon volt készen a kép, a másikon a vonalak közé csak a javasolt színt kellett volna odakenni, hát ebben semmi fantáziát nem láttam. A szüleim most már óvatosabban bántak velem, nem óhajtottak újabb fulladási cirkuszt, és nem kifogásolták, hogy a magam kedvére pancsolok a földön a futurista képeim között.

Csakhamar rájöttem, hogy ceruzával vonalakat lehet húzni, és ezekből mindig összeáll valami, sőt az ember előre is elhatározhatja, mire hasonlítson majd a valami, amit rajzolni fog. Egy darabig titokzatosan hallgattam, valahányszor a megrajzolandó mű címe iránt érdeklődtek, de pár hét múlva már vállaltam, hogy a képnek ne utólag adjak címet.

A boldog pacsmagolásnak az sem vetett véget, hogy kevesebb időm maradt, mert beírattak az első általánosba. Szorongva és bőgve mentem az első órára, az osztályba anyám, nyilván megrettenve attól, ami engem vár, már nem mert belépni. De hamar kiderült, hogy hasonlóan járok, mint hajdan a tornaiskolában. Az első órán a tanító néni húzott egy vonalat krétával felülről lefelé, majd arra kért minket, hogy a táskánkba csomagolt írólapra mi is húzzunk egy ilyen vonalat. Meghúztam és vártam. A többiek viszont girbegurba vonalakat húztak. A tanító néni akkor azt javasolta, hogy sokáig kapirgáljuk a papírt a ceruzával felülről lefelé, majd csak egyenes lesz az a vonal. A többiek kapirgáltak, a tanító néni a táblán szintén húzta, húzta a vonalat felülről lefelé, amíg az egyetlen, szép, vékony vonal ronda kövérré nem vált. Láttam, a vonalat el kell rontani, hát elrontottam én is. Könnyebben ment, mint vártam volna, mert a tanító néni a padok között sétált, és nekem folyton átrakta a ceruzát a jobb kezembe.

Az első osztály aztán hasonló kompromisszumokkal telt el. Sokat rajzoltunk, de nekem valahogy nem tetszett az a mód, ahogy kellett. Mindenekelőtt az éggel gyűlt meg a bajom. Korábban egy-két vízszintes, kék vonallal is megelégedtem, de aztán beláttam, hogy az ég nagyon nagy valami, nem lehet elintézni egy-két henye vonallal. Komoly lelki tusák után otthon olyan eget rajzoltam, amely a papír vízszintes felezővonaláig ért, és már-már belelógott a házak tetejébe, a fák koronájába és az emberek meg a kutyák fejébe. Ez már jobb volt, de nem az igazi. Fehér csík maradt az ég és a föld között, és ez engem igen bosszantott. Amikor először mertem befesteni az egész lapot éggel, amikor az ég alsó határa a föld felső határával esett egybe, boldogan borzongva bámultam a papírra: megvan!

Akkor a házakkal lettem elégedetlen. Sok házat rajzoltam korábban, de sose tudtam zöld ágra vergődni azzal, hogy, mint a tapasztalatból tudtam, a háznak eleje is, meg oldala is van. Ha mind a kettőt odarajzoltam, csáléra állt az egész. Az osztályban mindenki így rajzolta, és nem vették észre, hogy nagyon nagy a baj. Nem értették, miért tépem össze dühödten a rajzaimat.

Otthon is így rajzoltam, rosszkedvűen, de egy délután váratlanul, oda se figyelve, csak a kezem önkéntelen mozgásából a papírra sikeredett egy sarokház, amely kétfelé folytatódott, jobbra és balra, de úgy, hogy a járda meg a tető nem párhuzamos volt, nem ám, hanem közeledtek egymás felé. Ahogy a rajzra néztem, tudtam, hogy óriási felfedezés született. Gyávaságból még bevonalkáztam a házat, ablakokat és kaput is jelöltem, de hát anélkül is ház volt, igazi, amely le akart mászni a papírról, annyira ház volt, én pedig bele is mehettem volna a képbe, az igazi utcába, mind a kettőbe.

Úgy éreztem, titokzatos hatalmakat cseleztem ki. Kuncogva rajzoltam tele lapok százait ilyen házakkal, és közben arra is fény derült, hogy a hátul levő fák kisebbek, mint elöl, és, ki hitte volna, ez az emberekre is vonatkozik. Kicsit olyan érzés fogott el, mint az első tornaórákon, de mégis mélyebb annál, mert bukfencezni lehet, szaltózni is tud, aki nincs elhízva, de hogy igazi utca legyen ott a lapos papíron, az csoda.

Az iskolában is kezdtem ilyen utcákat rajzolni, de nem kaptam rájuk ötöst, meg is szidtak érte, így aztán kénytelen voltam régimódi utcákat rajzolni, amelyek nem jöttek le a papírról.

A dolog felháborított, de otthon tovább kísérleteztem. Rájöttem, hogy futó embert nemcsak oldalról lehet rajzolni, hanem szemből is, úgy, hogy csak az egyik lába éri a földet, a másikból csak a combja látszik, mert az eltakarja a lábszárát meg a lábfejét, és egy kicsit hosszabb is, mint a földet érő láb combja. Ezt már nem mutattam meg az iskolában senkinek. Otthon sem értették a koncepciómat, azt kérdezgették, miért van mostanában mindenkinek fél lába.

Aztán áttértem a fejekre, de csak otthon, mert az iskolában nem volt szabad fejeket rajzolni.

Pár év múlva kiderült, hogy nekem volt igazam, de akkor már nem volt kedvem az egészhez, mert nagyon unalmasan kellett csinálni: húzni kellett vonalzóval egy vízszintes vonalat, a horizontot, a párhuzamosoknak azon kellett összefutniuk, ezt hosszasan, bonyolultan magyarázták, és pontokat vétettek föl velünk a vízszintesen, semmi öröm nem volt benne. Közben egyszer volt egy szünet, nemzedékem leghosszabb szénszünete, és lelkem mélyén azt reméltem, hátha utána megváltozik valami, talán észbe kapnak a tanár bácsik és tanár nénik, de nem: úgy rajzoltunk továbbra is, mint előtte, unalmasan, előírás szerint, egyformán.