Álmodtam neked

 

Utópia

Nyáréjszaka volt, különös nyári éj: nemrég múlt el a soros világháború, a túlélők újjáépítettek vagy bosszút álltak boldogan, a halottak közönyösen hevertek szétszórt csontjaikban, és eszükbe se jutott, hogy feltámadjanak. Ez olyan háború volt, hogy a szétbombázott városokban maradtak még épületek véletlenül; a fémtükrös petróleumlámpa mellett a vaskos, békebeli, több nemzedékre tervezett konyhaasztalon újjáépítési koncepciók hevertek és igazolóbizottsági jegyzőkönyvek, bennük az ítélet, ki volt háborús bűnös, és ki nem, ki hogyan, hány tanú által bizonyítva állt ellent, nem vett részt, rejtegetett áldozatnak kiszemelteket. Ott hevert az újra ugyanazt termelni készülő gyáraknak beszerzendő nyersanyagok listája, az anyagokhoz csalafintán, könyörögve, fenyegetőzve, feketén lehetett hozzájutni a soros béke kitörését követő hónapokban, mint minden béke kezdetén. Mi lehetett még az asztalon? Főtt tojás, legföljebb kettő, talán egy szelet kenyér, ami a napi negyven deka fejadagból estére megmaradt, melasz és só bizonyára. Talán mind a negyven deka só ott hevert az asztalon azon a különös nyáréjszakán, hónap eleje lévén; újságpapírban lehetett ott a só, mert az újságok, béke lévén, éppúgy megjelentek naponta, mint a háború alatt.

Egy túlélő ült a konyhaasztal mellett, s mert egykori üldözött volt, pontos számításokat végzett a jövőre vonatkozólag, mely minden békekezdet idején tervezhetőnek látszik. Azon a rendkívüli, augusztus eleji békés nyáréjszakán a következő adottságokkal lehetett számolni: a liszt kilója 30 pengő, a cukoré 450, az olajé 240, a krumplicukoré 600, a tojás darabja 9, az aludttej litere pedig 28 a Garay téren, az adott és nem teljesen szétbombázott főváros legolcsóbb piacán. Adottság volt az is, hogy a tépelődő túlélő havi fizetése 480 pengő. Ült a túlélő a konyhában, az újságpapírral beragasztott, lichthofra nyíló ablak alatt drótkeretes, kerek szemüvegében, a háború előtti béke divatját követte e szemüvegtípus, az újságpapír az ablakon már az új béke terméke volt, számokat rajzolt ceruzával az előtte fekvő papírokra, lassan újrarajzolva, vastagítva őket a felismerhetetlenségig. 480 pengő. Ebből kellene megélniük. Osztható kettővel. De hárommal is osztható.

Minden békeidő kezdetén feketepiacra sütnek a pékek, a gyerekeknek központilag szánt tejet ellopják, éjszaka bandák vetkőztetnek az utcán, a vidéki fegyveres osztagok megvámolják a fővárosba tartó szállítmányokat, az üzletek előtt a sorban állás alatt egyesek még fütyülik a már betiltott háborús indulókat, a deportált gyilkosok egy részét hazaengedik hétvégére, közülük a derekabbakat hamarosan átveszik a békefenntartó rendőrségbe, mert ilyenkor minden tisztességes szakmában hiány mutatkozik. S mint ilyenkor arrafelé általában, a célszerűen berendezett haláltáborokból az ugyanolyan marhavagonokban hazafuvarozott túlélők számára kezdeményezett gyűjtés befullad, a kínos módon megmaradottakat az egyelőre üres, és majd csak a béke hosszú éveit követően zsúfolttá váló elmegyógyintézetben tárolják, további újjáépítésig.

De mint minden béke kezdetén, bőven akadtak tételek a másik rubrikában is, a remény tételei. A túlélő igaz örömmel tapasztalhatta, milyen szépen meg lehet lenni bútorok és evőeszközök nélkül, amelyeket a túlélésre spekulálván az üldözésből kimaradt, becsületes embereknek adtak át megőrzésre a veszélyes időkben, akik most mindent letagadtak. És hamarosan, mint az újságok megírták, megérkezik az adott, mindenkori provinciába a felszabadítóként ténykedő sereg hazájából a kilónként majd csak 300 pengőbe kerülő krumplicukor. Megjelent továbbá a rendelet, hogy a parasztoknak évi 540 liter tejet kell beszolgáltatniuk tehenenként és havi egy kiló juhgomolyát. Már az, hogy békeidőben is lehet rendeletet kiadni, akárcsak háborúban, biztató. És ha csak a harmadát lehet is behajtani, az éhínség minden háború után, minden felszabaduláskor fenyegető réme legyőzetik. S ha nem lesz is olyan bőség élelemben, mint volt a háborús években, ezért kárpótol a béke. A béke, amelynek kitörésekor fiatal, tiszta arcok és tiszta tekintetek tűnnek elő a romok alól, a semmiből; reménykedő és ártatlan emberek találtatnak, tele vággyal és történelmi terhektől mentes, új ideológiával; s ha kicsit ugyan hideg lesz még télen, mert most megint emelni kellett a szén árát, nem számít, és ki gondol a télre, amikor béke és nyáréjszaka van, s olyan bizonyosnak látszik, hogy az államosítással, a soros béke egyik főeszméjének valóra váltásával a szén ára is lemegy majd, és soha többé nem lesz infláció.

Csoda történik. Ezt látni a romos városban naponta. Az emberek dolgoznak és boldogak, éheznek és boldogak, mert nem akarják tudni, ami volt, nem akarnak emlékezni, tiszta lappal akarnak nekivágni az életnek, olyan életnek, amilyen még nem volt soha, amilyen még nem esett meg soha előző nemzedékkel, soha előző béke kezdetén. A történelemben, bizonyára így gondolta a túlélő tépelődő a vaskos konyhaasztal mellett, olyan mélypont, mint pár hónapja, a soros háború utolsó pár hónapjában, soha többé nem lehetséges, és lám, még azt a szörnyűséget is túlélhették mindazok, akik véletlenül megmaradtak.

Egyetlen titka van a csodának, egyetlenegy: nem szabad többé rosszat tudni az emberről. Bármi történt is, el kell törülni egyetlen megbocsátó, emberi mozdulattal. És legfőbb ideje, hogy ezt a gesztust végre ő is megtegye: pár nap múlva harminchét éves, nem olyan fiatal már, hogy vakon bízza rá magát a végzetére.

Hogy a konyhában tépelődő, újjáépítésbe fáradt túlélő aznap éjjel döntést hozott, bizonyos. Hogy a döntés horderejével tisztában volt-e, kétséges. Olyan ügyben kellett döntenie, amelyben korábbi békék elején soha nem döntött senki, s amelyben ember illetékes nem lehet. Jövőt tervezett, az emberi faj jövőjét, mint mások is a mámorukban korábban, de ő emberi létet is egyben. Jövendő élet volt a belátására bízva. A teremtés nyomta a vállát, akár sejtette, akár nem. Isteni teremtés. Ha egyáltalán felmerült benne ez a gondolat, talán homályos lelkifurdalást érzett. Talán nem. Talán csak nagyon egyedül volt e váratlanul rászakadt békében, és érthető önzéssel úgy érezte: nem bírja majd ennyire egyedül.

Részletek a történelemben soha nem tudhatók pontosan. Talán szöget vett elő, talán egyéb hegyes eszközt. Valószínűleg lecsavarta a petróleumlámpát, nem könnyű a béke első időszakában világító anyaghoz jutni. Ha így cselekedett, utána egy ideig szoktatta a szemét a sötéthez. Az előszobába tapogatózhatott hallgatózva. Halkan nyithatta a szobaajtót, lábujjhegyen mehetett át a szobán, ahol a felesége mélyen alhatott negyvenkét kilósan. A fürdőszoba a szobából nyílt abban a leválasztottnak nevezett lakásban, a korábbi békében tették szűkösebbé a még korábbi béke álmos, nagyszabású, örök békére szánt terjengős lakásából. Óvatosan nyithatta a fürdőszobaajtót. Bent kitapogathatta a dobozkát, amelyhez a béke szabályai szerint drágán és feketén lehetett csak hozzájutni.

Kibontotta, kivette a tartalmát, és a sötétben gondosan, megfontoltan, elszántan, ahogy mindig is dolgozott, az összes, gumikesztyűujjra emlékeztető alkalmatosságot az éles tárggyal átlyukasztotta sorban.

Ez biztos, anyám mesélte el nekem, ő pedig elpirult és nem felelt, amikor a rám mért korral s a teremtés egészével békétlenül felelősségre vontam.

Perspektíva

Eleinte szerettem azokat az éveket, a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét. Annyi különös dolog történt! Például kezdetben a teknőben fürösztöttek, s ha lehetséges lett volna, órákig bámulom, ahogy a víz lefolyik a kihúzott dugó helyén, majd avanzsáltam a kádba. A teknőt jobban szerettem, otthonosabb volt a fa tapintása, de a kád zománca síkos volt, abban is volt izgalom. Aztán az utcáról beszűrődő zajok! Még nem értem föl az ablakot, a szemközti háznak csak a legfelső emeleteit láthattam, de odalentről behallatszott az élet, az ószeres rekedt hangja, meg a virágosé: „Erdei főd, virágfőd! Erdei főd, virágfőd!”, és rendszeres időközökben elbődült a jege-e-e-es. A szüleim szobájában lovacskák voltak a függönyön, számtalan egyforma lovacska, és ha sokáig néztem őket, ugrálni, száguldani kezdtek. Az én szobámban pedig bizonyos sarkokban éjszakánként rések, barlangok nyíltak, és én napközben, az éjszakai kalandokra emlékezve, újra meg újra az emberre alig emlékeztető, különös lények birodalmába repülhettem. Úgy tudtam, boszorkáknak hívják őket; mindenesetre igen készségesek és kedvesek voltak hozzám eleinte.

A szobám egyéb pompás dolgokat is rejtegetett.

Nusi nénit, aki Bécsből származott és magyarul csak törve beszélt, anyám azzal a céllal szerezte be, hogy idejekorán megtanuljak németül, hátha így túlélhetem a harmadik világháborút. Nusi néni eleinte naponta eljött, de inkább ő tanult tőlem magyarul, kölcsönös hasznunkra. Ő olvasott fel nekem először meséket, így Mackó úr utazásai-t is, amit én mindennél jobban élveztem, s miután Nusi néni az összes fellelhető kötetet felolvasta, amíg kívülről nem tudtam mindet, elkezdtem tovább írni. Diktáltam a soron következő kalandokat, Nusi néni a kisszéken kuporgott és képzeletem csapongásait egy vastag, sárga, vízszintesen és függőlegesen pirossal vonalkázott, háború előtti füzetbe jegyezte. Esténként néha felolvasást tartott a műből furcsálkodó szüleimnek. Én boldogan diktáltam mindazt, ami a szerzőnek nem jutott eszébe, Mackó úr tonnákban mérhető mennyiségű mézhez jutott tolvajlás és furfang révén. Ennek azonban elég hamar véget vetettek, nekem megmagyarázták, hogy Nusi néninek fáj a keze és gyönge a szeme, neki pedig javasolták, hogy inkább németre tanítson. Nusi néni nem adta be a derekát egykönnyen, és kitalálta, hogy ha már regényt nem írhatunk, eljátszunk mindent, ami eszünkbe jut. Boldogan kaptam az ötleten: a színjátéknak nincsen írott nyoma, nehezebben ellenőrizhető.

A lehetőségek mérlegelése után úgy döntöttünk, hogy az északi sarkot fogjuk felfedezni. A szobában eltoltuk a bútorokat, létrehoztuk a támaszpontot, ahová a gépek leszállhattak, és ahonnét ebéd után szánon, kutyákkal, fegyverrel a sark felé indulhattunk. Eleinte pálcikákkal jeleztük a puskákat, és építőkockákból, madzagból jelet hagytunk magunk mögött, hogy visszafelé el ne tévedjünk, vagy a mentőosztag ránk találjon, ha közben halálosan megfagyunk, de csakhamar megvoltunk enélkül úgy, hogy odaképzeltük. És nemsokára társunk is akadt, János személyében, akit magunkkal vittünk, beavattuk a sarkkutatás rejtélyeibe. János elég buta volt, sokat nevettünk rajta, de sose mulasztottuk el magunkkal vinni, és az ő részére is terítettünk ebédnél.

Nem tudtam, hogy nem olyan ártatlan ez a játék. De mielőtt kiderült volna, szüleim beírattak a Fodor-féle tornaiskolába.

Négyéves lehettem, amikor Nusi nénivel elmentem az első órára. Kicsit szorongtam, mi vár rám, de az öltözőbe lépve ismeretlen, ám sokat ígérő eszközökkel találtam szembe magam: bordásfalak, fogasok, ütött-kopott svédszekrény, amikor pedig fölvettem a tornacipőt, csaknem hangosan felsikítottam. Soha olyan kényelmes cipő nem volt még a lábamon! Rugalmas volt, és nem volt fehér, nem kellett vigyázni rá! A tanító bácsik kedvesen fogadtak, és jó volt, hogy meg tudtam mondani nekik az életkoromat. Ők ugyan kételkedtek benne, de Nusi néni engem igazolt. Túl fiatalnak tartottak, és valóban, a többiek nagyobbak voltak nálam.

Az első órán rögtön tudtam, hogy ez a nekem való foglalatosság. Szép tágas volt a tornaterem, bordásfalak, mászórudak, kötelek, labdák, szőnyegek voltak benne, egy pianínó meg egy üveges ajtó, amely el volt függönyözve, és amely, mint később láttam, arra szolgált, hogy mögüle a szülők gyönyörködhessenek csemetéik mozgásában a vizsgán.

Az első órán először körbe kellett szaladgálni, szaladgáltam én is. Aztán bukfencet kellett vetni, vetettem én is, megdicsértek érte. Aztán néznem kellett, ahogy a többiek tigrisbukfencet ugranak. Néztem. Fodor bácsi kérdezte, félek-e. Mondtam, nem. Majd én segítek, mondta ő, megpróbálod? Persze. És sikerült.

Hamar kiderült, hogy amit mutatnak, elsőre megcsinálom. Pár hét múlva így csináltam meg a szaltót is. Mindig én értem föl legelőször a mászórúd tetejére. Csak azért nem lettem éltornász, mert én voltam a legkisebb, és úgy gondoltam, jobb is csak úgy a többiek között lenni, mert ha kiemelnek, még jobban megutáltak volna.

Csak az zavart, hogy eleinte bal kezembe vettem a vívótőrt, de ők mindig átrakták a jobb kezembe. Egy kicsit dacoskodtam, de aztán beadtam a derekamat, végül is ők a felnőttek, ők tudják jobban. Aztán, amikor már egyenként vívtak velünk, és én már gyorsan teljesítettem az utasítást, hogyan védjek, egyszer-kétszer megpróbálkoztam azzal, hogy a bekiáltott terc helyett kvarttal vagy szekunddal védjek, de ettől, bár kivédtem a támadást, valahogy dühösek lettek, úgyhogy felhagytam ezzel. Hiszen védhettem én úgy is, ahogy mondták, és nem úgy, ahogy nekem jobban kézre esett. Nem tudtam, hogy ez már súlyos kompromisszum volt.

Pompásan éreztem magam, amíg egy súlyosabb betegség miatt ki nem maradtam hosszú időre.

Amikor egészségesre hizlalva ismét megjelentem az öltözőben, Fodor bácsi rám bámult és megkérdezte, hogy hívnak. Könnyek öntötték el a szememet. Megmondtam, de Fodor bácsi nem hitt nekem, és Nusi nénitől is megkérdezte. Nusi néni igazolt, de akkor Fodor bácsi a fejét csóválta és azt mondta, hogy elhíztam.

Bizonytalanul, félve léptem a tornaterembe. Az egyszerű gyakorlatok még csak mentek valahogy, de a tigrisbukfencnél már majdnem kitörtem a nyakamat. De a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam felmászni a rúdra, én, aki nemrég elsőként értem fel mindig!

Úgy éreztem, soha többé nem leszek már az, aki voltam, és ezt a tanár bácsik is hangoztatták, amíg a szüleim ki nem vettek az iskolából.

Azzal könnyítettem a lelkemen, amivel a felnőttek szoktak: elhitettem magammal, hogy a torna nem is olyan jó. Visszamerültem az északi sark meghódításába, amíg lehetett, mert anyám úgy vette észre, hogy nem haladok kellőképpen anyanyelvem elsajátításában, mondataimban elszaporodtak az izék és hogyhíjjákok, és kezdek, Nusi néni általam kedvelt szokásának megfelelően, rosszul ragozni. Én kétségbeesve, a magam szegényes, és állítólag el is szegényített magyarságán megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen pompásan tudunk együtt játszani, és magyarul megtanulhatok én később is, de Nusi néni mégis elmaradt; a következő hónapokban ugyan hetente többször is felugrott meglátogatni engem, de egyre ritkábban és egyre rövidebb időre, és már nem volt szabad átrendezni a szobát sarkköri támaszponttá, és a látogatások így amúgy is formalitássá satnyultak.

Ekkor vette át fölöttem az uralmat anyai nagyanyám. Akkoriban költözött a fölöttünk levő lakásba, és amíg a szüleim dolgoztak, ő lejött hozzám, hogy vigyázzon rám. Nem tudom, miért, de alkalmasnak talált arra, hogy gonosznak, elvetemültnek, élete szomorítójának tekintsen, és elmondhassa magáról, mennyit kínlódik ezzel a haszontalan kölyökkel. Eleinte elképesztett, hogy hazatérő szüleimnek milyen kitalált rémtörténeteket ad elő rólam, hogy nem vagyok hajlandó rendesen enni, rendesen öltözni, rendesen aludni, és ilyenek. Nem értettem, miért nem nekem szól, ha valami baja van, miért hallgat estig. Bizonygattam, hogy mindez nem így volt, de különös módon soha nem nekem adtak igazat. Meghazudtolod a nagyanyádat?! ez volt a válasz anyám és nagyanyám részéről, és amikor a méltányos elbánásban bízva azt feleltem, hogy igen, egy-két pofont is kaptam.

Egyszer aztán megszállt az ihlet, és panaszáradatát megelőzendő én kezdtem zokogva, visítva árulkodni a nagyanyámra. Egyetlen szó sem volt igaz az egészből, de én annyira beleéltem magam a hazugságomba, hogy elhitték, szemben az igazsággal, amit addig halkan, szerényen hirdettem, abban a meggyőződésben, hogy az igazságot nem is kell hirdetni, oly nyilvánvaló. Attól kezdve hazugságot hazugsággal tetéztem, és fölfedezhettem, hogy a hazugság nagysága nem volt befolyással arra, hihetőnek tartják-e vagy sem. Időnként rajtakaptak valami apróságon, egyébként azonban helyzetem könnyebb lett.

A boszorkák, akik addig repültek velem álmaimban, és csuda dolgokat mutattak meg nekem a barlangban, amely a szoba egyik fölső sarkából nyílt, megharagudhattak rám, mert üldözni kezdtek és a hajamat húzták és a szemembe kapkodtak. Féltem tőlük, de nem tudtam igazán neheztelni rájuk, mert úgy éreztem, sok csúnya dolgot tudnak rólam.

Úgy emlékszem, ebben az időben láthattam az első családi fotókat. Nekem megilletődötten kellett volna bámulnom a sárga papíron feketén feszítő felmenőket és gyermekeiket, akik, mint mondták nekem, „nem jöttek vissza”, én azonban csak hálát tudtam érezni azok iránt, akik nem engedték őket vissza, mert ha visszajöttek volna, úgy éreztem akkor, valamennyien engem nevelnének. Anyám gyakran mutatta a bátyja fényképét, aki szintén „nem jött vissza”; a nevemet, mint elmondta, a bátyja után kaptam, aminek én nem örültem. Úgy láttam, hogy jobban szereti, mint engem, hiszen ha meglátja a képét, elsírja magát, és különben is, kitalálhattak volna nekem egy egészen új nevet, gondoltam.

Ahogyan az ablakban egyre több emeletet láttam a szemközti házból lefelé, úgy nőtt a bizonytalanságom. Ebben az időben a spájzunkban sok élelem volt, nagyon sok, három-négy kiló liszt, egy bödön zsír, két-három kiló cukor, két kiló só, éppen annyi, mint amennyit a felhalmozóknál felderítettek és szégyenszemre kitettek a Szent István körút elején a kirakatba. Nekem megmondták, hogy a lerágott csirkecsontot ne a szemétbe tegyem, azt le kell húzni a vécén, mert a szemetesvödörből mindent kiszagolnak. Aztán volt egy Jankovichné nevű bejárónőnk is akkoriban, másodnaponta jött, kövér volt és hangos, és én nem szerettem (egyébként akkoriban alig szerettem valakit). Egy este történhetett valami, a szüleim a szobájukban sokáig csavargatták a régi, háború előtti típusú, szögletes, varázsszemmel ellátott világvevő Oriont, szép rádió volt, szerettem, aztán anyám bejött hozzám, és azt mondta, meg ne említsem a Jankovichnénak, hogy ők rádiót hallgatnak, mert a Jankovichné egy nagy kommunista. Azt már tudtam, hogy apám és anyám is kommunista, ebből arra következtettem, hogy ez külön emberfaj lehet, amelyhez a mi családunk, velük én is, tartozik, úgyhogy anyám felszólítása megdöbbentett. Mindenesetre nem szóltam Jankovichnénak semmit, amúgy sem volt beszélnivalóm vele.

Felkérésre aztán a ház előtt álldogáló szürke ruhás bácsikat sem méltattam figyelemre, akik hetekig ott álltak, azután, hogy apám öccséről sem volt szabad beszélni.

E kényelmetlenségeket csak fokozta, hogy ötéves koromban egyszerre eszembe jutott: a következő falattól megfulladok. Éppen ebédeltünk, anyám akkoriban nem dolgozott, és nagyanyám is ott ült. Én letettem a kanalat, és mondtam nekik, hogy tudom, hogy a következő falat megakad a torkomon. Nem hitték, belém diktálták, és nekem lett igazam. Cikákoltam egy ideig, amíg kijött, megijedtek, és csak néhány óra múlva próbálkoztak ismét, de én szótlanul csak a torkomra, majdani ádámcsutkám helyére mutogattam: ott fog megakadni. Ma sem értem egyébként, mi garantálja, hogy a következő falat ne menjen cigányútra. Én tudtam, hogy nekem van igazam, mert volt már ilyen: éjszakákon át nem tudtam aludni, mert valami belemászott a fülembe és ott zajongott, fülbemászónak vélték, de nem az volt, hiába ráztam a fejemet, hogy kijöjjön, és erre azt állították, hogy nem is hallok semmit, pedig hallottam, és magamnak kellett rájönnöm helyettük, hogy a szívem dobogását hallom.

Nagyanyám azzal fenyegetett, hogy ha nem eszem, a gyomrom összezsugorodik, és az nagyon nagy baj. Estére már éreztem, hogy jól összezsugorodott a gyomrom ebéd óta. Rettegve töltöttem az éjszakát, féltem, hogy reggelre kelve megfulladok, és hogy a gyomrom olyan picivé zsugorodik össze, mint a körmöm, amivel nagyanyám bíztatott.

Hetekig nem ettem, csak krumplipürét, és a gyomrom már csakugyan akkora lehetett, mint a körmöm, amikor anyám elvitt egy doktor nénihez. Halálra készülve utaztam a trolin, pedig csodaszép jármű volt, piros, hatalmas, zajtalan, sokáig vártunk a zöldre és fehérre mázolt falak között a folyosón, az első emeleten, ahonnét, az épület közepének kör alakú kivágása folytán, le lehetett látni a földszintre, amíg beléphettünk a fehér ajtón. A legrosszabbra voltam elkészülve, lehet, hogy most gázosítanak el, ahogy szokták, de csak egy néni üldögélt bent nyugodtan fehér köpenyben. A padlón heverő játékokra mutatva felkért, hogy játsszam, amíg ő elbeszélget anyukámmal. Az evés témáját nem vetette fel. Ez rendes dolog volt tőle. A padlón építőkockák hevertek, volt nekem ilyen otthon, de idegenkedtem tőlük, mindig megmutatták, mit és hogyan kell fölépíteni, úgyhogy semmi értelme sem volt az egésznek. Volt ott aztán villanyvasút is, amit szintén ki nem állhattam: ha szétszedem a mozdonyt, megrónak, ha a sínre teszem, csak ott tud menni, ahol a sín megy, úgyhogy annak sincs értelme. Azért eljátszogattam velük becsületből, és amikor a néni megkérdezte, eljönnék-e máskor is, átláttam a cselen, de kedvességét mégis viszonoznom kellett igenlő ígéretemmel, hadd örüljön neki.

Evésről a második alkalommal sem volt szó, viszont a padlón fölfedeztem a festékeket. A néni megmutatta, hogyan kell őket használni, én telemaszatoltam egy csomó papírt meg a padlót a csodálatosan szép festékekkel, pancsoltam az ecsettel a vízben, és elégedetten nyugtáztam, hogy anyám nem róhat meg azért, mert összemaszatoltam a legszebb ruhámat, amiért apámnak oly sokat kellett robotolnia. A néni elégedetlen volt anyámmal, amiért nekem otthon nincsenek festékeim és színes ceruzáim, megengedte, hogy kiválasszam az elkészített festményeim közül a legjobbat és hazavigyem, anyám el is pakolta, aztán hazafelé az ÁPISZ-ban vett nekem vízfestéket és vázlatfüzetet.

Elmentünk még párszor a nénihez, én önfeledten pancsoltam és pamacsoltam, és amikor a néni elérkezettnek látta az időt, hogy megkínáljon az előre elkészített zsíros kenyérrel, mintha véletlenül tenné, rá való tekintettel, hálából nem utasítottam vissza és megettem.

Attól kezdve egy darabig szerencsésen nem fulladtam meg a következő falattól. Otthon – anyám kifejezésével – krikszkrakszokat alkottam, amelyekben ők semmit sem tudtak fölfedezni, én pedig hamar fölhagytam a magyarázkodással, hogy melyik pacni micsoda. A nénitől elhozott képet anyám futuristának minősítette, és csakugyan az volt: zöld, növényszerű, liános, kacsos valamik futottak egy őserdőszerű kék pacsmagban jobbról balra, felülről lefelé, s mert e növényszerű állatoknak nagy fejük és vékony törzsük volt, azontúl a futó ember ábrázolása vált legfőbb festői törekvésemmé. Ez a képem nekem annyira tetszett, hogy újra és újra megfestettem, de azok már nem sikerültek olyan tökéletesen futuristává, és a kudarc ránevelt, hogy a görcstelen ihletet tekintsem az alkotás első feltételének, s hogy soha ne másoljam azt, ami egyszer már sikerült.

Kaptam aztán kifestőkönyvet is jó párat, de azok az építőkockák sorsára jutottak. Az egyik oldalon volt készen a kép, a másikon a vonalak közé csak a javasolt színt kellett volna odakenni, hát ebben semmi fantáziát nem láttam. A szüleim most már óvatosabban bántak velem, nem óhajtottak újabb fulladási cirkuszt, és nem kifogásolták, hogy a magam kedvére pancsolok a földön a futurista képeim között.

Csakhamar rájöttem, hogy ceruzával vonalakat lehet húzni, és ezekből mindig összeáll valami, sőt az ember előre is elhatározhatja, mire hasonlítson majd a valami, amit rajzolni fog. Egy darabig titokzatosan hallgattam, valahányszor a megrajzolandó mű címe iránt érdeklődtek, de pár hét múlva már vállaltam, hogy a képnek ne utólag adjak címet.

A boldog pacsmagolásnak az sem vetett véget, hogy kevesebb időm maradt, mert beírattak az első általánosba. Szorongva és bőgve mentem az első órára, az osztályba anyám, nyilván megrettenve attól, ami engem vár, már nem mert belépni. De hamar kiderült, hogy hasonlóan járok, mint hajdan a tornaiskolában. Az első órán a tanító néni húzott egy vonalat krétával felülről lefelé, majd arra kért minket, hogy a táskánkba csomagolt írólapra mi is húzzunk egy ilyen vonalat. Meghúztam és vártam. A többiek viszont girbegurba vonalakat húztak. A tanító néni akkor azt javasolta, hogy sokáig kapirgáljuk a papírt a ceruzával felülről lefelé, majd csak egyenes lesz az a vonal. A többiek kapirgáltak, a tanító néni a táblán szintén húzta, húzta a vonalat felülről lefelé, amíg az egyetlen, szép, vékony vonal ronda kövérré nem vált. Láttam, a vonalat el kell rontani, hát elrontottam én is. Könnyebben ment, mint vártam volna, mert a tanító néni a padok között sétált, és nekem folyton átrakta a ceruzát a jobb kezembe.

Az első osztály aztán hasonló kompromisszumokkal telt el. Sokat rajzoltunk, de nekem valahogy nem tetszett az a mód, ahogy kellett. Mindenekelőtt az éggel gyűlt meg a bajom. Korábban egy-két vízszintes, kék vonallal is megelégedtem, de aztán beláttam, hogy az ég nagyon nagy valami, nem lehet elintézni egy-két henye vonallal. Komoly lelki tusák után otthon olyan eget rajzoltam, amely a papír vízszintes felezővonaláig ért, és már-már belelógott a házak tetejébe, a fák koronájába és az emberek meg a kutyák fejébe. Ez már jobb volt, de nem az igazi. Fehér csík maradt az ég és a föld között, és ez engem igen bosszantott. Amikor először mertem befesteni az egész lapot éggel, amikor az ég alsó határa a föld felső határával esett egybe, boldogan borzongva bámultam a papírra: megvan!

Akkor a házakkal lettem elégedetlen. Sok házat rajzoltam korábban, de sose tudtam zöld ágra vergődni azzal, hogy, mint a tapasztalatból tudtam, a háznak eleje is, meg oldala is van. Ha mind a kettőt odarajzoltam, csáléra állt az egész. Az osztályban mindenki így rajzolta, és nem vették észre, hogy nagyon nagy a baj. Nem értették, miért tépem össze dühödten a rajzaimat.

Otthon is így rajzoltam, rosszkedvűen, de egy délután váratlanul, oda se figyelve, csak a kezem önkéntelen mozgásából a papírra sikeredett egy sarokház, amely kétfelé folytatódott, jobbra és balra, de úgy, hogy a járda meg a tető nem párhuzamos volt, nem ám, hanem közeledtek egymás felé. Ahogy a rajzra néztem, tudtam, hogy óriási felfedezés született. Gyávaságból még bevonalkáztam a házat, ablakokat és kaput is jelöltem, de hát anélkül is ház volt, igazi, amely le akart mászni a papírról, annyira ház volt, én pedig bele is mehettem volna a képbe, az igazi utcába, mind a kettőbe.

Úgy éreztem, titokzatos hatalmakat cseleztem ki. Kuncogva rajzoltam tele lapok százait ilyen házakkal, és közben arra is fény derült, hogy a hátul levő fák kisebbek, mint elöl, és, ki hitte volna, ez az emberekre is vonatkozik. Kicsit olyan érzés fogott el, mint az első tornaórákon, de mégis mélyebb annál, mert bukfencezni lehet, szaltózni is tud, aki nincs elhízva, de hogy igazi utca legyen ott a lapos papíron, az csoda.

Az iskolában is kezdtem ilyen utcákat rajzolni, de nem kaptam rájuk ötöst, meg is szidtak érte, így aztán kénytelen voltam régimódi utcákat rajzolni, amelyek nem jöttek le a papírról.

A dolog felháborított, de otthon tovább kísérleteztem. Rájöttem, hogy futó embert nemcsak oldalról lehet rajzolni, hanem szemből is, úgy, hogy csak az egyik lába éri a földet, a másikból csak a combja látszik, mert az eltakarja a lábszárát meg a lábfejét, és egy kicsit hosszabb is, mint a földet érő láb combja. Ezt már nem mutattam meg az iskolában senkinek. Otthon sem értették a koncepciómat, azt kérdezgették, miért van mostanában mindenkinek fél lába.

Aztán áttértem a fejekre, de csak otthon, mert az iskolában nem volt szabad fejeket rajzolni.

Pár év múlva kiderült, hogy nekem volt igazam, de akkor már nem volt kedvem az egészhez, mert nagyon unalmasan kellett csinálni: húzni kellett vonalzóval egy vízszintes vonalat, a horizontot, a párhuzamosoknak azon kellett összefutniuk, ezt hosszasan, bonyolultan magyarázták, és pontokat vétettek föl velünk a vízszintesen, semmi öröm nem volt benne. Közben egyszer volt egy szünet, nemzedékem leghosszabb szénszünete, és lelkem mélyén azt reméltem, hátha utána megváltozik valami, talán észbe kapnak a tanár bácsik és tanár nénik, de nem: úgy rajzoltunk továbbra is, mint előtte, unalmasan, előírás szerint, egyformán.

Nagymikulás

Minden ablakban gyertya égett.

Sok-sok ablakban láttam gyertyák lobogását. Impozáns és felemelő látvány volt e néma, egyöntetű tüntetés. Úgy éreztem akkor, nagyszerűbb nem jöhet már, bármi történik is. Bámultam a lobogó gyertyák díszítette sötétséget hosszan, elképedve, a hat-hét emeletnyi, ritmikus gyertyasorokat szemközt, kétoldalt, mindenfelé, a fekete ég vékonyka sávját legfelül, és homályos, fenyegető zavar terjengett a torkomig.

Honnan van mindenkinek gyertyája? Honnan lett nekünk is egyszerre ennyi gyertyánk, hogy több is éghet, valamennyi ablakunkban? Valóban feddhetetlenül merész tett-e az egyöntetű, néma tüntetés? hiszen a rádió hirdette meg messze hangzón a halottak napját, amelyről addig soha, senki nem beszélt nekem. Keresztény ünnep ez, mint most értesítettek róla, de miért égnek akkor a mi ablakunkban is? Hiszen, úgy tudtam eddig, mi sem vallásosak, sem keresztények nem vagyunk, és a szemközti ablakok mögött, úgy gondoltam eddig, hozzánk hasonló, vallástalan népek élnek. Talán nekünk mégsem illett volna, gondoltam szégyenkezve, és megrendített annak esélye, hogy mi akár gyávák is lehetünk.

Hol volt ez a rengeteg gyertya életem első tíz évében? holott, utólag kiderült, halottak napja minden évben volt. Hol voltak eddig ezek a gyertyák?

Álltam az ablakban, és lassan jeges szörnyülködés kerített hatalmába. S ahogy ott álltam, a gyertyák sokaságát szemlélve, földerengett bennem, hogy e szörnyülködésemhez hasonlót éreztem már korábban, csak nem akartam tudomást venni róla eddig. Minden ablakban piros csizmák álltak minden Mikuláskor, piros egyencsizmák, az én ablakomban is, s bár mindenkor haszonélvezője voltam én is, sőt apám nevenapja lévén meg is szelídíthettem volna magamnak, e kis ünneptől mégis tartottam valahogy, és a legszívesebben kimaradtam volna belőle.

Álltam az ablakban, három lobogó gyertya égett vállam magasságában, s megéreztem, hogy létezik valami, legyen a neve ünnep, amely folyamatos, elháríthatatlan, amit hiába próbáltak letagadni előlem életem első tíz évében.

Titkolóztak előttem, amióta megszülettem. Békés utcákon sétáltattak – ott most géppisztolysorozatok pukkannak, egészen úgy, mint amikor kukoricát pattogtatnak. Mindkét ablaktáblánk zárva volt, ha zárva volt, korábban – most csak a külső, hogy légnyomás esetén megmaradjon a belső. Pizsamában aludtunk – most tréningruhában, a földön, mellettünk kis batyu, hogy bombázáskor, belövéskor a pincébe rohanhassunk. Kísérnem kellett őket vásárolni, és az üzletek a célszerű kereskedelmi tevékenység bölcsen, az ősidőkben feltalált intézményrendszerébe látszottak tartozni – most szentséggé nőtt a spájzban a két megtermett zsírosbödön, melyek tartalmát anyám és nagyanyám féltékenyen gyarapította. A több kiló só és liszt akár tavaszig is kitart, mondták most, holott korábban szó sem esett arról, hogy ilyen rövid távra tervezendő csak az élet. Elnéztem, amint szakavatottan, célszerű mozdulatokkal készítik a gázrezsó sütőjében a szokásosnál lágyabb, világosabb hajú, de valódi kenyeret – korábban a kenyeret is vásároltuk, s úgy hittem, a pékek dolga, hogy a munkamegosztásban elfoglalt helyüknek megfelelően, ellássanak bennünket szakmájuk termékével. Továbbá különös jelentőségre tett szert az első emeleten egy kiváló rádió, s az én személyem is különös státusba emelkedett, minthogy a felnőttek egyenjogú társaként hallgathattam a ti-ti-ti-tááá-t újabban.

El kellett képednem, mily magától értetődő természetességgel éli a számomra rendkívüli életet anyám és nagyanyám, akik mintha észre se vennék, hogy a háború óta eltelt már tizenegy másfajta év (és abból tíz az enyém is). Tudják, mikor nem szabad az ablakba állni, mikor érzik úgy azok odalent, hogy be kell lőniük; tudják, mikor kell a redőnyt feltétlenül leereszteni; időszerűnek tartják, hogy felvilágosítsanak: ha fegyveresek jönnek, menekülésem záloga, ha felmutatom nekik levágatlan pisilőmet; a pisztoly formájú, használhatatlan díszöngyújtót, nagybátyám ajándékát, tiltakozásom ellenére, még akkor, kedden lehúzzák a vécén, mert „ezek, ilyenkor, nem totojáznak”; világháborúból itt maradt kacatok közül, a spájz legfelső, csak létráról elérhető polcáról váratlanul és kitűnő állapotban az ebédlőasztalra penderül a petróleumlámpa, s miközben kanócát föl-le csavargatva, változó fényét bámulom, úgy veszem észre: a lámpa gúnyosan, rátartian néz vissza rám.

Anyám a kályhából kiszedett hamuból lúgot főz a mosáshoz, nagyanyám libát kopaszt, libahájból zsírt főz, én a nagyanyámtól kapott vasdarabot babrálom: a Sztálin-szobor füléből való, s miközben ők honleányi kokárdát tűzve, nemzetiszinkarszalagosan, olykor kapualjról kapualjra lopakodva, a sorozatok szünetében az úttesten átrohanva sorba állnak, vagy éppen mentőautóra kéredzkednek föl, s így jutnak el tüdőgyulladással fekvő apámhoz a kórházba, s onnan vissza, én lelkesültségemben hatalmas Kossuth-címereket festek, az osztálytermet díszítik majd, ha ismét lesz tanítás, megtépem az orosz könyv lapjait kissé, mert anyám nem engedi, hogy a tűzbe dobjam, ott egyéb papírok égnek épp – anyám és nagyanyám tevékenykedik, sürgésükben hisztériának nyoma sincs, ők ezt az életet tudják igazán.

Állok az ablakban, időben beszerzett gyertyáink lángját bámulom, anyám és nagyanyám célszerű és hatékony tevékenysége iránt növekvő tiszteletet érzek, és közben növekszik bennem az iszonyat. Ez az egész ünnep, ez a nagyszabású Mikulás, ez véres, gyanús, tisztátalan és sötét valami. Ezt nem tudtam előre, amikor Péterrel tanítás után órákig politizáltam a sarkon, és tájékozottságunk nem maradt el azoké mögött ott, a Petőfi-körben. Minden úgy folyt le később, ahogyan ezt mi, már szeptemberben, előre láttuk. Csak erről a halottak napjáról nem lehetett tudomásunk. Ez a gyertyák koszorúzta sötétség, ez itt maga az ősemberi éjszaka, minden ablak barlang, nem sejtheti a vándor, az őrtüzek mögött mely pogány hitek emberevői lesnek korgó gyomorral, s hányféle veszélyes rítust jelölnek az egyforma lángok ebben az éjszakában. Ésszel beláthatatlan sötét, mely anyámat is, nagyanyámat is célszerű tevékenységre, a túlélés gyakorlására bírja, de valamennyiünknél, úgy érzem az ablakban állva, erősebb. S tudom, hogy a másik ablakom alatt, ahonnét szobámba szoktak áradni az emberméretű patkányok – első színházlátogatásom, a Diótörő óta jönnek időnként, főleg elalvásom előtt –, ismét befelé szivárog valami sötéten gomolyogva, s találkozik a belőlem gomolygó hasonló veszedelemmel, hiszen égnek a gyertyák az én ablakomban is.

Nappal alusznak a szörnyek. Nappal volt, nem sokkal az igazi Mikulás után, amikor lábadozó apámmal először tettem nagyobb sétát odakint. A Margit-hídtól elsétáltunk a szétlőtt Corvin-közig. A villamosvezetékek még le voltak szaggatva, sok helyütt még fel volt szedve a kockakő, kilőtt tankok és részben kiégett házak mellett bandukoltunk, kerülgettük a romokat, a délelőtti fény forrástalanul, de biztatóan szóródott szét a szokatlan arcot mutató tájon. Bizonyára buzgón politizáltam akkor is, többnyire bölcsen hallgató apámnak. Arra határozottan emlékszem, hogy nagyon irigyeltem nálam többet megélt, életveszélyes helyzetekből megmenekült osztálytársaimat, s abban is biztos vagyok, hogy a romok látványa örömmel hevítette keblemet: nagy és történelmi időt értem meg, s bár érdemem a romok létrehozásában nem volt, de tagadhatatlanul ebben a korban léteztem, s mindabból, ami valóban nagyszabású, valami azért majd csak háramlik rám is.

Aztán igazi tizenévessé vedlettem vissza, és mintha nem lett volna az egész. Sok évvel később vettem észre: furcsa kettős látásban szenvedek, nincs olyan város, amelyben ne látnám meg a majdani romokat, nincs az az épülőfélben levő ház, amelyet ne látnék ugyanakkor kiégve, fűvel és fával benőve, nincs az az emberi település, amelynek a helyén ne látnám az őserdőt. Nincs az a vasbeton, amelyet, tudom, át ne járna a halottak napja sötétje. Számomra, úgy látszik, ügyesen, olykor fortélyosan leplezett változás minden tartósnak remélt vagy hazudott állapot, az úgymond normálisan, sőt fényűzően üzemelő városok odvaiban babonák leselkednek bebábozottan, és várják, hogy eljöjjön az ő idejük. S mert az ő idejük mindünk ideje, s így kevésbé halandók nálunk, egyeseknél, várakozásuk jogosult.

Seszínű

Nyolc év elment.

Azóta is elmentek évek, de azok voltak az első ilyenek.

Igazgatónk, az oktatásügy többszörösen kiváló dolgozója az alkalmazkodni butákat régi típusú, hosszú, kemény parkettával csépelte igazgatói szobájában. A legcsekélyebb orrpiszkálásra is hisztérikusan lendült az öklük. Én úgy féltem, ahogy kívánták. Nem lógtam ki a sorból a szünetben, amikor párosával meneteltünk a folyosón, mindig az óramutató járásával ellentétes irányban. Hátratett kézzel ültem a padban. Akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. A sapkámat vezényszóra kaptam le a lépcső alján, tanítás után, ahol sokszor fél órán át gyakoroltatták, amíg egyszerre kiáltottuk, vagy amíg elkészült a tanárok ebédje, hogy „előre!”. Így aztán ritkán kaptam körmöst, pajeszhúzást is csak olyankor, amikor hangosan tört fel belőlem a megalkuvó foglyok menedéke, a humorérzék.

Az kellett nekik, hogy amit mondanak, azt utánuk szajkózzam. Akkor hagytak békén, ha például a számtanfeladatot úgy oldottam meg, ahogy nekik tetszett. Idegesek lettek, ha az eredményt kihoztam ugyan, de másképp. Ennél is idegesebbek voltak, ha nem tettem úgy, mintha szeretném őket. Ezt sokáig nem értettem, mint ahogy azt sem, miért kedvelnek jobban olyanokat, akik pedig az alkalmazkodásban elmaradnak az én buzgalmamtól. Aztán lassan megértettem, hogy fölöttük is állnak valakik. Ezért kellett például egy tiszt hozzánk nem is rosszindulatú, tehát buta gyerekét osztályelsővé tenniük. Korábban azt reméltem, hogy a nyolc év után szabadon engednek. Akkor megértettem, hogy ez a nyolc év csak a büntetés kezdete. És tényleg akarták, hogy szeressük őket. Ez végképp megriasztott: ha érzelmileg ránk szorulnak, mi vár minket odakint, ahol ők látszólag biztonsággal mozognak?

A mi iskolánk egyébként a legenyhébbek közé tartozott. Mi úgynevezett rossz osztály voltunk, mint a felső tagozatban nem győzték hangoztatni. Nekünk lehetett rossz az átlagunk. Minket meg lehetett vágni, nálunk a tanárok lehettek dühösek és gonoszak, nálunk nem kellett alakoskodniuk. Ha valamely vétségért a tanári szoba előtt álltunk vigyázzba órákig, a büntetést sose harmadolták. Mi nem kaphattunk díjat iskolai versenyeken. Nem küldtek minket kerületi versenyekre lógni, vagy jó pontokat szerezni későbbi életünkhöz. Kellett nekik egy rossz osztály, hogy a jónak mondottak megbecsüljék magukat. Nincs ebben semmi rendkívüli, így megy évezredek óta.

Nem is volt okunk panaszra: rossz osztállyá minősítve csökkenthettük alkalmazkodási buzgalmunkat. A nyolc évből arra emlékszem igazán, hogy kibámulok az ablakon a szemközti bérház sötét, unalmas tömbjére. Pedig ezt csak akkortól engedhettem meg magamnak, hogy rossz osztály lettünk. A szülők révén gyakorolt feljelentési jogunkkal se igen éltünk azontúl, nem volt tétje rágalmaznunk a másik elítéltet.

Végül is jól jártunk: elkezdhettünk sakkozni. A történelmi cezúra egybeesett felső tagozatba való lépésünkkel és kedvezőtlen minősítésünkkel, amikor maszekok trafikot nyithattak és papírsakkot árulhattak számunkra is elérhető áron. A leghosszabb szénszünet után tehát az összecsukható fekete-fehér papírtábla réseibe dugdostuk a papírfigurákat, a lépést odasúgtuk a szomszédnak, aki a maga tábláján megtette ugyanazt a lépést. Megtanultuk a süketnémák jelbeszédét, így az ablak felőli padsorból az ajtó felőlivel is játszhattunk. Hadonászhattunk kedvünkre, a tanárokat nem érdekelte, mert rossz osztály voltunk.

Minden maradt a régiben, börtönséta a folyosón, fegyelmezés, tanáraink leplezetlen ellenszenvvel párosuló szeretetéhsége, pár hónap mégis más volt átmenetileg: egyesek örökre eltávoztak körünkből, helyükre újak jöttek, ez érdekes volt. S mert mi voltunk a rossz osztály, ahol szabad volt buktatni, hozzánk került egy Győző nevű, igen csúnya, pacnisan kövér, szemüveges, seszínű hajú, rongyos, koszos fiú, akit előzőleg más, a miénknél durvább, hatástalanabb iskolákban nem idomítottak be kellőképpen. Nem volt képes a megkövetelt mondatokat szajkózni, de nem is akarta, és ha ezért üvöltöztek vele, ő feltűnően magas hangon, idegesen, visítva bömbölt, csapkodott őszinte kárörömünkre, hogy pár perc múlva vigyorogva lengesse alkarját a hátat fordító tanár felé, és számunkra addig hallatlan káromkodásokat hallasson.

Tanáraink és szüleink óvtak a társaságától, mint jobb környék beilleszkedésre hivatott csemetéit. Győző hol megjelent, hol napokra eltűnt. Mint mondták nekünk, rossz társaságba keveredett, külvárosi bitangokkal mászkált, talán lopott és rabolt is, de ha még nem, hamarosan megteszi, mint felvilágosítottak minket. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az osztály tőle való félelmében szemüvegét, esetlenségét, szagát gúnyolja, valahányszor tiszteletét tette nálunk.

Pár hét múlva, az egyik ültetéskor Győző az előttem levő padba került. Észrevette, hogy padtársammal sakkozom, megkért, játsszam vele egy partit. Szívesen, válaszoltam félelmemben. Kijelentette, hogy neki nem kell a tábla, ő majd játszik fejben, de én csak nézzem nyugodtan a táblát. Nagyzolásán feldühödtem, és kaptam tőle egy susztermattot. Utána szabadkozott, gúnyolódva biztosított, hogy ilyesmi még nagymesterekkel is megesik, inkább játsszunk még egyet. Akkor tizenkét lépésben kaptam mattot. Biológiaóra volt éppen, a végéig még kétszer megvert. Ő fejben játszott, én meredten bámultam a figurákat.

A szünetben együtt meneteltünk a folyosón. Ragyogott a boldogságtól, de nemcsak a diadalát élvezte ki dicsekedve, hanem azt is, hogy volt kihez szólnia. Kijelentette, hogy ő már nyolcéves korában másodosztályú versenyző volt, de azóta elkerült a városból, és nincs hol játszania. Talán lódított, mindenesetre profi módon elemezte két utolsó játszmánkat fejből. A többiek tisztes távolból, elképedve bámultak minket.

Pár hét múlva én is elkezdtem fejben sakkozni, akkor már nehezebben vert meg, de mindig kikaptam tőle, ha valóban odafigyelt, én csak tizenöt-húsz lépésre voltam hitelesítve. Sakk-könyveket vásároltam, Maróczy-partikat elemeztünk, átvette velem a fontosabb megnyitásokat, házi feladatokat adott, hogy mire megtér soros bolyongásáról, méltóbb ellenfélre találjon.

Apja, mint elmondta, nem volt neki, az anyja vasutas volt, hol itt volt szolgálatban, hol ott; neki is volt szabadjegye, s mert lakáskulcsot nem kapott, és gyakran akkor sem tudott hazajutni, ha az anyja otthon volt, de férfiakkal, az éjszakákat általában vonaton töltötte. A Budapest-Pécs vonalat kiváltképp kedvelte, azon tudott a legjobban aludni. Este leindult, aludt Pécsig, ott felült az ellenvonatra, aludt Pestig. A MÁV azonban nemigen vette figyelembe az iskolakezdés időpontját, késtek is a vonatok, s ha már Győző nyolc után ért Pestre, százszor is meggondolta, kitegye-e magát a késés miatti újabb letolásnak, inkább felült egy másik vonatra, és aludt tovább étlen-szomjan, fázva, tizenegy évesen.

Fél évig vonatozott, akkor kicsapták tőlünk. Mi még sakkoztunk egy darabig, főleg én erőltettem, de be kellett látnom, hogy Győző nélkül nincs értelme. Nekem éppen ő kellett volna. Gondolkozni szerettem, másokat könnyen megverni nem.

Folytak aztán tovább az évek össze egyformán, unalmasan, szám szerint nyolc.

Később összefutottunk párszor, kövér és szemüveges maradt, a tenorja és a nevetése sem változott. Tisztviselő lett valahol, megnősült, lakik, gyereke van, a sakkot abbahagyta. Igyekeztem rábeszélni, hogy folytassa, de csak legyintett, és kapkodva hadaró beszédmódján mindig néhány összefüggéstelen, humoros történetet öntött a nyakamba.

Utoljára másfél évtizeddel első partink után láttam, akkor már nem kérdeztem a sakkról, hallgattam bámulatos szövegelését, és azon tűnődtem; neki talán mégiscsak sikerült megúsznia a ránk szabott éveket, ha nemzetközi mesterré se hagyta magát idomítani.

Előzetes

Az asztal előtt álltam boldogan, minden leletem jó lett, indulhattam tizennyolc évesen kalandozni, világot látni, meghódítani azt a titokzatos, ígéretes, hatalmas külföldet, már csak a pecsét hiányzott az egészségügyi igazolásról.

Az asztal mögött ült fehér köpenyben, kihajtott, fehér nejloningben, vörös szőrök meredeztek a mellén, a haja is rőt volt és ritkás, szeplős a homloka, izzadt, valamit írt, nyilván a leleteimet összegezte.

– Told le a nadrágodat – mondta.

Letoltam.

– A gatyádat is – mondta, nem nézett fel, írt tovább.

Lejjebb csúsztattam az alsónadrágomat is, kevéssel a hasam alá.

– Teljesen – mondta, írt, nem nézett rám .

Még egy kicsit lejjebb toltam. Befejezte az írást, felnézett.

– Mi az, szégyenlős vagy? – kérdezte.

Letoltam egészen. Felállt, hozzám lépett, megmarkolta a heréimet, felszisszentem. Ellépni nem tudtam, a letolt nadrág egymáshoz bilincselte a bokáimat.

– Fáj? – kérdezte.

– Kicsit – mondtam összeszorított fogakkal.

Visszament az asztal mögé, leült. Felrángattam a nadrágomat, gombolni kezdtem a sliccemet. Gondterhelten nézegette az előtte fekvő kartonlapot, a kartonomat.

– Voltál már nővel? – kérdezte.

– Nem.

Rögtön eszembe jutott: mi köze hozzá, de akkor már kimondtam. Talán ilyen kitöltendő rubrika is van a kartonon, de mégse kellett volna válaszolnom. A nővérre néztem, aki a másik asztalnál ült, fiatal volt, nem túl csinos, egész idő alatt könyvelt valamit.

– Szoktál onanizálni?

Álltam. Megint felnézett.

– Tegezz vissza nyugodtan – javasolta. – Legyünk barátok. Akarod?

Motyogtam valamit. Elmosolyodott.

– Szóval? – kérdezte.

– Szoktam.

Bólintott. Ezt se kellett volna bevallanom. A kartonomat szemlélve kérdezte:

– És hogyan szoktad csinálni?

Hallgattam. A nővér körmölt a másik asztalnál.

– Na – szólalt meg kis idő múlva –, azért nem biztos, hogy olyan nagy baj van. Egyelőre talán nem kell kétségbeesni.

Elszédültem. Rám nézett.

– Rosszul vagy? – kérdezte aggódva. – Nem akarsz ledőlni a díványra?

Megráztam a fejem, hang nem jött ki a torkomon.

– Mondtam, hogy a barátod vagyok – mondta részvéttel. – Segítek rajtad, ha akarod. Akarod?

Én csak a rendelőből szerettem volna kijutni.

– Kérsz egy pohár vizet?

A fejemet ráztam.

– Feküdj le a díványra nyugodtan.

A díványhoz botorkáltam, leszédültem rá, tenyerem a fehér lepedőt borító nejlonhuzatba izzadt.

– Hogy szoktad csinálni? – kérdezte.

Fájdalom hasított a tarkómba. Ültem.

– Hasznos lenne, ha megmutatnád, különben nem tudok segíteni.

Csönd volt, a toll zizegett a kartonon. A nővérre néztem. Követte a pillantásomat.

– Legyen szíves, hagyjon magunkra – mondta.

A nővér letette a tollat, felállt, némán kiment, becsukta maga mögött az ajtót.

– Tegezz vissza nyugodtan – mondta.

Némi türelmetlenséget érzékeltem a hangjában, most először. Felállt, a díványhoz közeledett. Fel akartam kelni, legyintett, a kezét nyújtotta és azt mondta:

– Szervusz.

– Szervusz – motyogtam, jobb kezemet izzadó jobb kezéhez érintettem.

– Feküdj végig a díványon, és csináld úgy, ahogy szoktad. Én majd nézem, jól csinálod-e.

– Muszáj? – szakadt ki belőlem.

– Én nem erőltetek semmit – mondta megbántva. – Mondtam, hogy a barátod vagyok. De ha nem hiszed, kérlek…

Végighevertem a díványon. Minden egyes szívdobbanásom belesajdult a tarkómba.

– Vetkőzz le – javasolta.

Nem mozdultam.

– Na jó – mondta engedékenyen, az ajtóhoz lépett, kulcsra zárta. Visszament az asztal mögé, leült. Fektemben kapkodva, ügyetlenül, a mozdulataimba gabalyodva letoltam a nadrágomat, aztán az alsónadrágomat is.

Ült az asztal mögött, nézett.

– Na most csináld!

– Mit csináljak?

– Amit szoktál.

Mozdulatlanul feküdtem.

– Gondolod, hogy nem fog felállni? – kérdezte gondterhelten.

Fektemben odapislantottam. Nem úgy festett, mint ami fel fog állni.

– Gondolj valami nőre – javasolta –, az segíteni szokott. Én addig dolgozom, nem zavarlak, majd akkor szólj, ha már megy.

A kartonjaiba mélyedt. Ott feküdtem a bőrömbe ivódó nejlonhuzaton. Megpróbáltam nőkre gondolni, ahogy otthon, éjszaka, egyedül, hiába. Életemben először istenhez fohászkodtam, segítsen meg, állítsa fel nekem, különben bekövetkezik, amitől kamaszkoromban végig rettegtem, buzi lesz belőlem. Isten nem segített. Sokáig gyötrődtem mozdulatlanul. Megelégelte, vagy befejezte a munkáját, mindenesetre felkelt az íróasztal mögül.

– Semmi? – kérdezte.

Tagadólag nyögtem.

– Lehet, hogy mégis zavarlak – állapította meg. – Tudod mit, én most kimegyek, csináld nyugodtan, aztán majd visszajövök, és meglátjuk.

Elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtót, kiment, becsukta maga mögött. Ott maradtam egyedül. Imádottjaimra gondoltam, filmszínésznőkre, tanárnőkre, lányokra, hiába.

Amikor visszajött, gondterhelten szemügyre vette. Láthatta, becsületesen igyekeztem, a kérdéses helyen kivörösödött a bőr.

– Nem sikerült? – kérdezte, kissé csüggedten.

– Nem – suttogtam.

– Hát akkor öltözz fel.

Szédülve, hányingerrel küszködve magamra kaptam a nadrágjaimat. Muszáj volt két lábra állnom, ott imbolyogtam a rendelő közepén, a dívány és az íróasztal között. Az asztal mögött ült, a kudarc láthatólag bántotta.

– Gyere el holnap – mondta végül –, hátha holnap sikerül, és akkor kitalálunk valamit.

– Van remény? – kérdeztem, a hangom elcsuklott.

Kételkedve, szomorúan nézett rám.

– Biztosan – mondta. – Holnap ilyenkor várlak.

Biztatóan rám mosolygott. Szeplős volt a homloka a ritkás haja alatt, és izzadt.

– Eljössz, ugye?

Bólintottam, kimenekültem az ajtón. Sajgott a tarkóm, szédültem, rángott a gyomrom, jó lett volna hányni, kihányni, nem ment.

Az első reggel

Szeptember elseje, hat óra. Némi tanácskozás után beengednek a gyárba. Jó órát mászkálok az emeletek között, míg kiderül, hogy a többi elsős harmadikán jön be először. De ha már itt vagy, mondják, ne menj haza.

Bevisznek egy műhelybe, ahol műszereket bütykölnek. Rám mosolyognak, mondják, nézelődjem. Nézelődöm, időnként rám mosolyognak. Aztán jön egy idősebb, kék köpenyes férfi.

– Ha már itt vagy, ne ácsorogj – mondja, lehajol, felvesz a padlóról egy ökölnagyságú, rozsdás vastömböt. – Tudod, mi ez rajta?

– Rozsda.

– Nem fiam, ezt az iparban revének hívják. Na, akkor fogd be a satuba, ezt fogod reszelni.

– Mit reszeljek belőle?

– Reszeld, fiam, amíg elfogy, utána kapsz egy másikat.

Kháron

Időnként ránk pislantott a szemüvege fölött, főleg, ha túl sokat röhögtünk. Ránk nézett, de nem szólt semmit, talán rosszallás volt a tekintetében, talán csak a mérhetetlen közöny. Máskülönben egész műszak alatt ült a sámliján a satuműhely sarkában, az öntvények közepébe beütötte pontozóval a pontot, naponta nyolc órán át, heteken és hónapokon keresztül. Senkihez sem szólt, csak halkan, recsegően maga elé dudorászott; módszeresen, tempósan ütötte a pontot az öntvény közepébe, bal kézzel felvette, a térde közé szorította, beütötte a pontot, jobb kézzel letette maga mellé, felvette ballal a következőt, jobbjában a kalapács, baljában a pontozó, a pont már be volt jelölve, neki csak ütnie kellett. A sorjázóból egy lány szállította az öntvényeket talicskán, lepakolta őket, felpakolta a kész darabokat és vitte fúrni.

Nyolckor letette a kalapácsot és a pontozót a földre, kiment a vécébe, megmosta a kezét, visszajött, visszaült a sámlira, ócska aktatáskájából előszedte a kenyeret és a párizsit, lehúzta a párizsi héját, szeletekre vágta a bicskájával, a kenyérre tette, megette. Nyolc óra tízkor elpakolta a kenyeret, kezébe vette a pontozót és a kalapácsot. Kettőkor letette a kalapácsot és a pontozót, elpakolta szekrénykéjébe, vette az aktatáskáját és köszönés nélkül ment az öltözőbe. Mindig a délelőtti műszakban dolgozott, soha nem késett és soha nem ment el kettő előtt.

Nagy lófeje volt, ritkás, ősz haja, a pápaszem mindig az orrára csúszott.

Eleinte megjegyzéseket tettünk rá, kezdetben halkan, később úgy, hogy ő is meghallja. Ránk pislantott olykor, de nem szólt semmit. A drehások legyintettek és a vállukat vonogatták: nem tudták, hogy hívják, amikor ők jöttek, már itt volt.

Néha rajtacsíptem, hogy valamit motyog magában, egyszer-kétszer el is mosolyodott. Egyszer mondott valamit a műhelyfőnöknek, valami tőmondatfélét, és bólintott a válaszra. Egyébként lógatta a fejét, görnyedten ült a sámlin, ülve sosem látszott, hogy megtermett ember is volt valaha, és pontozott órákon, heteken, hónapokon át, bizonyára évek óta.

Tudomásul vettük, hogy ott van, és pontoz. Olyan volt nekünk, mint egy satupad vagy akármi, mint egy öntvény, amely néha helyet változtat és dudorászik magában. Egy darabig tűnődtem, vajon bölcs-e vagy idióta, aztán kiment a fejemből. Végül is egyszer sem léptem hozzá, és nem kérdeztem meg, van-e családja.

Mi sokat röhögtünk. Befogtam a Mester cigarettáját a satuba, amíg a forrasztást magyarázta, és aztán hiába kereste. Döglött patkányokat hajigáltunk a sorjázónőkhöz. Délutáni műszak végén a tetőn fogócskáztunk. Fogdostam a Kati seggét, ő mindig azt hitte, hogy Andris volt, őt vágta szájon. Lógtunk, amennyit lehetett, és röhögtünk. De azért mindvégig éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttünk, néha szemüvegem fölött rásandítottam, talán remélve, hogy eltűnt, de nem tűnt el, ott ült a sámlin, baljában a pontozó, jobbjában a kalapács, és pontozott.

Az utolsó este

Az alagsori folyosó alacsony mennyezetén hiányosan mázolt fűtőcsövek, hámló vakolat, meleg, párás levegő, dróton lógó villanykörte. A férfiöltöző otthonos ajtaja nyitva, belépek, megállok.

Öltözőszekrények hosszú sorokban, a terem közepén egymásnak háttal állítva, előttük, körülöttük deszkapadok, keskenyek, billegők. Öltözőszekrények szürkére mázolva, némelyiken címke a tulaj nevével, a felső harmadban szellőzőnyílások, három egyforma lyuk egymás mellett, bent szappandarabkák, zacskók kenyérrel, szalonnával, üres zacskók, üres üvegek, fésű, használatban elvékonyult törülköző, utcai és munkaruha, kötelezően lyukas talpú munkacipő. Egyforma, szürke szekrények. Ilyenbe zártuk be Ágotát egész éjszakára, mert beköpte, hogy döglött patkányokkal dobálóztunk a tetőn.

Ezek urnák, látom meg hirtelen.

Az öltöző kolumbárium.

A címkék gyászjelentések.

A mindenkori élők alagsora ez.

Babilonban megdrágult a tej

Már ébren vagyok, amikor anyám bejön, rögtön látom az arcán, hogy baj van. Biztosan nem jött a takarítónő.

– Hét óra, tessék felkelni!

– Mért nem keltettél fel tornászni?

Otthon minden reggel fél órát tornásztam. Itt már erről is kezdek leszokni.

– Rakd szét az ágyadat.

A fürdőszobában apám borotválkozik.

– Légy ma figyelmes anyádhoz, nem érzi jól magát.

– Tudom, nem jött a takarítónő.

Apám nem szól semmit.

– Ne engedj sok vizet – mondja anyám a fürdőszobába lépve. – Nekem nem marad meleg víz, és várhatok estig, mire megint lesz. Addig meg úgy nézek ki, mint a disznó.

Kimegy a konyhába, ott is beszél magában. Tegnap figyeltem meg először, hogy én is beszélek magamban. Mentem az utcán, és utánam fordultak az emberek. És még csak nem is magyarul beszéltem.

Az ebédlőben a viaszosvásznon a reggeli. Délben muszáj terítőn enni, ebből anyám nem enged, így nevelték. Reggel viszont valamiért a viaszosvászon is megteszi. Sonka, vajas kenyér, kakaó émelyítően sok cukorral, mert úgy tápláló, csak nem lehet meginni.

Anyám már befűtött, érezni a szénmonoxidot, este megint fájni fog a fejünk. Rosszul szelel a kályha, a füstcsövet a másik szoba legvégében kötötték a kürtőhöz, itt is tudnak építkezni. Minden héten hívjuk a kéményseprőt, általában nem jön. Apámnak nincs ideje utánaszaladgálni. Hátha megfulladunk egyszer.

– Bakancsot vegyél – mondja anyám, miközben az előtérből keserves nyögések közepette becipeli a szeneskannát.

– Mért nem szóltál? – kérdem.

Apám is megjelenik az ebédlőben, már felöltözött.

– Bocikám, miért nem szólsz? – kérdezi.

Anyám nem felel, keserves képpel tapogatja a bal kezét, évek óta ínhüvelygyulladása van, most éppen kiújítja.

Apám elmegy, felöltözöm.

– Ne hagyd a cipődet a szoba közepén, kitöröm a nyakam – így anyám.

Nemsokára robbanni fog, ideje elpucolnom.

– Tedd a helyére a pizsamádat! Ne hagyj itt nekem disznóólat! Mindig nekem kell pakolnom utánatok!

Nézem, ahogy elrakja a pizsamámat.

– Mikor jössz? – kérdezi szórakozottan.

– Nem tudom. Amikor szoktam.

– Vigyázz az úton. Síkos.

Az ajtóban állok nagykabátban.

– Az uzsonnát eltetted?

– El.

– Igyekezz haza, be kell vásárolni. Este vendégek lesznek.

– Szervusz.

– Szervusz.

Nagy a hó, itt nem szokták eltakarítani. Elolvad majd magától tavasszal. Ha lesz itt tavasz egyáltalán. Az úttesten legalább tízcentis jég. Csúszkálok a járdán, jégbuckák meg hóbuckák, az utca is lejtős, hogy lehetett ilyen dombokra építkezni?

A troli nem jön, áramszünet. Gyakran van, főleg este, fél-másfél órára. Bejelentés nélkül kapcsolják ki a város kerületeit, a mozikban elmarad a vetítés. Szerencsétlen kerületben lakunk, máshol nincs ilyen gyakran. El fogok késni. Persze itt nem számít, beírnak hiányzónak, de nem kell igazolni. Mégse szeretek késni, otthon nem szoktam. Legalább ezt a szokásomat őrizzem meg.

Végre jön a troli, felszállok, jegyet kérek, a kalauz ad, tőmondatoknál nem tűnik fel, hogy nem vagyok bennszülött. Ilyenkor büszke vagyok, és elfelejtem, hogy előzőleg a tőmondatot is percekig forgattam a számban.

Leszállok a térnél, most kell vigyázni, harminc fokban lejt az utca, itt nagyot lehet esni. A tér végén valami templom áll, a múltkor tőlem kérdezték, mi az, és szégyelltem, hogy nem tudom.

Az idegen nyelvek intézete egy kis étterem mellett van, bent az udvarban. Itt minden bent van valahol az udvarban, sose tudni, mit rejt egy kívülről közönséges ház. Már csönd van, nyilván becsöngettek. A földszinten beadom a kabátomat a ruhatárba, megköszönöm a számot, mert udvarias vagyok. A nő nem reagál, biztosan németnek néz, itt utálják a németeket. Nem fogom neki megmondani, hogy nem vagyok német.

Bekopogok az osztályba, benyitok, a tanárnő éppen a névsort olvassa. Az arabok nevetnek rajtam, Anmar azt mondja: megjött Dzsingisz kán, valahol azt hallotta, hogy mi a mongoloktól származunk. Leülök. Az arabok hiányosan vannak, többnyire délig alszanak, egyesek egyáltalán nem járnak órára. Tehetik: ösztöndíjuk van, mi fizetünk. Natasa sincs még bent, isten tudja, hol csavargott az éjszaka.

Wasef olvas, ragadozó képe van, a szája is ragadozó, folyton mosolyog, tükör előtt gyakorolhatja, mert szépek a fogai. Rosszul olvas, nem ismeri teljesen a latin betűket. A tanárnő kijavítja, Wasef fennsőbbséggel vigyorog, abbahagyja az olvasást, ökölbe szorítja a kezét, ma már nem olvas többet, a tanárnő nem erőlteti.

Olvasnak a többiek is, én is. Persze én elég jól olvasok, régebben ismerem a latin betűket. A tanárnő megdicsér, az arabok gúnyosan nevetnek: azért dicsér engem a nő, mert európai vagyok. Rajtam kívül egyetlen fehér srác van még a kezdők között, egy másik csoportban. Úgy hallotta, tudok németül, ezért kerülni szoktam.

Új anyag, a nő magyaráz, az arabok nem figyelnek, kibámulnak az ablakon. A nő magyaráz. Kérdezek valamit, a válasz:

– Ez nem fontos, a többiek nem értik, nincs is rá szükség.

– Nekem van.

– Nem fontos – ismétli a tanárnő, és újrakezdi az előbbi primitív szerkezetet, most már angolul. Lassan én is tudok annyit angolul, mint az arabjaim.

Kicsöngetnek, kimegyünk a folyosóra, rágyújtunk.

– Hogy vagy? – kérdi Anmar. Kedves, csintalan képe van.

– Jól. Hogy vagy?

– Jól.

Csönd.

– Tegnap… – kezdi Anmar –, tegnap…én… – keresi a szavakat.

– Tegnap, te – és várakozóan nézek rá.

– Tegnap, én – mondja folyékonyabban –, egy lány…

– Értem – mondom, nevetek, Anmar is nevet, a vállamra üt, a vállára ütök, a csoportban ő az egyetlen, akivel lehet beszélni. Anmar mond valamit a többieknek arabul, azok rám nevetnek, én is vigyorgok, barátságosan, egyenesen Wasefra. Megveregeti a vállamat.

A lépcsőfordulóban állunk, nagy a forgalom, arabok meg négerek, törzsfők trónörökösei aranyleplekben, meg toprongyos fiúk, néha sárgák is, köszöntik egymást, beszélgetnek kiabálva mindenféle nyelven, csak magyarul nem beszél senki. Fülelek, néhány arab mondatot megtanultam, kefelszahha, sakhran, chasszana, vigyorognak,vigyorgok.

Becsöngetnek, bemegyünk a nyelvi laboratóriumba, kis fülkékbe ülünk, ahol fejhallgató van, a szöveget a magnószobából játsszák be. Fejemre teszem a hallgatót, közben az ajtót bámulom. A többiek elterpeszkednek, kiabálnak, valaki felüvölt: sadap, erre még nagyobb lárma, ököllel verik az asztalt, senki sem hallgatja a magnót. Én hallgatom, unalmas duruzsolás a fülemben, bámulom a terem hátsó falán, a „bal” és „jobb” feliratok között lógó, újságpapírra festett, bekeretezett absztrakt figurákat, valamiért hiányzik a szemük. Megint az ajtót figyelem, de csak a technikus jön be, kopasz, nálam talán tíz évvel idősebb, hülyén vigyorgó fickó. Hozzám lép, gyűlöli a színeseket. Megint ötvenhatról kérdez, megint közli, hogy ő mindent tud. Imre Nadzs, hajtogatja, mint mindig. Arra gondolok, hogy talán még ő is szűz. A technikus ácsorog egy darabig a fülkémnél, aztán kicsámborog. Néger és arab fejeket rajzolok a kalicka falára, meg az önarcképemet. Hadd maradjon nyoma, hogy itt is jártam egyszer. Úgyis újra fogják mázolni.

Valaki a vállamra üt, fölnézek, végre. Megjött Samson, ugandai barátom. Már egész jól beszéli a nyelvet, négy hónappal korábban kezdte, mint én. Talán a jövő héten sikerül behoznom. Már nem emlékszem, mikor ismerkedtünk össze, azt hiszem, ő szólított meg angolul. Valamit gagyogtam neki, tisztáztuk, hogy neki hét testvére van, nekem egy sincs, hogy ő Ugandából jött, én pedig Pestről. Így lettünk barátok.

Leteszem a fejhallgatót, kimegyünk a folyosóra, kölcsönösen cigarettával kínáljuk egymást, erősködünk, végül egymáséból veszünk, ezen lehet nevetni. Nagyon udvariasak vagyunk, kínosan félünk valamivel megsérteni a másikat. Törékeny dolog a barátság, óvni kell.

– Hogy vagy?

– Jól. Hogy vagy?

– Jól.

Boldogan nevetve nyugtázzuk.

– Ki volt nálatok első órán?

Megmondom a tanárnő nevét, elfintorítja az arcát.

– Nem jó – mondja.

– Mért nem? Jó bőr.

Káromkodni már mindenki tud, megtoldom hát állításomat. Samson kuncogva, fejét kissé lesunyva nevet, szemérmesen.

– Nem jó – mondja.

– De jó.

– Nem – ingatja a fejét –, a fekete jobb.

– Magas – vetem ellen –, hozzád túl magas.

– De jó.

Nevetünk. Nevetünk, elfogyott a mondanivalónk. Már mindent tudunk egymásról, ami lényeges, de valamiről muszáj beszélgetni.

– Jössz ma a klubba? – kérdem.

– Nem tudok.

Ennek örülök, de nem mutatom, bánatosan bólogatok, azt mondom: c-c-c-c-c, ezt már a négerektől tanultam. A külföldiek klubja itt van nem messze, két parányi szoba, diák van vagy háromezer. A múltkor táncoltam egy lánnyal, szép keze volt, sikerült is megmondanom neki, meg is értette, aztán elment valakivel. Egész este ültem, és magammal sakkoztam. Többé nem megyek a klubba.

– Gyere a resztoránba – javasolja Samson.

Lemegyünk a resztoránba, tele van a mieinkkel. Leülünk egy asztalhoz, Samson néger barátai ferde szemmel néznek ránk, nem veszik jó néven, hogy a földijüknek fehér barátja van. Rajtunk kívül még heten ülnek az asztalnál, köztük Natasa is, karikás szemmel. A többi arab, van egy mongol is. Natasa nagyon csúnya, de nőnemű. Leningrádi, volt egy német fizikus férje Lipcsében, négy év után otthagyta, most itt van, és ha kérdezik, mit keres itt, a vállát vonogatja. Azt se tudja, melyik egyetemre iratkozik be jövőre. Ezt itt csak a kiválasztottak tudják. Olyan mindegy. Keverék nyelven értekezünk, van benne angol, német, francia, olasz, orosz, minden.

Elénekeljük, hogy serizsötemm, még egyszer, aztán megint, Natasa kijelenti:

– We are the serizsötemm gruppa.

– Éljen a serizsötemm gruppa! – kiáltja Ali. Erre inni kell, sört rendelünk. Jön a kis pincér, ősz, krumpliorrú, kacsázik, énekelve nyújtja az üvegeket:

– Tessééék, kééérem, vigyááázat, kééérem!

Mindig énekelve hozza a rendelést. Eltáncol, iszunk. Aztán jósolunk egymásnak a kávéscsészék fenekéről. Fölfordítjuk a csészét, a zacc nagy része a kistányérra folyik, ujjunkat belenyomjuk a csésze alján maradt zaccba, az így kialakuló ábrát kell megfejteni.

– Levelet kapsz – mondja a csészét vizsgálva Sehhadeh. – Sok pénzt is kapsz.

– Jön egy férfi – mondja Ali, és angolul hozzáteszi: – Elvesz feleségül.

Natasa ért valamit angolul, csiklandósan nevet. Most még csúnyább, mint szokott lenni. Szeretem a csúnyaságát.

– Nagy szerencse ér…

– Hamarosan hazautazol…

Ez a legfőbb jó, a legtöbbjük hat évig egyáltalán nem látogathat haza, például Samson sem, nem engedi a saját államuk.

– Te is jósolj nekem! – kér Natasa oroszul.

– Nem tudok – mondom szomorúan. – Én nem tudok jósolni.

Mennünk kell, valaki az egész cehhet fizeti, így szokás.

Ez ér a legtöbbet az egészben, ez a nemzetközi banda, ez a közös éneklés, ez a keverék nyelv, amelyen mindent ki lehet fejezni. Van itt mindenféle nyelv, mindenféle náció, egyformák vagyunk, közös a bánatunk, örülünk egymásnak, és megöljük egymást, ha egyszer háborúzni kell.

Kimegyünk az utcára, hideg van, az intézettel szemben, a piacon, ahol télen is halat árulnak, és a hidegben is terjeng az olajszag, rongyos trógerek ülnek a hóbuckákon, a kézikocsikon, övükben szekerce, ülnek, ott is szoktak aludni. Egy görnyedt öregasszony éppen rőzsét cipel felfelé a lejtős utcán, ilyenek lehetnek a boszorkányok, csak nem ennyire összetörtek.

Samsonnak is órája lesz, állunk a lépcsőházban, ilyenkor búcsúzni kell, és egyikünk se ért hozzá. Szombat van, csak hétfőn találkozhatunk, ő óra után hazamegy a kollégiumba, én még maradok egy kicsit a laboratóriumban. Rázzuk egymás kezét, a lépcsőn már jönnek fölfelé a tanárok, minden jót, minden jót, hétfőn találkozunk. De jó lenne, ha már hétfő lenne!

Hazaérek, csöngetek, anyám a beüvegezett veranda felé enged be, nehogy a havat bevigyem az előszobába.

– Ne vetkőzz le – mondja, és kezembe nyomja a cekkert meg a pénzt.

– Mit hozzak?

– Kenyeret, tejet, vajat, felvágottat, ha van nyelv, azt is hozz, húsz dekát, öt kiló banánt, narancsot is, tíz csomag cigarettát, két üveg kristályvizet, konyakot, pezsgőt, bort. És fél kiló tejszínhabot. Este vendégek lesznek. Én nem bírok ennyit cipelni, leszakad a derekam, ennyit még te is megtehetsz.

Fejembe száll a vér, dühöngve megyek le a lépcsőn, pedig szeretek bevásárolni, az is program, az is esemény, amit várni szoktam.

A kisöregnél cipőpertlitől kezdve rovarirtóig mindent lehet kapni. Ezt onnan tudom, hogy itt vettük, amikor azt hittük, hogy a svábokat ki lehet irtani. Anyám idegrohamot kap, ha mászik néhány a falon, olyankor apám leveri őket. Ha este együtt jövünk valahonnan, anyám a lépcsőházban vár, amíg mi meg nem állapítjuk, nincs-e sváb a láthatáron. Ha van, apám rájuk tapos, a svábok ropognak a lába alatt, én nevetek anyámon, de émelyeg mindenem, hozom a szeneslapátot, és a többnyire még mozgó dögöket kiviszem a szemétvödörbe.

– Jó napot – mondom határozottan, amikor belépek az üzletbe. A kisöreg, az üzletvezető, rám nevet, szervusz, öcskös, mondja, pedig sokan vannak az üzletben. Erre a pillanatra előre készülök, és előre csámcsogok rajta. Kár, hogy elmúlik. Kérem a tételeket. Ha hibázom, az eladónő türelmetlenül kijavít, ez jó, a hibát többé nem fogom elkövetni. Tej nincs, mehetek az önkibe. Örömmel megyek, az is öt perc, amit házon kívül tölthetek, és céllal mehetek valahová. Az önkiben még van tej, szerencse, mert mi lenne, ha tej nélkül mennék haza. Az egyik kasszánál beállok a sorba, élvezem, hogy emberek vannak körülöttem, lehet bámulni őket, és a kasszánál egy csinos lány ül, már többször megnéztem, egyszer ő is megnézett engem, mert otthoni sapka volt a fejemen, amilyet itt nem viselnek. Fizetés közben figyelem a lányt, de nem néz rám, el is keseredem. Most már biztos, hogy el van rontva a délutánom.

– A számla megvan? – fogad anyám. Kötényébe törli vizes kezét, a kötény otthoni, förtelmes minta van rajta, rosszul vagyok, ha ránézek. Anyám tanulmányozza a számlát, vesz egy régi számlát meg egy ceruzát, számol, közben az előtérben levetem a bakancsot és papucsba bújok.

– Fantasztikus – mondja anyám –, megint megdrágult a tej. Már megint. Húsz százalékkal. Elképesztő.

Óvatosan, nehogy észrevegye, vállat vonok. Mi a fészkes fenére gyűjtünk? Mi az isten haragjának kell élére raknunk a garast, éppen itt? Ha anyám észrevenné, hogy vállat vontam, jönne a prédikáció, hogy ő a lelkét kiteszi, hogy mindenünk meglegyen, hogy ne disznóólban éljünk, mert teljesen lerongyolódva jöttünk ki, nem volt egy rendes ágyneműnk, de minekünk az ő igyekvése semmi, ő hiába töri magát.

– Miért vetted le a bakancsot? – kérdi, amikor éppen bemennék a szobába. – Szenet kell felhozni. Azt már igazán nem kívánhatjátok, hogy még a szenet is én cipeljem.

– Nem kívánjuk – mondom élesen, és rögtön megbánom, mert anyám szemében megjelennek a könnyek. Felkapom magamra a bakancsot.

– Mennyit hozzak?

– Amennyit jónak látsz.

Ez a legrosszabb, ilyenkor nem lehet keveset hozni.

Pocsék helyen van a pincénk, előtte, az udvaron, nincsen tető, beesik a hó, eltorlaszolja a pinceajtót, és mind a hat emeletről ide dobálják le a szemetet. Leviszem a két vödröt, az egyikben a szemetet, irtózatos a bűz, tíz, színültig telt kuka áll, már kiömlött belőlük a fölösleg, bokáig gázolok a szemétben, nem lehet tovább menni, a szemetet kiöntöm helyben a földre, mások is ezt csinálják. A szemétből hirtelen hatalmas, koszosfehér vén macska ugrik ki, hányadék. A kukákból hetenként viszik csak el a szemetet, a szeméthordásért külön kell fizetni, nincs benne a lakbérben. Mi lesz itt nyáron, szokta föltenni a költői kérdést apám, micsoda járvány, de nem lesz itt járvány, én tudom, mert ennek a télnek nem lesz vége soha.

Darabos, nagy szenünk van, ezt kaptuk a házigazdától, először fel kell törni, mert nem fér a vödörbe. A szénkupacon egy csomó minden fekszik, ládák, törött nyugágy, hasonlók, kétoldalt felslihtolva a fa; bármelyik pillanatban rám dőlhet, mint ahogy a fejemre szakadhatnak a ládák, mert a szenet már kibányásztuk alóluk, és csak az imádság tartja őket. Most nem szakadt a fejemre, egy darabig még élnem kell, de egyszer úgyis a fejemre fog szakadni.

Többször fordulok, nem is számolom, már nem érzem a kezemet, hülyén csinálták ezeknek a vödröknek a fogantyúját, csak három ujjam fér bele. Az egyik fordulóban csaknem hasra esem egy jókora turhában, nemhiába van kiírva a nyilvános helyeken, hogy földre köpni tilos. Ez volt az első mondat, amit megtanultam.

Fönt megmosdom, átöltözöm, kifújom az orrom, a zsebkendő tele lesz szénporral.

– Teríthetsz – mondja anyám.

Szénszag van és hideg. Anyám egész délelőtt kereszthuzatot csinálhatott, de csak a meleg ment ki. Biztosan hozzáfázott a náthájához, mit fog nekünk rendezni holnap.

Kész az ebéd, anyám becipeli a tálcát, de nem szól, vergődni akar. Levetem magam a fotelba, nézem. Anyám az óráját nézi, elmúlt két óra, apámnak jönnie kéne. Anyám ideges, mégsem telefonál.

– Apa nem telefonált? – kérdem csakazértis.

– Telefonált, tízkor. Azt mondta, hogy majd jön haza.

Anyám még mindig nem telefonál, pedig már látja maga előtt, ahogy a hullaszállítóba rakják apám szétszakadt tagjait. Rágyújt, én is rágyújtok.

– Sokat dohányzol – mondja.

– Ez ma a második – hazudom.

Anyám végre elszánja magát, és tárcsáz. Kicsöng, kicsöng, nem veszik fel.

– Már elindult – mondom.

– Olyan síkos az úttest.

– Mindjárt megjön.

Kinyitom a rádiót, itt fél háromkor tánczene van hirdetésekkel. Anyám leül velem szemben a másik fotelba, de nem bírja sokáig.

– Együnk – mondja.

Paradicsomleves van, utálom és gyomorégést kapok tőle, de olcsó, és persze tápláló. Éppen jönne a második fogás, amikor zörög a kulcs a zárban. Anyám rohan ajtót nyitni, mert óvatosságból mindig a zárban tartja a kulcsot. Így állítólag nehezebb betörni. Ettől függetlenül egyszer már bejöttek és átnéztek mindent, amíg mi nem voltunk itthon.

Apám az előszobában lerázza a kalapjáról meg a kabátjáról a havat, levetkőzik, bejön.

– Szénszag van.

Ezt nem kellett volna, anyám ki fog borulni. Ki is borul. Sír, apám vigasztalja.

– Na de bocikám, végy erőt magadon.

– Úgy aggódtam – hüppögi anyám –, igazán hazaszólhattál volna.

– De hiszen még nincs háromnegyed három. Be kellett mennem a nagyfőnökhöz. Már máskor is előfordult. Na, kis csacsikám.

Apám letörli hozzá bújó anyám könnyeit, én fölösleges vagyok, aztán apám megy kezet mosni. Anyám a konyhába tart, hogy megmelegítse a levest, előtte még rám mordul:

– Zárd el a rádiót, apád fáradt.

Lehalkítom a rádiót. Apám bejön, már tréningruhában.

– Zárjam el a rádiót? – kérdem.

– Nem kell.

Apám kanalazni kezdi a levest, forró, fújja. Anyám kapkodva hányja magába az ételt.

– Már megint alig eszel valamit – mondja apám.

– Ettem délelőtt.

Eszünk.

– Mi volt ma? – kérdi anyám.

Apám eszik, mintha nem hallotta volna, pedig hallotta, tudom, és válaszolni is fog, de annyira fáradt és kimerült, hogy lassan megy át a válasz a fején.

– Megkaptam a lakatos címét – mondja végül, elhallgat. Ilyenkor percekre is kihagy, nem veszi észre. – Kiszaladtunk kocsival – folytatja –, nagy nehezen megtudtuk, hol a műhely…

– Hogyan kérdezted meg? – csapok le rá. Szeretném, ha megtanulná a nyelvet, mert az én apám, de tudom, hogy sose tesz rá ideje.

– Nem emlékszem már – mondja, látom az arcán, hogy vissza akar emlékezni, de nem megy neki.

Istenem, ezt csinálták az apámból.

– Nem volt a műhelyben – folytatja kisvártatva –, hétfőn megint mehetünk.

– És addig persze nem tudtok hozzáférni az iratokhoz – mondja anyám jelentőségteljesen.

A lakatost a páncélszekrényhez kell kihívni. Apám irodájában páncélszekrényben kell tartani minden iratot, azt is, amiből az itteni partnereknek is van példányuk, utasítás. Eleinte iroda sem volt, hát még páncélszekrény. Aztán lett iroda, apám berendezte, kinézett magának egy páncélszekrényt, de illetékesek drágának találták és egy régit ajánlottak neki, a követség épületében áll a másodikon, nem használja senki. A szállításra több ment el, mint egy újra, mert dögnehéz a páncélszekrény, és vigyázva, csak a falépcső felé lehet levinni, a falépcső korhadt és kisebb súly alatt is beszakadhat. A szállításhoz tehát szakemberek kellettek. Valahogy átkerült a páncélszekrény apám irodájába, a követséggel szemközti földszintes épületbe, belerakták a bizalmas iratokat, bezárták, másnap nem tudták kinyitni. A páncélszekrény zárja ugyanis emberemlékezet óta rossz volt, ezért is nem használták a követségen. Apámnak elfelejtették megemlíteni. A követség ezermestere eredménytelenül próbálta megfúrni, hetekig tartott, amíg megjött otthonról az engedély, hogy apám egy itteni maszekkal is megfúrathatja. A maszek is belekerül majd néhány ezresbe. Egy szép napon az itteni maszek megfúrja a páncélszekrényt, apám hozzáfér az elévült iratokhoz, és a páncélszekrény használhatatlan dísszé válik. Addig azonban apámnak még sok napot kell elpocsékolnia.

– A páncélszekrény olyan, mint az ember – mondom –, fúrni kell.

Nem reagálnak, nekik már nincsen humorérzékük.

Apám éjszakákat töprengett, hová helyezze az irodában a vécét. Ezt is neki kellett eldöntenie, neki kellett a tervrajzot megcsinálnia, mintha azért küldte volna ide a magyar állam, hogy vécét tervezzen. Megtervezte, a csodájára lehet járni, remek helyen van, pompás a beosztása, előtér is van hozzá mosdóval. Jó mulatság, férfimunka volt. Már beszélik is a követségen, hogy az irodát, most hogy elkészült, elveszik apámtól, neki pedig adnak egy sötét szobát a követség épületében.

Eszünk. Érzem, hogy oldódik a hangulat.

– Meg szeretném hívni Samsont – mondom. – Lehet?

– Ki az a Samson? – kérdi apám.

– A néger haverom.

– Az ugandai? – emlékszik vissza apám.

– Az.

Apám erősen tűnődik, örömmel benne volna, csak nem tudja, mit ír elő a protokoll.

– Ő az én barátom, ez a lakás a mi lakásunk, miért ne lehetne? – érvelek.

– Azt hiszem, meghívhatod – mondja végül apám.

Elvigyorodom. Ez szép volt apámtól, mert ha valaki megtudja a követségen, felhasználhatja ellenünk. Eszemben sincs megemlíteni, hogy Samson Obote nagy híve. Ki tudja, milyen viszonyban vagyunk mi az ugandai elnökkel.

– Milyen nyelven beszél az a Samson?

– Angolul. Tulajdonképpen az az anyanyelve.

– Nagyon ronda? – kérdi anyám beleegyezőleg.

– Mért lenne ronda? Szerintem kifejezetten szép.

Fölidézem Samson arcát, még soha nem jutott az eszembe, hogy minősítsem. De tényleg, kifejezetten szép.

– És nagyon fekete?

– Nagyon.

Megszólal a telefon, anyám ugrik, inti apámnak, hogy csak egyék.

Anyám felveszi, arcán megjelenik a csak másoknak szóló, üdvözült mosoly, mindig, ha telefonál.

– Szervusz, drágám! Jaj, de örülök, éppen most akartalak hívni… Ne mondd!

Az egyik kirendeltségi pacák felesége lesz, néha együtt vásárolnak be, nagy kalandjaik vannak, mert nem tudják a nyelvet.

– Képzeld, megint drágább lett a tej… Mit mondasz? Te mennyiért kaptad? Nem létezik… Na, ugye mondtam… Persze, annak is fölment az ára… Hétfőtől a kenyér is? A takarítónőtől?… Á, ne is beszélj róla… Nem, persze hogy nem jött az az átok, be se jelentette, én nem tudom, mit fogunk… Már hirdettünk… Újra fogunk hirdetni… Én nem vagyok hajlandó többet adni nekik… Ebédet? Nem adhatok mást, csak amit mi is eszünk.. .

Ebéd után apám táskájába kotrok, az újságokat keresem.

– Előbb szedd le az asztalt – mondja anyám.

Hazulról is jár egy újság, azt nemigen olvasom. Apám irodájába jár néhány itteni, azokat már el tudom olvasni. Folytatásos képregények, pornográf novellák, mindenféle szenzációk vannak bennük. Lassan olyan bárgyú leszek, mint a képregények.

Ebéd után apám lötyög, ide-oda mászkál a szobában, keresi a szemüvegét. Ez nála a kikapcsolódás.

– Mikor keressük meg a lehallgatót? – kérdem, hogy felhangoljam.

Apám felnéz a mennyezetre. Ott, ahol a csillár lóg, titokzatos nyílás tátong, apám ott sejdíti a lehallgatót. Szerintem a füstcsőben is lehet. Itt mindent lehallgatnak, figyelmeztettek már az elején, és az irodában találtak is titokzatos drótokat, amelyek nem vezettek sehová. A követség épületében néhány lehallgatót már leszereltek. Szerintem hülyeség, hogy elvágták a vezetékeket, nyilván újat raktak a helyükbe, a régiekről legalább tudták, hol vannak. Amúgy is vannak ezek az irányzott mikrofonok az utcáról. A rádió nálunk is bömböl, ha valamit tárgyalnak, előírás.

– Majd holnap – mondja apám.

Én élvezem, hogy esetleg lehallgató van a lakásban, kacskaringós káromkodásaimban gyönyörködhetnek az ügyeletesek.

– Mondd, apa – kezdem újra – mért van az, hogy az arabok gyűlölik a négereket?

Apám nem tudja.

– Lefekszel? – kérdi anyám apámtól, ahogy bejön a konyhából.

– Azt hiszem.

Lefekszenek a kihúzható, kétszemélyes ágyra, egy pokróc alá. A másik pokróccal én takarózom a díványon. Fáradt vagyok és álmos, pedig egész nap nem csináltam semmit. Felkelek, kibámulok az ablakon. Órákat állok az ablakban, bámulok kifelé, a homlokomat az üvegnek szorítom. Az üveg zsíros a homlokomtól, és ráncos.

Kint mászkálnak az emberek. Szemben bicikliüzlet, vadászpuskákat és tőröket is árul, tőle balra a British Council székháza, mellette könyvesbolt. Gyakran böngészem a kirakatát, van itt minden, csak magyar nincs semmi. Az útkereszteződésen túl áruház, mögüle idelátszik a hadügyminisztérium kettős épületének pár felső emelete. Minek egy ilyen kis országnak ekkora hadügyminisztérium, kérdeztem egyszer apámtól, aki megmagyarázta, hogy valahol el kellett helyezni a töméntelen mennyiségű nemzeti hőst. Az utcánkban fölfelé a távirati iroda székháza, az ablakból nem látni, de este nyolc felé alig lehet fogni tőle az otthoni híreket, kattognak a szikratávírók. Az utcán pedig mennek az emberek, mennek lefelé és fölfelé, egyedül, párosával, csoportosan, mindegyik jön valamerről és megy valahová. Mindegyiknek van valami célja. Csak én állok itt az ablakban, az ágyon apám már horkol, anyám mocorog még, széngáz van és fáradt vagyok és vén, és mindenből ki vagyok rekesztve.

El kéne menekülni akárhogyan és akárhová, de nem lehet. Nincs egy film, amit meg lehetne nézni. Cowboy-filmek, tíz-húsz Oscar-díjas baromságok, torkig vagyok velük. Színházba még nem járok, annyira nem tudom a nyelvet, és ha tudnám is, minek mennék egyedül. Sétálni sincs értelme, voltam már mindenütt: láttam a nagy parkban a „Győztes” szobrát, feszes izmú férfiakt, valami madarat tart a kezében, és merészen a folyó túlpartja felé bámul. Arra van Magyarország.

Állok az ablakban, bámulok kifelé, az erkélyen félméteres hó, az utcán is hó, az autók kettős sorokban parkolnak a járdán, van, amelyik csak hóbucka, mert itt még az autókról se söprik le a havat, és szürke az ég, pedig a napnak éppen szembe kéne sütnie.

Visszafordulok a szobába, leülök a fotelba, olvasom az újságot, de nincs hozzá türelmem, kegyetlenül fáj a fejem. Ledőlök, betakarózom, forgolódom, érzem, hogy nem tudok majd elaludni. Eszembe jut, hogy nincs a tréningruhám zsebében zsebkendő, oda kellene mennem a szekrényhez, de nincs lelkierőm felkelni. Pedig most jó volna önkielégítést végezni, zsebkendőbe, ezt az orvosi tanácsot kaptam, higiénikus. Jobb oldalra fordulok, ezen az oldalamon szoktam aludni. Fekszem, fekszem, valami kóválygó félálomba jutok, nagyon fáj a fejem.

Felkelek, kimegyek az ebédlőbe, becsukom a kétszárnyú ajtót. Kinyitom a rádiót, tánczenét keresek, az ebédlőasztalra teszem a kislámpát, felgyújtom, ülök, az asztalon előttem a nyelvkönyv meg a Warren bizottság jelentése a Kennedy-gyilkosságról, itt most jelent meg, rögtön megvettem, ebből is tanulom a nyelvet. Tanulni kellene, vagy legalábbis olvasni ezt a nyolcszáz oldalas hazugságot, de nem megy. Levelet is kellene írnom, de mit írjak és kinek? Mire innen visszajutok, egyetlen közös gondolatom se lesz a barátaimmal. Megint a rádiót csavargatom, tánczene sehol. Egykor Bachot is szerettem. A keresőt otthagyom valahol, nyekereg valami nyúlós nyavalygás, hallgatom, és nyúlós, nyavalygós érzéseim támadnak.

Mire a szüleim fölkelnek, kint már sötét van. Anyám kitámolyog a konyhába, fölteszi a kávét, apám is előkóvályog, aztán isszák a kávét, és a takarítónőről beszélnek, meg arról, ki mit mondott apámról a háta mögött és kinek, és ki miért mondta ezt vissza apámnak, hogy kinek ki áll a háta mögött, és ki kit fúr.

– Odaadtam neki – mondja apám, mintegy mellékesen.

Én csöndben a fogaimat csikorgatom, anyám az ajkába harap, nem szól semmit.

Apám rengeteg főnöke közül az egyik, aki a mostani delegációval jött, tegnapelölt nagyon nagy összeget kért apámtól itteni pénzben, azzal, hogy otthon forintban megadja. Ezt úgy hívják, hogy valutakiajánlás. Tegnap este ezen veszekedtek két órát. Anyám azt mondta, hogy nincs is annyi pénzünk. Ez igaz. Apám viszont azt erősgette, hogy ha ezt a pénzt nem teremti elő a pasasnak, az Pestről teljesen megfúrja. Ez is igaz. Anyám sírt, mintha apámnak nem lett volna úgyis pocsék hangulata.

Szóval odaadta. Nyilván a titkárnőjétől és a sofőrtől kért kölcsön, akik már régebben vannak itt. Lőttek a nyaralásunknak.

Nagy csend. Aztán apám, kissé rosszkor, fölveti, hogy majd kocsira kéne gyűjtenünk. Anyám hevesen ellenzi, ő nem hajlandó beledögleni a koszba és kenyérhéjat zabálni, mint itt mindenki, csak azért, hogy otthon eladhassák a kocsit.

– Megnézted a moziműsort? – kérdezi tőlem apám.

– Semmi.

Fagyos hangulatban ülünk, anyám behozza a körömlakkot, beáztatja a kezét. Apám is körmöt vág.

– Holnap kirándulni kéne valahová – mondja apám.

– Csak délután – mondja anyám.

– Mért csak délután?

– Én nem tudok délig elkészülni.

– Nem kell vasárnap nagytakarítást rendezni.

– Én nem vagyok képes, és nem vagyok hajlandó disznóólban élni.

– Szívecském, egyszer egy héten igazán kipihenhetnéd magad.

– Majd pihenek délután.

– De akkor megint nem jutunk el sehová.

– Ti csak menjetek nélkülem.

Apám felsóhajt.

– Ti csak menjetek nyugodtan – ismétli anyám, és fájdalmasan mosolyog.

– Én azt szeretném, ha te is velünk jönnél.

– Nekem elég, ha tudom, hogy legalább ti jól érzitek magatokat.

Erre nem lehet mit felelni.

Kimegyek a konyhába, hogy menjek valahová. A konyhaasztalon meglátom a mécsest, idegesség fog el, szeretném a földhöz vágni. Persze, most van nagyanyám születésnapja. Kilenc éve lett öngyilkos, ötvenhat után. Anyám azóta kitartóan gyászolja, minden évben jobban. Minden február ennek a jegyében telik el. Szóval nemcsak a takarítónő.

Mire bemegyek, apám az újságot bújja. Mindig el van maradva néhány héttel, de ő lelkiismeretesen mindent végig akar olvasni. Hazulról szaklapok is járnak, azokra végképp nincs ideje, én szoktam átfutni őket. Gyűlnek a különben üres könyvszekrényben, mert el akarja olvasni őket. Egyszer. Néhány év múlva megtelik a könyvszekrény.

Negyed hétkor apám az órájára néz.

– Megint elmulasztottam a hatórás híreket.

Hétkor anyám kezdi behordani az ételt az én szobámba, amely ilyenkor szalonként szolgál. Vermut, bor, rágcsálnivaló, édesség, gyümölcstál, metszett poharak, porcelántálak, cigaretta, konyak, pálinka… Ez nagyon sokba kerülhetett, a repikeretből erre nem futja. Apám abban reménykedik, hogy az illetékesek kevésbé tesznek otthon keresztbe, ha jól érzik nálunk magukat. Én ezt kétlem, de örülök a vendégjárásnak, történik valami, és megnézhetem magamnak a felső ötszázat.

Anyám mindig zsörtölődik, hogy neki mennyi dolga van a vendéglátással, és mindig kitesz magáért, mert rólunk senki se mondja otthon, hogy nem vagyunk ragyogó vendéglátók.

Megvacsorázunk: kenyér, vaj, valami felvágott, tea, utána az ebédlőasztalt szép horgolt terítővel ékesítjük, az asztal közepére díszes váza kerül. Díszbe vágjuk magunkat, zakót nem kell vennem, de fehér inget igen.

Apám a hálószobában öltözik, nyitva az ajtó, hogy a szénszag oda is bemehessen, meg hogy a meleg kicsit csökkenjen. A pocakját, amelyet gyakran nézeget a tükörben, mert hízik, és itt nincs lehetősége a sportolásra, most nem is vizsgálgatja. Nagyon fáradt lehet.

Anyám végre leveti a koszos, gusztustalan tréningruhát, kiskosztümöt vesz föl, és megmutatja, milyen csinos tud lenni a kívülállók számára.

– Borotválkoztál? – kérdi apám.

– Még tegnap. Nem is vagyok annyira szőrös.

– Azért csak borotválkozz meg. – Kis büszkeséggel teszi hozzá: – Neked már mindennap kell borotválkoznod.

Megborotválkozom, bejövök, anyám olvas valamit, apám régi újságot olvas, az egyik cikket aláhúzogatja, az a szándéka, hogy egyszer, majd, ha lesz rá ideje, cikket ír az itteni gazdasági életről.

Kinyitom a rádiót.

Amikor csöngetnek, apám elteszi az újságot, anyám a könyvet, én elzárom a rádiót. Kimennek az előszobába, én ilyenkor az ebédlőben maradok, ott fogadom a vendégeket, akik a szűk előtérben csak párosával tudnak vetkőzni.

Öten lépnek az előszobába, kezicsókolom, szervusz, jó estét, jaj, ezt a virágot igazán nem kellett volna… ó, de szép!… könnyen idetaláltak? nagy a hó.

Bejönnek az ebédlőbe, egy magas férfi kezet csókol anyámnak, az előszobában szűk volt erre a hely. Eltűnődöm, vajon ő-e a delegáció vezetője. Jönnek a többiek is. Sorra bemutatkozom. Ők kezet fognak, a nevüket nem mondják. Melyik rohadt állat vitte el a nyaralásunkat? Jól idomítva, udvariasan vigyorgok.

– Már ekkora fiad van?

– Nahát, mekkora fiad van!

– Ejnye, neked már ilyen nagy a fiad?

– Na, nézd csak, milyen kész fiatalember!

Állnak az ebédlőben, nézelődnek.

– Szép lakás.

– Szép.

– De jó meleg van.

– Nem lenne jobb a követségen lakni?

– Talán menjünk beljebb – javasolja anyám.

Bemennek a szobámba, én az ebédlőben eloltom a villanyt, mert a számlát mi fizetjük. Az én szobámban viszont most fényár van, ennek a delegációnak ez kijár. Bemegyek én is.

– Szép a lakás – mondja egyikük, bajusza van, elsőként ül le egy fotelba, ő lesz a delegáció vezetője. – A bútor kié?

– A házigazdáé – válaszolja apám. – A lakás állami, de itt a bérlő is kiadhatja. Nyugdíjas cukrász az öreg, van neki két saját háza, tőle szoktuk venni a tejszínhabot meg az édességet. Tessék, vegyetek.

– Köszönjük.

Vesznek, apám tölt a vermutból, nekem is.

– Hát hogy tetszik itt nektek? – kérdi a delegáció vezetője.

– Ó, már egészen jól beilleszkedtünk – lelkesedik anyám.

– Érdekes város, ugye?

– Nagyon! – lelkesedik anyám.

– A gyerek mit csinál?

– A nyelvet tanulja – mondja anyám.

– Ezt?

– Ezt.

– Nem az angol iskolába jár?

– Nem – mondja apám. – Ő akarta így, mi nem szóltunk bele.

Én akartam így, elég baja van belőle apámnak. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy ezt a nyelvet tanuljam, amikor az egész követségen összesen ketten beszélik. Persze mindegy, minket úgyis utálni akarnak, ha nem ezért, hát másért. Például azért, mert nem a követség épületében lakunk, és nem visszük el hatalmas ételhordókban a főzésből a maradékot, amikor a követségen fogadásra készülnek.

– Beszélsz már? – fordul hozzám az egyik.

– Ó, már nagyon jól gagyog, ő a mi tolmácsunk – mondja anyám.

– Gagyarászom – mondom.

– Nagyon okos – mondja a delegáció vezetője. – Ahány nyelv, annyi embert érsz. Te is diplomata leszel, mi?

– Jaj, hát meséljenek végre valamit – mondja anyám. – Mi újság otthon?

– Nincsen semmi, asszonyom – mondja valaki.

– Vicc van? – érdeklődik anyám.

– Három ember ül a börtönben – kezdi a delegáció vezetője – és kérdezgetik egymástól: te miért vagy itt? Én azért, feleli az első, mert szidtam Hruscsovot. Én azért, feleli a másik, mert dicsértem Hruscsovot. A harmadik aszongya: én azért, mert én vagyok a Hruscsov.

Nevetünk. Majdnem féléves vicc, de nevetünk. A többiek is mondanak viccet. Az első a legmerészebb.

– Ne hagyják, hogy kínáljam magukat – mondja anyám.

– Vegyetek – kontrázik apám.

Vesznek.

– A munkatársakkal hogy jössz ki? – kérdi a delegáció vezetője.

– Jól. Nagyon készségesen segítenek – mondja apám. Látom rajta, hogy őszintén hiszi, amit mond.

– Az jó. Az nagyon jó.

Joviálisan bólogatnak.

A múlt héten derült ki, hogy egy nagyon fontos levelet egy hónapja rosszul címeztek Pestről, és apám irodája helyett a kereskedelmi kirendeltség kapta. A kirendeltség vezetője letagadta, amikor apám elrohant hozzá a múlt héten. A pasas, gondolom, a levelet lehúzta a vécén. Meg is fúrt egy sokmilliós kooperációt, de nem lehet rábizonyítani, Pesten meg apámra vetül árnyék.

– Nekem nagyon tetszik ez a város – mondja az egyik. – Különleges hangulata van. Már voltam itt párszor, a tengeren is, az különösen szép.

– Mi még sose voltunk a tengeren, de majd idén – mondja anyám.

– Láttam néhány szép cipőt – mondja egy másik. – Lehet, hogy veszek egyet.

– A lepedő itt nagyon olcsó – veti közbe anyám.

Részletes árlista.

Nézem a pacákokat, vajon melyikük szedte el az összes pénzünket. Nézem a pacákokat, bármelyikük lehetett.

Anyám tanácsokat osztogat, hol, mit érdemes vásárolni.

– Az ingek is szépek…

– Én hazaviszek pár kiló narancsot…

– Érdekes az itteni gazdasági mechanizmus – veti föl valaki, apám szeme fölcsillan, egy pillanatra se tud kikapcsolni, de a delegáció vezetője közbeszól:

– Hagyjuk a fenébe. Ilyen szűk családi és baráti körben, egy ilyen csinos fiatalasszony mellett… senki se feltételezné, hogy ekkora srácotok van.

– Pedig repül az idő – mondja anyám.

– Felettünk nem – mondja a delegáció vezetője –, csak a gyerekek fölött.

– Tévétek nincsen? – kérdi valaki.

– Nincs – feleli apám –, majd az irodába beszerzünk egyet.

– Kár. Holnap meccset közvetítenek.

Beszélgetnek. Társalognak. Csevegnek.

Apám jóindulatú mosollyal ül a dívány sarkán, igyekszik mindenkinek a kedvében járni, igyekszik szellemes lenni, de nem megy neki, a delegáció tagjai gyakorlott társalgók, évek, évtizedek óta ezt csinálják. Apám nagyon fáradt. Néha eszébe jut, hogy töltenie kell, olyankor tölt. Nézem apámat, ahogy ott ül jóindulatú, őszinte mosollyal a dívány sarkán: apám kiveszőben. Pár napja egy otthoni újságban fölfedezte egy régi barátja halálhírét, aki fiatalabb volt nála. Szeretném tudni, mire gondolt akkor. Anyám viszont sziporkázik, ez az ő eleme, ő aztán tud társalogni.

Nevetnek, isznak, rágcsálnak, csevegnek. Tizenegy felé a delegáció vezetője úgy tesz, mintha felállna a fotelból.

– Ugyan, hova gondol – mondja anyám.

– Maradjatok még – kéri apám. Őszintén.

– Nem akarunk tovább zavarni. Még kapuzárás előtt el akarunk menni.

– Itt nincs kapuzárás – mondja anyám –, a kapu egész éjszaka nyitva.

– Holnap vasárnap – mondja apám –, nem kell sietnetek.

– Köszönjük – mondja a delegáció vezetője –, nagyon jól éreztük magunkat, de ránk fér egy kis pihenés. Kettőtől hatig tartott az ebéd, és ahogy ezek isznak!

Szedelőzködnek.

– Na, még egy kis vermutot… egy kis konyakot…

Megisszák. Valaki sört kér, hozok.

Az ebédlőben búcsúzkodnak. Egyikük azt mondja nekem:

– Csípj föl egy jóképű kislányt, attól megtanulhatod a nyelvet, meg mindent.

Vigyorgok, mert elvárja.

Apám velük tart a lépcsőházba, felgyújtja a villanyt, kérdezgeti, visszatalálnak-e a szállodába.

Amikor visszajön, még rágcsálunk egy kicsit a sós rúdból, kicipeljük az edényeket a konyhába, a spájzba rakjuk a megmaradt italt, lecsavarjuk a nagylámpát, eloltom a csillárt, fölszedjük a morzsákat a szőnyegről, a nagytakarítás holnapra marad.

Latolgatják, hogyan sikerült a mai este, meg voltak-e elégedve a vendégek. Apám azon problémázik, helyes volt-e meghívni az egész delegációt, nem kellett volna-e két turnusra osztani őket, az elsőben jött volna a delegáció vezetője és az egyik exportvállalat igazgatója, a másikban a pofák a tervhivatalból, a bankból és a külkerből. Ezen eltűnődnek egy darabig.

Megindul a vita, hogy lehet-e az estét, vagy annak egy részét repikeretből fedezni. Apám szerint erre nem jár, anyám szerint mindenki mindent abból fedez, a saját kosztját is. Ez igaz, de vigyázni kell, itt mindenért feljelentik az embert.

Mielőtt anyám bemenne a hálóba, svábvadászatra indulunk. Sváb azonban nincs, elmentek a bogarak. Anyám most már be mer menni. Megágyazok, nincs kedvem lefeküdni, kinyitom a rádiót, de Luxemburg gyöngén jön be, más őszinte állomás pedig nincs. Hallgatom egy darabig a recsegést, valahol vihar lehet. A szüleim már lefeküdtek, ülök a fotelban, aztán, mit tegyek, lefekszem én is. Leoltom a villanyt. A holnapi napot csak kibírom valahogy, aztán hétfőn megint elmegyek az intézetbe, találkozom Samsonnal, énekelünk a resztoránban, jósolunk a kávéscsészék fenekéről. Aludni kell, jó lenne elaludni, átaludni éveket. Jó lenne álmodni, hogy történjék valami, de újabban álom nélkül alszom.

Az utcán részegek kurjongatnak, eltávolodnak, csönd van. Az egyik intézeti tanárnőre gondolok, elképzelem, hogy hétfőn odamegyek hozzá, ajánlatot teszek neki, és ő jön. Elképzelem, hogy feljön, nincs itthon senki, és én vetkőztetni kezdem. Hol kell kezdeni egy nő vetkőztetését? Alul vagy fölül? Előhúzom a párnám alól a zsebkendőt, elégedett vagyok magammal, hogy délután megálltam, most kevesebb lelkifurdalással működhetem. Utána könnyebben szoktam elaludni, mint aki megtette a dolgát.

Mire végzek, a szomszéd szobában apám is végez anyámmal, megy ki a fürdőszobába, léptei alatt nyikorog a parketta.

A masculinum felé

Megvettem a kenyeret, a sört, a felvágottat két személyre. A kötelet aznap sem vettem meg, de a szög helyét már kinéztem. Ideje lett volna megírnom a búcsúlevelet, öt napom maradt, de még halasztgattam.

Hideg november volt, a vaskályhát megtömtem fával és újságpapírral. Kesztyűben, sálban ültem a szobában, akkor már napok óta nem mentem sehová. Három hetet adtam magamnak, abból eltelt már több mint kettő.

A szobában mindig sötét volt, udvarra nézett, rács fityegett az ablakán a harmadikon, hogy be ne törjenek. Ültem a díványon, hatalmas, fakeretes tükör volt a szemközti falon, vizsgálgattam néha az arcomat, látszik-e rajta, hogy tökéletlen emberé. Nem tudtam megítélni. Az járt a fejemben, hogy hamar lejárt az időm. Ültömben is szédültem. Szédültem már sok napja, ha utcára kellett mennem, a falhoz húzódtam a járdán is, nehogy az úttestre zuhanjak a mélybe.

Ültem ott, aztán előkészítettem a gyufát. Ideje volt indulnom eléje.

Beléptünk a szobába, állt, magán hagyta a kabátját. Magasak, hidegek voltak a falak. Levettem a kabátom, kesztyűben és sálban a vaskályha elé guggoltam, begyújtottam. A piszkafával lazítgattam a hasábokat. Régimódi vaskályha volt, a tetején koncentrikus vaskörök, főzni lehetett rajta. A legbelső vaskört levettem, hogy jobban szeleljen. Ő állt. A tűz párszor kialudt, akkor újabb összetekert újságlapot gyújtottam és a hasábok közé tartottam. Hátraszóltam, hogy üljön le, mindjárt meleg lesz és eszünk, a vaskályha hamar ad meleget. Igen dühített, hogy minden alkalommal kabátban ácsorog sokáig, holott tudhatná a menetrendet.

Lassan melegebb lett. Bekapcsoltam a világvevő Pacsirta rádiót, amelynek gyakran beragadt valamelyik billentyűje, rabok gyártották. Végre levette a kabátját. Ültünk az asztalként szolgáló, szövettel letakart süllyeszthető Singer varrógép mellett kifacsart testtel, mert a lábunk minduntalan a vaskeretnek ütődött, és ettük a felvágottas kenyeret, és sört ittunk. Olykor szóltam, hátha válaszol, de neki se volt mit mondania nekem.

Befejeztük a vacsorát, bármennyire lassan ettünk is. Ideje volt, hogy lepakoljak az asztalról, kivigyem a tálcát a szobából, a konyhában a szemetet a vödörbe öntsem, az edényeket a mosogatóba rakjam és visszamenjek a szobába.

Lassan a tálcára pakoltam a maradékot, kivittem a konyhába, a szemetet a vödörbe öntöttem. Lassan szöszmötöltem, vártam, hogy kimenjen a vécére. Előző alkalmakkor mindig rájött a hasmenés. De nem ment ki. Mélyeket lélegeztem, párszor leguggoltam hangtalanul, nyugtattam magam. A szobában csönd volt, vissza kellett mennem.

Bementem a szobába, a díványon ült felöltözve. Úgy véltem, jobb, ha gyöngéd vagyok, megsimítottam a vállát. Magas nyakú fekete pulóver volt rajta, és szövetszoknya, kockás. Elvettem a kezemet, vártam, aztán megsimítottam a haját. Ült a díványon.

Leültem a székre a varrógép mellett, vártam.

Pár héttel korábban azon a díványon másik nő feküdt, a szerelmem. Két évig kérleltem, hadd lássam meztelenül. Tessék, mondta, levetkőzött, és végighevert a díványon, és feküdt ott mozdulatlanul. Kapkodva levetkőztem akkor, melléfeküdtem, nem mozdult. Feküdtünk ott egy darabig, aztán felöltöztünk.

Próbáltam nem erre gondolni. A nyáron a szabadtéri moziban megfogtam szerelmem kezét, és pattanásig feszült nemi szervemre helyeztem. Ott volt a keze egy darabig mozdulatlanul, nem lepődött meg, hagyta ott egy darabig, aztán visszahúzta.

Inkább erre akartam gondolni, de közben ott ült ő a díványon, magas nyakú fekete pulóverben, kockás szövetszoknyában, és hallgatott.

Meleg lett. Elkezdett vetkőzni. Előbb a szoknyáját vette le, a másik székre rakta összehajtva. Utána levette a bugyiját, majd a fején át lehúzta a pulóvert, kihúzgálta a melltartóját a kombinéja alól. Végül levette a kombinéját is. Lefeküdt a díványra pucéran, a fal felé fordult, a hátát begörbítette, a térdeit felhúzta.

Kapkodva levetkőztem, és mellé feküdtem. A dívány szűk volt, izmaim megfeszültek, hogy le ne guruljak. Arra gondoltam, hogy holnaptól már csak négy napom marad. A testemen azonban végigterjedt a lemondás, izmaim görcse enyhült, feküdtem mellette élettelenül.

A hátára fordult, már biztonságban érezte magát, nem volt bennem semmi fenyegető. Akkor váratlanul éreztem, hogy kívánom. Sürgősen rávetettem magam. Meg volt lepve, de nem félt, nem védekezett. Egyszerre úgy éreztem, mintha már benn lenne. Taszigáltam ritmustalanul, néhány mozdulat és kész. Akkor rögtön lehemperedtem róla. Arra gondoltam, hogy megmenekültem, de nem fogtam fel azonnal.

A rémület utólag tört ki rajta, rohant a vécére meztelenül, mezítláb. Feküdtem az ágyon hanyatt, reszkettem, a lábaimat az égnek rugdostam. Amikor visszajött, láttam, nem érti, minek örülök.

Szóltam hozzá. Kérdésemre elmondta: ez volt neki a második. Megkérdeztem, ki volt az első.

Leült a lábamhoz a dívány végébe, magára tekerte a takarót. Ketten voltak, felelte, két éve, vidéken, este megtámadták az utcán, először megverték, az rossz volt, aztán felváltva feszítették szét a lábát. Az nagyon fájt. Azóta nem tudott. De most nem érzett semmit. Nem fájt.

Néztem rá, először.

Hajdani sör íze

Másfél órával a megbeszélt idő előtt indultam el a kollégiumból. Gyalog mentem át a Petőfi hídon. Arra gondoltam: mire elvégzem az egyetemet, kétéves lenne a kölyköm, és egész életemben a családért robotolhatnék.

Túl korán értem a Ráday utcába. Többször megkerültem a templomot. Márciusban, amikor még hideg volt, egyszer a templom falánál csókolóztunk. Ő akkor azt mondta: menjünk le a Duna-partra, de én lebeszéltem, a hidegre való tekintettel. Sokáig csókolóztunk, aztán visszakísértem a kollégiumba, azt mondta szomorúan: így is jó volt.

Pontosan érkezett. Olcsó nyári ruhájában taszítóan megviseltnek láttam. Úgy vettem észre: a mellei még mindig nagyobbak. Lopva a hasát szemléltem, nem rejlik-e benne mégis a gyerekem. Átölelt, én is átöleltem. Hozzám bújva állt egy darabig, elsírta magát.

– Na – mondtam csitítóan, és azt reméltem, gyöngéden is. – Menjünk el sörözni, jó?

Elindultunk, belém kapaszkodott, löttyedt volt a karján a hús. Néha oldalt pillantottam, sápadt volt, egészen zöldes.

– Beírták a személyimbe – mondta –, ezentúl mindenki látni fogja.

– Mutasd.

Megállt, a táskájából a rengeteg kacat közül előkotorta a személyit. Az utolsó, kemény oldalra valami szám volt beírva ceruzával.

– Ki lehet radírozni – mondtam.

– Hátha nem szabad.

– Mondták?

– Nem. De azért írták be, hogy benne legyen.

– Ki kell radírozni.

– De ha nem szabad?

A pokolba kívántam a félelmeit. Különben is, gondoltam, előttem is volt már egy abortusza, minek csinál nagy ügyet belőle.

– Egy csomó nőnek már az ötödik-hatodik volt – mondta. – Az egyiknek folyton nedvedzett a melle, vattával törülgette. Lehet, hogy az enyém is nedvedzeni fog.

– Érzel valamit?

– Nem. De velem is megtörténhet.

A nedvedző mellű nőt is a pokolba kívántam, mindazokkal együtt, akik meleg vizes fürdőt javasoltak, és a kötőtűs módszerre akarták rábeszélni. Nehezen sikerült észre térítenem, kis híján tényleg beleült egy kötőtűbe.

– Az orvos azt mondta, szép gyerek lett volna – mondta, és megint sírva fakadt. Megszorítottam a löttyedt vállát.

– Nagyon utálsz? – kérdezte.

– Szeretlek.

– Sírok az utcán.

– Nem baj.

– Az én gyerekem volt. Még mindig kívánós vagyok.

Megint megrémültem, hátha csak hazudja az egészet, és a gyerek minden perccel tovább nő a hasában.

Ronda, koszos kerthelyiség volt, kietlen és szombati, tele nyomorult, rosszul öltözött emberekkel, fogatlan, kifestett, izzadó kurvákkal. Ha gyerekem lenne, hamarosan én is így néznék ki, gondoltam.

A sör vizes volt és keserű.

– Egyél valamit – mondtam.

– Nem vagyok éhes.

– Az előbb mondtad, hogy még mindig kívánós vagy.

Hozzám törleszkedett.

– Ugye nem hagysz el?

– Buta – mondtam és átöleltem. Megcsókolt. Én is őt. Amennyire tudtam, lelkesen.

– Te csak ne takarékoskodj az én pénzemmel – mondtam nagyvonalúan.

A zsírcafatos pörköltet pillanatok alatt befalta.

– Néha már hányingerem is volt – mondta –, nagy gyerek volt. Az orvos azt mondta, egy hét múlva már nem csinálták volna meg.

Hátha már így is késő volt, csak nem meri megmondani.

Még két korsóval rendeltem a meleg, világossárga löttyből.

– Úgy kívánlak – bújt hozzám megint.

– Most egy hónapig nem lehet.

– Elég egy-két hét is, az orvos azt mondta, vasszervezetem van.

– Nem akarom, hogy bajod essék. És utána nagyon fogunk vigyázni.

Talán azért nem akar várni, gondoltam, mert mégse csinálták meg.

Egész nap és egész éjjel vele kellett lennem. Nyugtattam, irtózva csókolgattam, a legszívesebben megfojtottam volna. Közben azt hajtogattam magamban: mégis jobb így, mégse lett öngyilkos.

Egyébként nem hazudott.

Apámmal a meccsen

Június tizenhárom.

Ma megyek apámmal utoljára meccsre.

A Dózsa György úton haladunk, én vezetek, oldalra pislantok. Fáradtan ül, az arca fakó. Szürke öltönyének zakója a hátsó ülésen. Rövid ujjú, áttört ingének zsebében, a szíve fölött, a zsebkendő. Idegesít, hogy ott tartja. Időnként megtörli a homlokát.

– Mi volt ma? – kérdezem.

– Reggel voltam besugárzáson.

– És?

– Holnap megyek utoljára. A doktornő szerint szépen javul.

Közel járunk a Szabolcs utcai kórházhoz, ott fog meghalni, már meg van beszélve.

– Hoztam rádiót – mondom –, Szepesi fog beszélni.

Melegem van, a combomat nyomja a zsebre vágott kulcscsomó. Felső és alsó zár kulcsa, liftkulcs, kapukulcs, a levélszekrény kulcsa. A slusszkulcs előttem fityeg, rajta a kocsi ajtajának és az elektromos megszakítónak a kulcsa.

A felvonulási téren járunk. A tribün. Az alapzaton semmi. Itt állt a Sztálin-szobor. Öngyilkos nagyanyám ötvenhatban szerzett egy darabot a füléből, őriztem egy ideig, valahol elkallódott.

A Dózsa György út végén egy csomó rendőr. Az Ajtósi Dürer sorra terelnek.

– Nem baj  – mondja –, majd kimegyünk a Népstadion útra.

A Népstadion út is le van zárva. Ki kell mennünk a Hungária körútra.

Már csak lépésben megyek, mind a három sáv tele van, előttünk magas busz, benne szurkolók táblákkal, mögöttünk teherautók, kétoldalt személykocsik.

– Nem erre kellett volna jönnünk – mondja.

– Mindegy – mondom –, biztosan máshol is elterelnek.

Rágyújtok. Pokolian fülledt a levegő. Nem dohányzott, nem ivott. Sportolt. Igazság szerint gégerákot kellett volna kapnia Csepel levegőjétől, negyedszázadot húzott le a füstben és koromban.

Még mindig állunk. A homlokát törülgeti. Jobbra-balra bámészkodom, csak őrá nem nézek, mégis szüntelenül őt figyelem. Meg akarom jegyezni a vonásait. Majdnem teljesen ősz. De legalább nem lesz kopasz. Otthonos az arca. Minden kis ráncát ismerem. Éjszakánként mégis arra ébredek: máris elfelejtettem. Az orrán baloldalt apró duzzanat, gyerekkorában bárányhimlője volt, elvakarta. A fülei szétállnak. Lehet, hogy a fülei is le fognak fogyni?

Az ujjai tömpék, vaskosak, tudom, hogy meleg a tapintásuk. Mostanában iszonyodom az érintésétől. Reggelente utána fürdök, és mindig borzongok, úgy érzem, fertőzőnek kell lennie, testemet végigmásszák a rák gilisztái, amelyek, logikusnak érzem, a meleg vízben ártalmasabbak. Irtózom a kék házi ingétől is, az is tele van rákspórákkal. Anyám feltehetőleg nem fogja kidobni a zoknijait és a zsebkendőit, használnom kell őket, és évek múlva is a fertőzéstől fogok félni. Tizenöt éve halt meg az egyik ismerősünk, és én örököltem néhány zokniját; azokat veszem fel a leggyakrabban, hogy bebizonyítsam magamnak: nem félek.

Én öröklöm az óráját.

Megborzongok. Az óraszíjat el fogom dobni, érintkezett a bőrével. A ruhái közül rám jut a szép, finom antilopzakója, nem hordja, félti. Amióta tudom, hogy az enyém lesz, a magamét gyakrabban hordom, eddig óvtam. Be kell vallanom: jóleső izgalom csiklandoz, új tárgynak leszek a birtokosa. A nagyanyám, az ő anyja után egy régi, vacak Sanyo rádió maradt rám, évekkel előbb tudtam, hogy én öröklöm, volt zsebrádióm, kettő is, mégis örültem neki.

A kocsisor megindul, öt métert gurulunk, megint megállunk. A két szélső sávban gurulnak előre, mi változatlanul dugóban vagyunk.

– Lekéssük az előmérkőzést – mondom.

Mintha koporsóban lennénk. Izzad, az arcát törülgeti. Ez a zsebkendője is rám jut. Vigaszt kell keresnem. Milyen jó, hogy nem vénen, magatehetetlenül pusztul el, amikor már nem önmaga, nem fekszik évekig vakon, bénán, szélütötten, hülyén, satöbbi.

Megint meglódulunk, eljutunk a Thököly útig, lámpát kapunk, állunk. A levegő kormos, a bérkaszárnyák ocsmányak, omladoznak, az ég most, napsütésben is szürke, az autók külseje szánalmas, a bennük ülők arcán a középkor közönye. Ilyen vidéken kellett apámnak leélnie az életét. Felháborító felfedezés. Elképedve nézek vissza apám korára.

Komótosan szívom a következő cigarettát.

Zöldet kapunk, keresztülhaladunk a Thököly úton. A Hungária körút itt összeszűkül, sikerül megelőznöm a buszt, és besorolok eléje. Előttünk végeláthatatlan, piros féklámpafüzér. Kettesben megyünk, de vissza kell kapcsolnom. Csúsztatom a kuplungot, nem tesz jót a kocsinak, de apám nem figyel rá, magába roskadt. Háromnegyed órája főlünk a kocsiban. Gyalog rég odaértünk volna.

Megint meg kell állnunk. Hallgatunk. Nem tudom, mi jár a fejében. Aprólékosan ki kellene kérdeznem, mivel foglalkozik mostanában. Minden fontos. Mégsem faggathatom, feltűnő lenne. Nem is tudom, mikor beszélgettünk utoljára alaposan. Már nem lehet pótolni semmit.

Rám tör az álmosság, váratlanul felmerül néhány éjszakai kép. Azt álmodtam, hogy összement. Egy furcsa, többszögletű kórterembe mentem hozzá anyámmal látogatóba, legalább húszan feküdhettek benne, apám bottal járt, bottal feküdt – miért éppen bottal? És egyre kisebb lett. Anyám úgy tett, mintha nem venné észre, hogy apám csak akkora, mint egy kerti törpe. Apám vigyorgott, aztán teljesen elfogyott, csak a bot maradt belőle. Miért éppen a bot? Soha nem használt botot. A szobatársaira nem emlékszem, de úgy rémlik: érdeklődve szemlélték, miként fogy el egy ember.

– Mehetünk – mondja.

Felriadok, megindulunk.

Megpróbálom felidézni vasárnapi boldogságomat. Arra ébredtem, hogy krákog a fürdőszobában, és a zsilettpengéket élesíti. Váratlan örömet éreztem, és elhatároztam: így fogok rá emlékezni, vasárnap reggel a fürdőszobában tetvészkedik – ez anyám rosszalló kifejezése –, és jöhet akármi, ilyennek őrzöm meg: élőnek, ráérősen tetvészkedőnek. Még csak három napja.

Végre jobbra fordulhatunk. A mellékutca fel van túrva, csöveket fektetnek.

– Menj egy kicsit előbbre – mondja –, itt szűk a hely, nekimehet egy teherautó.

Kikászálódik, kiadom a zakóját, hátha este hűvösebb lesz. Persze mi van, ha megfázik? Becsapja az ajtót, belül lenyomom a kallantyút. A bal hátsó ülés alatt elfordítom az elektromos megszakítót (a tolvajok ellen véd), bezárom az ajtókat. Végigpróbálja valamennyit. Megnézi, elég közel álltam-e a járdához, de nem állok-e túl szorosan, az nem tesz jót a guminak. Nem szól semmit.

Fél hat. A Népstadion úton nagy a tömeg. Nemzetiszínű zászlókat lengetnek, de zöld-fehér Fradi-zászlók is vannak. Lassabban lépeget a szokásosnál. A lábán, most veszem észre, a rondasárga, lyukacsos cipője, legalább nyolcéves, a színe mindig kihoz a sodromból, de nem tudom lebeszélni róla.

Megállok, a mindig nálam levő noteszba felírom: Lengyel J. Többször végigbogarásztam a könyvespolcainkat, de csak az Elévült tartozás kötetet találtam, amit érdemes elolvastatnom vele. A többi irodalom. Nem tudom, van-e még értelme, hogy gazdagítsa magát. Verne Sándor Mátyás-a jár a fejemben. Ötvenhatban a Rókusban egy haslövéses kamasz kérte apámhoz látogató anyámat, szerezze meg neki. Nekem megvolt, anyám bevitte, én féltem, hogy elvész, a fiú elolvasta, örült neki és meghalt.

Már belül vagyunk a kerítésen, néhány csoport odébb csörtet, félrehúzódunk.

Megint eszembe jut, hogy fekete trikót fogok venni, meg egy fekete óraszíjat, és egy fekete farmert. Ha a fehér volna a gyász színe, fehér farmerre vágynék. A fekete holmikat egy ideig még rejtegetnem kell. Pedig én előre akarok gyászolni. Talán azért, hogy mielőbb túl legyek rajta. Vagy azért, mert izgalmas lehet. Tudni szeretném, milyen vagyok feketében. És úgy akarok gyászolni, mint a többiek. Ahogy szokás. Talán erőt ad a hozzájuk való tartozás érzése. De lehet, hogy csak azt akarom: lássák rajtam.

A játékoskijáró felőli oldal mögött járunk, a stadion közvetlen közelében. Az edzőpályán néhány válogatott emelget, meggypiros mez, fehér nadrág, zöld lábszárvédő, hátukon fehér számok. Sokan bámulják őket. Egy fiatal játékos tanácstalanul nézelődik, előtte labda. Kölyökképe van.

– Ez a Tóth András – mondom –, kíváncsi vagyok, hogy fog játszani.

Szórakozottan rá pillant, átlép egy követ.

Apám sápadtan átlépte a vonalat, négy éve, mindössze négy éve, amikor az anyját temettük. Egy vonalat húztak előtte a földre, és azt valamiért szertartásosan át kellett lépnie. Az egész temetésen ez volt az egyetlen szörnyű mozzanat, a többit untam. Talán abban a pillanatban kezdődött.

Megyünk felfelé a körfolyosó szintjére, kicsit kifulladt, de úgy látom, nem veszi észre.

– Talán ősszel mégis tudok egy kicsit teniszezni – mondja.

– Előbb is – mondom, majd nevetek. Kölyök vagy. Ki vagy borulva, hogy néhány hétig nem mehetsz a pályára. El vagy kényeztetve, mert sose voltál beteg. Kicsit türelmetlen vagy, nem gondolod?

Mintha felvidulna.

– Látszik? – kérdezi.

– Mit gondolsz, mitől megy fel a vérnyomásod?

– Anyádnak ne mondd el, az adjunktus kettőötvenet mért, nem kettőhúszat.

– Mert izgatod magad. Az a csoda, hogy eddig soha nem volt bajod.

– Most sincs. Most a súlyom is jó, már nem vagyok olyan kövér.

Kezd fogyni. Érdekes, nem vettem észre.

Most kellene fényképet csinálni róla, most még olyan, mintha ő lenne. De a fényképezés is gyanús lehet. Egy Erzsébet hidas képeslapot bámultam délelőtt egy trafikban, a kocsik között kerestem a miénket, a járókelők között őt, hátha éppen arra járt, amikor a fénykép készült.

Már a tribünök alatt járunk, vágni lehet a tömeget, nagy a kosz, rohanó bandák, sok a részeg. Kapkodom a fejemet, szeretném kitalálni az elsuhanó arcokról, él-e még az apjuk. Furcsa, hogy nem mindenkinek él az apja. Ki is mesélte? Egyszer két, nyolcvan körüli vénember végrendeletet készíttetett, ikrek voltak, a jegyző megkérdezte, vannak-e rokonaik, elsírták magukat, és azt mondták: árvák vagyunk.

Meg kellene néznem, tényleg fogyott-e. Lopva rá pislantok.

Néhány másodpercig néztem utána, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban, több mint egy hónapja, fekete ballonjában volt, és a fekete svájcisapkájában, vitte a sportszatyrot. Akkor feküdt be kivizsgálásra, én engedtem ki az ajtón. Nehézkesen, bizonytalanul lépdelt, és a zsigereimben éreztem, hogy tudja. Néztem a sapkáját, én öröklöm, azt fogom viselni a temetésén. Azóta eltelt néhány hét, és úgy látom, hogy egyre kevésbé tudja. Igenis, szenilis lett, nyugtatom magamat, leépítette a halál felfogására szolgáló agysejtjeit. Megint oldalra nézek, nem tudok az agyába hatolni. Mi játszódhat le a fejében? Hátha az ember a halála előtt okosabb lesz, rájön a lényeges dolgokra.

– Kiszáradt a szám – mondja –, inni kéne valamit.

Szép szája van. Az anyjának az elfekvőben a szája hozzátapadt a műfogsorához, kiszáradt, és nem volt annyi ereje, hogy megmozdítsa. Neki is a fogaihoz fogynak az ajkai? Lehet, hogy haldokolva az anyjához fog hasonlítani, nem lesz ereje beszélni. Feküdni sem. Nagyanyámnak a fekvés is erőfeszítésébe került.

A büfépultok előtt hosszú sorok, lökdösődés.

– Legalább fél óra – mondom.

– Mégis iszom valami szörpöt. Add ide az egyik jegyet, majd utánad megyek.

Nem lenne szabad egyedül hagynom, mi lesz, ha elájul ebben a tömegben? Sápadt, nehezen lélegzik. Mégis előkotrom az egyik jegyet. Menekülni akarok tőle, most is.

– Fent találkozunk – mondom.

Indulok felfelé a lépcsőn a huszonötös szektorba.

Szívesen cserélnék vele. Kipróbálnám, milyen egy haldokló belseje. A szerepcsere nem is volna túl nagy áldozat a részemről. Meg akarom úszni a rám váró természetes gyászt. Gyászoljon inkább ő, engem. Meglöknek. Csalás az egész. Az ő bőrébe kívánkozva csak az ő halálát tudom elképzelni, nem a magamét. Meghalnék helyette, aztán visszabújnék a magam élő bőrébe, élményekben gazdagon.

A fordulóban bemegyek a férfivécébe, félcentis lé a kövezeten, lábujjhegyre állva várok a soromra. Világtörténelmi hely ez a vécé, gondolom, apám fia hugyozik benne. Akkor is vécére mentem, amikor először jöttem a stadionba, apám hozott, még az aranycsapat játszott, 5 : 0-ra vertük a románokat. Puskás egy csomószor leállt a labdával, álltában jobbra-balra dőlt, a románok fejvesztve rohangáltak körülötte. Legalább tizennyolc éve. Mit szólt volna akkor apám, ha valaki azt mondja neki: még tizennyolc éve van hátra? Kiegyezett volna ennyivel?

A középtribün kijáratánál nincs jegyszedő. Két rendőr támasztja a falat. Tömeg, lökdösődés, kibukkanok a szektor tetején, már tele van, a lépcsőkön is állnak és ülnek, a pálya üres. Előttem páran megpróbálnak lejjebb jutni, én is közéjük furakszom. Körülöttem jegyet lobogtatnak hasztalanul. Fölöttem új tömeg érkezik, lefelé nyomnak minket, mellettem egy csomóan elvesztik az egyensúlyukat. Hátrafordulok, a rendőrök ácsorognak. Suhancok üvöltöznek, zászlókat lengetnek. Ide apám nem jöhet. Nemhogy a helyünkre nem tudunk elvergődni, de még állóhely sincs. Visszafordulok, föntről nagy a nyomás, falkában érkeznek a suhancok, a mellettem szorongó magányosak nem mernek visszataposni. Fejjel előre, faltörő kosként felverekszem magam a rendőrökhöz, vidáman támasztják a falat.

– Hol a jegyszedő? – kérdezem.

– Nincs.

– Nézze inkább tévén – javasolja a kövérebb.

A felső tribünön még van üres hely. Talán sikerül kettőt elcsípnem. Felloholok, ott sincs jegyszedő. Lerohanok a rácsig, hátha apám közben odaért. Alattam álldogál a két rendőr, újabb emberadag érkezik, ütemesen ordítanak. Várom, hogy felbukkanjon a húsdarálóban, közben fél szemmel az üres helyekre pislogok.

A két eredményjelzőre kezdik felírni az összeállítást. Hét perc van kezdésig. Végre észreveszem apámat, kezdi magát leküzdeni a lépcsőn szorongók között. Felugrom a rácsra, ordítok neki, nem hallja. Nem is tudom, hogyan szólítsam, a nevét nem akarom kiszolgáltatni a tömegnek. A családi hívójelet fütyülöm, de én se hallom. A tömeg összezárul fölötte, csak a fejebúbját látom, olyan könnyen betörhető, mint egy tojás. Nem néz fel. Sose fog észrevenni. Azt hiszi, én már lefurakodtam a helyemig. Lihegek, mintha sokat futottam volna. Végre visszafordul, vergődni kezd visszafelé. Napokat loptam el az életéből. Másfél-két percig tart, amíg a rendőrökig érkezik, fütyülök feléje, a lábammal megpróbálom elérni a fejét, nem sikerül. Két méterre lehet tőlem. Mond valamit a rendőröknek, azok a vállukat vonogatják. Nincs mit hozzávágnom. Nézem. Furcsa, hogy láthatom, mozog. Visszafordul, lefelé néz. A véletlenben bízom, fentről kiabálnak, hogy üljek le, de a pálya még üres, csak a játékoskijáróban van mozgás.

Végre felnéz. Intek, hogy jöjjön fel. Int, hogy érti, eltűnik.

Megkönnyebbülten feljebb rohanok. A szektor közepe táján találok másfél helyet az egyik sor szélén, elterpeszkedem, hogy ne üljenek mellém. Előttem tíz-tizenkét fős csoport helyezkedik, kibontják a zászlókat, a pálya felét nem látni. Nagyon bánom már, hogy rábeszéltem a meccsre. Azt reméltem, jól fogja magát érezni.

Végre mellém ér, liheg, teljesen átizzadt az inge, az arca szürke. Meg is halhat. Egymáshoz szorulunk. Hátrameresztem a jobb könyökömet, hogy felülről kevésbé rugdossák.

– Botrányos – mondja –, ezt kéne megírnod az újságban.

– Mit ittál?

– Málnaszörpöt. Rossz volt az íze.

Lehet, hogy a gyomrának van rossz íze. Előttünk állva lengetik a zászlókat, szólnak a kereplők, egy régi autódudát nyomogatnak szünet nélkül.

– Nem sokat fogunk látni – mondja.

Hat óra. A két eredményjelzőn még ott az összeállítás. A Népstadion út felé eső táblán csillog a napfény, nehezen ismerni föl a betűket.

Bicskei – Török, Kovács, Vidáts, Szűcs – Juhász, Bálint – Kozma, Bene, Tóth, Zámbó.

Larsson – Olsson I, Olsson II, Nordquist, Grip – Grahn, Tapper – Magnusson, Kindwall, Edström, Sandberg.

Megint felugrálnak előttünk, ezek szerint a csapatok kijöttek a pályára. Valamivel kényelmesebben ülünk, aztán mi is felállunk. A pálya közepén nyüzsgés. A csapatok egymás mellett. Fohászkodom, hogy nyerjünk, hátha örülne.

Svéd himnusz. Állunk. Huj-huj-hajrá. Magyar himnusz. A túlsó oldalról éneklés, lassan, elnyújtva zúgják, a mi oldalunkon is rákezdik. Tátogatok, meg ne szóljon valaki. A magyar himnusz darabokra esik szét, mintha kánont énekelne a stadion. A himnusz több részletben, fegyelmezetlenül marad abba. Üvöltés, kereplők, kolompok, dudák. Petárda dörren, füstcsík. A kezdőkörben választanak. Hátulról: leülni, leülni!

Előveszem a kis rádiót, Szepesi már szövegel, de a zajban nem hallani. Elzárom. Majd ha gól lesz.

Szorítást érzek a torkomban, mint évekkel ezelőtt, amikor hiába gúnyolódtam magamon, mégis izgultam a nemzeti tizenegyért. Aztán a szorítás megszűnt. A müncheni olimpiára, amikor kitört az arab-zsidó-német vérfürdő, helyeslően bólogattam: legalább az olimpiáról is kiderült, hogy hazugság. Most mégis ökölbe szorított kézzel feszülök, és győzelemre szuggerálom a játékosokat. Ez apám utolsó meccse.

A svédek kapuja van hozzánk közelebb, félhátulról látjuk. Oldalra sandítok, mintha kevésbé volna szürke, valami érdeklődés látszik az arcán. Ha csak másfél órára sikerül lekötnöm a figyelmét, megérte. Csak meccs után hamar sikerüljön kikeverednünk a kocsihoz.

A hangorkán az első két-három passzig tart, abbamarad. Csapkodó a játék.

– Jobb volt az Ajax-Juventus – vélekednek mögöttünk.

Két hete vele néztem a tévén, élvezte. Öt perc eltelt. Kiderül, hogy Bene játszik jobbszélsőt kilencessel, és a hetes Kozma van középen. Nagy húzás. Könnyen eladjuk a labdát. A svédek is. Lassan, körülményesen támadunk. A svédek közül csak a langaléta Edström álldogál a magyar térfél közepén, Kovács lóg a nyakában.

– Talán lesz valami – bizakodik apám.

Az első épkézláb támadásunk: Juhász Benéhez fejeli a labdát, Bene elmegy, bead, Vidáts berohan, a védők rámozdulnak, Kozma teljesen üres, beleteszi a lábát. Gól.

Mi is felugrunk, én üvöltök is. Vezetünk, már a nyolcadik percben!

Apám mosolyog, aztán elfintorítja az arcát.

– Most fogunk leállni – mondja.

Középkezdés után látható, hogy így lesz. Támadgatunk, de erőtlenül.

– Alibi-futball – mondja.

Hátha mégis kihúzzuk, gondolom szorongva. Fél óra már eltelt. Egyetlen helyzetünk sincs. Mellettünk egy nagy táskarádióból Szepesi ordít, mintha történne valami.

– Ki fogunk kapni – mondják mögöttünk.

Tologató játék, sok a taccs. Tóthnak van néhány jó labdája, de a többiek nem strapálják magukat.

Tíz perc van hátra az első félidőből. Előreadás a magyar térfélre, Edström lefejeli, nagy kavarodás a tizenhatosnál, nem jól látjuk, messze van, Bicskei mintha belenyúlna, és az egyik svéd nyugodtan beteszi.

Csönd van. A táblára felkerül Kindwall. A döntetlen a svédeknek jó, nekünk győznünk kellene.

Szünetig kihúzzuk gól nélkül.

Felállunk, toporgunk.

– Ez a kis Tóth ügyesen osztogat  – mondja –, egy második Bozsikot lehetne nevelni belőle. Lát a pályán, sokféle rúgást tud.

– El fogják rontani.

– El. Kozma egész jó. Kár, hogy fej nélkül játszik.

Leülünk. Még mindig tart a szünet. A stadionban halk zsongás. Oldalt nézek rá, gyanútlanul nézelődik. Hirtelen majdnem felüvöltök. A szemébe akarom vágni: rákod van, meghalsz. Az ajkamba harapok, a kezemmel összeszorítom az államat és a pofacsontomat, meg ne tudjak szólalni. Három szóval, gúnyolódva és kéjelegve véget lehetne vetni a komédiának.

Felugrom. Ülve marad.

A fogaimat csikorgatom. Fájdalmat akarok neki okozni. Mit számít? Úgyis meghal. Mit hazudozok neki hetek óta? Ő is hazudik. Kérdezzen rá, ha nagyon érdekli.

Legyen már vége, nem bírom mellette.

El kellene rohannom, mielőtt őrültséget csinálok.

Mi lenne, ha belevigyorognék az arcába?

Miért nem tud meghalni infarktusban?

Mélyeket lélegezve leülök, előszedem a Népszabadság-ot.

Sakk. A zseniket is le lehet győzni. Szpasszkij nyilatkozata egy Fischer elleni mérkőzés esélyeiről.

Kinyitom a számat, tornáztatom. Majdnem görcsöt kapott az állkapcsom.

Apró sporthírek. Washington. Avery Brundage, a NOB volt elnöke bejelentette, hogy hamarosan megnősül. A nyolcvanöt éves exelnök jegyese a harminchét éves nyugatnémet Mariann de Reuss hercegnő, akivel a müncheni olimpiai játékok alatt ismerkedett meg. A házasság megkötése után Brundage az NSZK-ba költözik.

Azt mondanám: nősülj meg gyorsan, vegyél el egy tizenhét éves kis kurvát, mielőtt elpatkolsz. Hálásnak kellene lennie a tanácsért. Amerikában megmondják. Csak a mi európai hülyeségünk.

…Illovszky Rudolf szövetségi kapitány bátor elhatározásra szánta magát… Az előző mérkőzések tapasztalatai alapján a válogatott összetételén változtatni kellett, s ha netán ennek az új arculatú csapatnak nem sikerülne győznie, akkor senki sem tehet szemrehányást Illovszkynak. A maga részéről mindent megtett…

Még mindig nem jöttek ki a pályára. Milyen arcot vágna? Eltorzulna? Szívrohamot kapna?

Lapozok, jó bíbelődés, lassan behajtom az újságot. Halálozási rovat. Végigfutom a neveket. Diadalmámorom mérsékelt, jobb napokon többen patkolnak el apám előtt. Mennyibe kerül egy ilyen hirdetés? Nekem kell majd megfogalmaznom. Ne télen legyen a temetés, túl fehér a hó.

Moraj, megjelentek. Előttünk leülnek. A labda a kezdőkörben.

Leteszem az újságot. Most már nem mondom meg neki. Borzongok. Rám ne törjön újra.

Figyelek a világra. Tóth és Kozma nem jött ki, pedig ők voltak a legjobbak. Szőke és Kocsis állt a helyükre.

A hangorkán hamar elül. Semmi érdekes. Szőke szabadrúgást lő, felhördülés, a labda a kapufa tetején csúszik meg. Svéd támadás, éppen alattunk, az egyik zavartalanul bead, a másik zavartalanul belövi a hálóba, a védelmünk sehol. Csönd. Sandberget írják ki.

– Pancserek – mondja apám –, a svédek is rosszak, meg lehetett volna verni őket.

Most kezdünk csak játszani. Előbb is eszünkbe juthatott volna. Nyomunk, a svédek beállnak védekezni. Egyszerre mindenki üvölteni kezd, egyenlítettünk? Úgy látszik, igen. A másik kapu messze van. Vidáts. Hangorkán.

– Most kell megnyomni – mondja –, gólokkal nyerhetünk.

A svédek alig jönnek át a térfelünkre. Hülyék. Sok a szabadrúgás. Egyesek szerint Lo Bello szétfütyüli a meccset.

Negyedóra van hátra. Most kellene elindulnunk, még a tömeg előtt. Bene Zámbóhoz adja, Zámbó rászúrja, üdvrivalgás: a svéd kapus bevédte. Vezetünk. Tizenöt percet kell csak kihúznunk.

Apám belemelegszik.

– Tovább kell támadni – mondja –, nem szabad beállnunk védekezni.

Beállunk védekezni.

Grahn beível, Edström a tizenhatosunk közepén felmegy fejelni, a mieink rengetegen vannak körülötte, de csak állnak és nézik, a labda a hosszú svéd fejéről a levegőben a bal alsó sarok felé kezd vánszorogni. Bicskei áll és nézi. Mintha lassítva látnánk. Amikor a labda eléri a gólvonalat, Bicskei eldobja magát, de azt is milyen lassan. Három-három.

– Kész – mondja apám.

A közönség csendben van, nem is fütyülnek. Apám kedvetlenül nézelődik. Szepesi siránkozik.

Vége.

Nem jutottunk a világbajnoki döntőbe.

Egyszer sem szenvedtünk vereséget. De győzni sem tudtunk egyszer sem.

A közönség tüntetés nélkül szedelőzködik. Percenként három-négy lépcsőfokkal jutunk csak közelebb a kijárathoz. A zászlót lengető csürhe változatlanul ordít és kolompol, nekik mindegy. Néhány melós komoran mered maga elé.

Nyolc órára érünk a Népstadion tövébe. A tömeg egyik fele a Verseny utca, másik fele a Népstadion út felé igyekszik, két tűz közé kerülünk. Fekete állami kocsikat kerülgetünk, azok bejöhettek a stadion területére. A tömeg a rendőrkordonig sodor. A kordonon kívül lovas rendőrök, odébb riadókocsi, benne rohamsisakos rendőrök. Néhány mentőautó. Vergődünk a túlélők között.

A Népstadion úton részeg csoportok kurjongatnak. Néhány lovas rendőr beleléptet a tömegbe. Kocsik lépésben, dudálás. Por. A fülledtség nem enyhült, pedig már sötétedik. A Népstadionban még mindig égnek a lámpák. Apám fáradtan, összetörve poroszkál mellettem.

A világbajnokságot már nem fogja nézni a tévén. Mégis győznünk kellett volna. Hogy ki tud ürülni az ember egy döntetlentől.

A Kerepesi útra nem lehet ráfordulni, elterelnek. Beérünk a Hungária körúti aluljáróba, ismét leállunk. Negyed órába telik, amíg jobbra fordulhatunk a Kőbányai útra. A bal lábam merev a kuplungolástól. Erősen sötétedik, lámpával megyek, nyomom a gázt, nyolcvan fölött tartok, nem veszi észre. Görcsösen markolom a kormányt, hogy idejében menjek neki egy-egy szembejövő busznak vagy teherautónak. Haljunk meg együtt. Nem érzékeli a veszélyt. Nincs jogom, hajtogatom magamban, és imádkozom, nehogy balra tekerjem a kormányt.

Fél kilencre érünk haza. Kiszállunk. Visszanézek a bordó Skodára. S 100, rendszáma IG 20-17. Nem tudom, miért, de most ez is fontos. Ott áll a ház előtt. Most ebből tudom, hogy apám él. Különös érzés lesz, ha majd nem látom a házunk előtt. Mégis emberségesebb korok voltak, amikor ló maradt az ember után. El tudom képzelni: egy ló megsiratná, talán utána is halna.

Lenézek a harmadik emeleti folyosóról, és a falhoz húzódom. Apám a kulccsal vesződik, soványnak látom a nyakát. Nem harapok bele.

A hőség bennrekedt a szobában, pedig az ablak nyitva. A bűneimet számlálgatom. Lelkiismeret-furdalásom van a döntetlen miatt. Csak ennyit tudtam nyújtani neki. Lehet, hogy azért hal meg, mert kamaszkoromban áhítottam a halálát, csak hogy istenigazából gyászolhassam. Ezt teszem most is. Hülyeségeket fecsegve az ismerőseim arcát kutatom, mennyire fog megváltozni, amikor apám halála után pár szerény, egyszerű szóval jelzem, min mentem keresztül. Akkor majd nagyon fognak szeretni és tisztelni az emberi nagyságomért, mert lám, milyen szépen tudtam titkolni a fájdalmamat. Hős teszek. Egy hónapja majdnem elmondtam egy rohadt kurvának az Olimpia-bárban. El akartam hencegni. Provokáltam, hogy kérdezgesse, miért vagyok rosszkedvű. Akkor este nem is éreztem magam rosszul, ellenkezőleg.

Ronda nap volt. Mégis jó volna újrakezdeni. Annyival lenne hosszabb az élete. Nem mennénk ki a meccsre, sakkoznánk. Talán.

Felbukkan a bot, amelyet hátrahagyott. Az álmok vonzzák egymást. Sötét szobában nyirkos matrac, azon haldoklott, egészen felpuffadt, emlékszem, de most nincs ott, azt mondják, én öltem meg mérgezett gombostűvel, utána kell mennem. Kimegyek az utcára, a Duna-parton állok, a Parlament mellett, de ez nem az igazi Budapest, hanem a mása, Amerikában építették föl, és engem hívtak szakértőnek, minden a helyén van-e. Kinevetem őket, előttem a régi Kossuth híd helyén az Erzsébet híd áll, nem értenek hozzá. A kettes vonalán megyek a Váci utca felé, ott kell vele találkoznom, ott van valahol a nyirkos matrac, de tudom, hogy öltönyben találom. Keresem. Úgy tesznek, mintha nem értenék. Összeesküdtek ellenem, már nem él, de ők úgy tesznek, mintha nem is élt volna. Színes kirakatok között rohanok, márványból van a macskakő, a lépteimnek üveges hangjuk van…

Megdermedek: lépéseket hallok. Nyílik a konyhaajtó, apám matat. Ki kell hozzá mennem. Nem szabad lapulnom. Ki kell mennem.

Pizsamában van, a haja kócos, arca gyűrött, pislog a fényben.

– Mi az – mondom vidáman –, nem tudsz aludni?

– Nem nagyon.

Leül a hokedlira, a hátát a csempének veti, a jobb lábát keresztbe teszi. A keze az ölében. Vizet iszom.

– Még mindig fülledt a levegő – mondom.

– Rendetlenkedik a vérnyomásom.

Az arcán különös, csodálkozó kifejezés. A szemöldökét egy kicsit felvonja.

– Gyengén játszottunk – mondja –, meg lehetett volna nyerni.

Furcsán, gyámoltalanul, szomorúan mosolyog. Ráncos a nyaka. Biztos, hogy a fülei is le fognak fogyni.

– Nem jutottunk a döntőbe – mondja.

Feláll, bólint, félmosoly van az ajkán, elfordul, lassan kicsoszog a konyhából, becsukja maga mögött az ajtót.

Álmodtam neked

Csütörtökről péntekre virradóra anyám tripla adag altatót vett be, de így sem aludt igazán, időnként fel-felriadt apám nyögéseire.

– Mi van, szívem? – kérdezte ilyenkor az öntudatlanság és a kötelességtudat határán.

Éjfél felé apám határozottabban kezdett nyöszörögni, mocorgott, motyogott, kaparászott, aztán kicsoszogott az előszobába. Mire kimentem, a villany már égett, apám bevette magát a vécébe és beriglizte az ajtót. Leültem a fogas alatti székre, vártam. Apám nyöszörgött odabent, aztán csönd lett, talán elaludt. Halkan szóltam neki, erre megint hangokat hallatott, a vécépapírral kezdett manipulálni, tépdeste. Tíz percig tépdeste, akkor nyögve és motyogva az ajtón kezdett kaparászni. Odaálltam az ajtó elé, vártam, mi lesz. Sikerült eltolnia a riglit. Az ajtót már én nyitottam ki.

– Gyere, pápuska – mondtam neki, és elébe álltam háttal –, most visszamegyünk.

Mind a két kezét a vállamra tette, elindultunk. Nagyon lassan haladtunk.

– Milyen jól begyakoroltuk – mondtam.

Apám nevetéshez hasonló hangokat hallatott.

Az ágyhoz érve háttal fordultam, hogy közvetlenül a széléhez állva egyetlen mozdulattal leülhessen. Nem ült le azonnal, habozott. A hóna alá nyúltam, sikerült leültetnem. Könnyű volt.

– Most lefektetlek – mondtam.

Megint nevetni kezdett, valóban nevetett.

– Mit nevetsz? – kérdeztem.

Suttogott valamit, és tovább nevetett. Jobb kezemmel a két lábát karoltam át, a bal kezemet a hóna alá csúsztattam, óvatosan lefektettem.

– Most betakarlak – mondtam.

– Jó – suttogta, és megint elnevette magát. – Álmodtam neked egy jó témát.

– Mondd el.

– Fáradt vagyok. Reggel.

– Nem felejted el?

– Nem.

Betakartam, kimentem az előszobába, leoltottam a villanyt.

Másnap vittük be a kórházba. Biztos voltam, hogy elfelejtette. Nem kérdeztem meg, csak összezavartam volna.

Másnap este meghalt.

Munka Arany

November húsz, kedd.

Délben hazatelefonálok anyámnak. Anyám belesírja a telefonba, hogy meglesz a Munka Arany.

– Tegnap volt minisztertanács – zokogja –, valaki szólt, azonnal megszavazták. Úgy adják meg, mintha még élne.

– Mintha élne?

– Az oklevelet korábbra fogják datálni. Péntekre.

Leteszem a kagylót, magam elé bámulok. Pénteken még élt.

Este anyám tovább sír.

– Holnap kell átvennünk a minisztériumban – sírja. – Háromkor. Kocsit küldenek.

Ülök a fotelban, benne ültek a nagyanyáim, amíg meg nem haltak, és öt napja még apám is benne ült sárgán, csontvázsoványan.

– Felhívom Lacit – mondom anyámnak –, hátha tudja, jár-e ilyenkor teljes özvegyi nyugdíj.

Laci szerint nem jár, csak Vörös Zászlóra, de nem biztos benne, javasolja, kérdezzem meg a különleges tudakozóban. A női hang egy darabig megszűnik, majd ismét jelentkezik, és közli, hogy nem adhatnak felvilágosítást, ilyen ügyekben a minisztertanács titkársága illetékes. Kérdezem a telefonszámukat, hátha anyámat megnyugtatja egy kicsit az aktivitásom, de a női hang közli, hogy ezt a számot nem adhatják meg.

Alig teszem le a kagylót, csöng a telefon. Felveszem. Apám régi barátnője.

– Apád otthon van? – kérdezi.

– Meghalt.

A barátnő felsikolt, majd sikítozik. Várok.

– Mikor?!

– Szombaton.

– És ezt csak így mondod?!

Várok.

– Hát ez nem… ez nem igaz!

Sikítozás. Várok.

– Hát tudod, igazán szólhattatok volna – mondja nyugodtabban. – Mi baja volt?

– Szarkóma.

– Hát tudod… el se tudod képzelni, mit jelentett nekem az apád! – és lecsapja.

– Azt mondta, el se tudom képzelni, mit jelentett neki az apám – mondom anyámnak. Ez használ. Anyám abbahagyja a hüppögést, felháborodik. Talán eltart a felháborodása pár percig.

November huszonegy, szerda.

Anyám fél háromig mozdulatlanul gubbaszt a konyhában a sámlin. Akkor csönget a minisztérium sofőrje.

Anyám feketében, én feketében, az érettségi öltönyömben. A Volga is fekete.

A sofőr begyújtja a motort.

– Jól ismertem – mondja. – Engedjék meg…

Anyám hallgat. Most egészen jól tartja magát. Bárcsak végig kibírná.

A Volga a minisztérium hátsó udvarára kanyarodik a Mártírok útjáról, a sorompót leengedik mögöttünk. A többi állami kocsi között parkolunk. A sofőr sietősen betessékel a hátsó bejáraton. Nehogy valaki meglásson. A liften megyünk fel, nem a páteren. A liftes tiszteleg. Kezemben apám fekete svájcisapkája.

A folyosón a sofőr csaknem szalad előttünk. Loholunk utána. Betessékel egy szobába, két nő és egy fiatalember fejezi ki a részvétét. Köszönjük. Fogasra akasztjuk a fekete kabátokat. Anyámról én segítettem le, azok állnak, néznek.

Az egyik fiatalember előre megy a másik szobába, majd kijön, az ajtót tárva hagyja. Belépünk. Két középkorú férfi ül egy hosszú asztal másik oldalán. Egyikük feláll, a másik ülve marad, az lesz a miniszter első helyettese.

– Csak tegnap mondták meg nekem – mondja az ülő férfi.

A másik hellyel kínál. Leülünk.

– Nem is tudtuk, hogy beteg – mondja a miniszterhelyettes.

Anyámra sandítok, érzem, hogy baj lesz.

– Meg voltam elégedve a munkájával – mondja az első helyettes. – Kitűnő munkaerő volt.

– Én is megbecsültem a képességeit – mondja a másik. – Én vagyok a személyzetis.

Kis csönd. A szemükbe bámulok, de ők nem néznek velem farkasszemet. Az első helyettes dobol az asztalon. Különben csönd van. Az első helyettes a személyzetisre mordul, az észbe kap, és elénk tol egy jókora borítékot.

– A kitüntetés – mondja az első helyettes. – Már régen folyamatban volt. Április negyedikén akartuk átadni, ünnepélyes keretek között.

– Nem igaz – mondja anyám.

Megrúgom az asztal alatt, de folytatja, közben potyognak a könnyei.

– Az utolsó szavai… – mondja anyám, az elmúlt három napban ki tudja hányadszor –, …az utolsó szavai azok voltak, hogy mondjam meg maguknak…, hogy fájt neki…, hogy senki se hívta fel…

– Nem tudtuk, hogy beteg – mondja az első helyettes. – Írják alá, kérem.

– Én a szomszédoktól telefonáltam maguknak – mondja anyám –, hogy ő meg ne hallja…, minden héten többször telefonáltam maguknak…, hogy legalább hetente egyszer hívják fel…

Belefullad a zokogásba.

Az első helyettes szó nélkül elém tolja az oklevelet és egy űrlapot, mutatóujjával kopogtatva mutatja, hol írjam alá.

Nézem a dátumot: november 16. Apám 17-én halt meg.

A nyugta. Hatezer forint, mínusz levonás. Az öregségire.

Nézem az oklevelet. „Visszavonásig érvényes.”

Aranyplakett. Meg egy kicsi. Mellre lehet tűzni.

Most kellene a fejükre borítani az asztalt.

Aláírom, a személyzetis megnyálazza a kezét, és leszámolja a pénzt.

Már öltözünk, már a liftben vagyunk, a hátsó kijáraton surranunk ki, mintha aláaknáztuk volna az épületet, már a Volgában ülünk, az ölemben a boríték, benne az oklevél, a pénz, az érdemrend. Az órámra nézek. Nem tartott sokáig.

Kibámulok a Mártírok útjára. Érzem, hogy vigyorgok.

Anyám feketében gubbaszt, én a fotelban ülök és a tévét bámulom. Meccs van. Magyarország-NDK.

Hónom alatt dossziéval

Csöngetek, várok, még egyszer csöngetek. Itthon kell lennie, fél órája beszéltem vele telefonon.

Csoszogás, kinyitja. Megszokhatatlan, hogy akire felnézek, alacsonyabb legyen nálam, most is magasabbra vártam a fejét. Fürdőköpeny van rajta, most még jobban kiugrik a pocakja. Szuszog, kicsit imbolyog, kurta, görbe lábán papucs, bocsánatkérő, zavart félmosoly az ajkán, mint akit tetten értek. Úgy tűnik: bandzsít, pedig csak nem néz az ember szemébe. Nem tud másképpen nézni, csak őszintén, ezért kapja el a szemét állandóan, nem akarja kiadni magát.

– Idetaláltál? – kérdi szükségtelenül.

Úgy látszik, rosszkor jöttem. Mondhatta volna a telefonban. Belépek, előrekacsázik valami benyílóba, kikötünk a konyhában.

– Itt van valahol a kéziratod – mondja –, valahova ide raktam.

– Elolvastad? – kérdem gyanakodva.

– Nem – mondja guggolva, nekem háttal, és buzgón keresi. – Minek? Többen állítják, hogy jó.

Meg vagyok sértve.

– Ha nincs meg, hagyd a fenébe – mondom nagyvonalúan, könnyedén.

– Pedig itt kell lennie valahol.

Szuszogva, módszeresen, némi lelkifurdalással keresi, végre megtalálja, büszkén nyújtja. Elszörnyedek: gyűrött salátahalom lett belőle. Valószínűleg belekukkantott, és undorral eldobta. Igen, az eleje talán nem olyan jó, de aztán?!

– Itt szoktam írni – mondja hallgatás helyett, és körbemutat a konyhában. – Bár hason fekve szeretek írni a legjobban – teszi hozzá, műhelytitkát megosztva velem.

Látom a szemén: érzi, hogy engesztelésnek ez kevés.

– Iszol valamit? – kérdi.

– Iszom.

Bekacsázik előttem a szobába. Másik ajtó is nyílik belőle, valami neszezés hallatszik bentről.

– Összesen egy numera jött össze – mondja halkan, bizalmasan – , egész nap egyetlen numera.

Ebben dicsekvés rejlik: úgy is érthető, hogy hosszú volt a numera. És hogy volt egyáltalán.

A felesége biztosan elutazott valahová, kombinálok.

– Nem tartalak fel? – kezdem, de leint:

– Ma már úgyse lesz több numera.

Megmentettem a továbbiaktól, kifejezetten hálásan tölti ki a konyakot. Felhajtom.

– Mi az, te tényleg iszol? – kérdezi, csak félig tréfásan.

– Meghalt az apám.

– Akkor igyál még.

Megint tölt, nézelődöm.

– Szép lakás – mondom.

Felhúzza a szemöldökét, ez felér egy hümmögéssel, aztán gyorsan leadja a szomszédokat, meg a szemközt lakót, aki vadászott, az erkélye most is tele van agancsokkal, őt is hívta vadászni, de nem ment, most már nem is mehet, a szomszéd, az újságok is megírták, egy gyárlátogatáson beleesett a folyékony acélba.

– Képzeld, mi maradt belőle – mondja vidoran. – Különben kedveltem, rendes muki volt.

Tölt, iszunk, elmélázik, felröhhent.

– Az volt isteni – mondja –, amikor meghalt az anyám. Elmentem a legilletékesebbhez, gondoltam, a vallás is olyan, hogy duma, meg összeköttetés. Mondom neki: anyám hamvasztást kért. Elborul az arca: azt nem lehet. De hát, mondom, ez volt az utolsó kívánsága. Széttárja a karját: nem lehet, ilyen a vallás. De, mondja, ha maga vesz most egy sírhelyet saját magának, esetleg meg lehet oldani, hogy odatemessük a kedves mamáját is, és akkor én fogom tartani a gyászbeszédet, ez így megoldható, van egy jó kis parcella, ott fekszik a Szép Ernő is például.

– És mi lett?

– Semmi. Köztemető.

Neszezés a másik szobában diszkréten, jelzésszerűen. Megint felröhhent.

– Amikor meghalt, eszembe jutott: most meg kéne szaggatnom a ruhámat. Biztos az anyám is megszaggatta, az ő anyja is megszaggatta, és előtte mindenki. Nézem, még egész jó öltöny. Tegyem tönkre, szabdaljam szét ollóval? Úgyhogy végül kihúztam a hajtókájából pár öltést. Így szaggattam meg a ruhámat.

Megint a bocsánatkérő, zavart, esendőségéről árulkodó félmosoly az ajkán. Talán attól tart, hogy rosszul értem. Lehet, hogy azt fájlalja, hogy nem szaggatta meg a ruháját egészen. Vagy sajnálja, hogy most illetéktelennek bevallotta, és megint igazat mondott.

Bandzsít rám, illetve nem is rám, hanem a fülem mellett valahová. Szép, nagy tanácstalanság van benne még most is.

Hirtelen könnyű leszek, gondtalan. Tölt, kiisszuk. Kicsit szédülök, és érzem, hogy mosolygok.

Gyalogolok lefelé a lejtős utcán, hónom alatt valami dosszié. Közben hó esett, nagy puha hó, csikorog a lábam alatt. Imbolyogva taposom, hangosan dúdolok, és hálás, hívő mosoly van az ajkamon, sok hónapja először.

Lelet

Ultiztunk, amikor a mentősök behozták a bácsit. A homlokán ott volt a jel. Pilleként emelték az enyémmel szomszédos ágyra. A bácsi magánál volt, be is mutatkozott mindenkinek szépen, akkurátusan. Borzadva fogtam meg a kezét.

Bejött az ügyeletes orvosnő, kikérdezte a bácsit, mi a panasza.

– Megdagadt a lábam – suttogta az öreg.

Az orvosnő felemelte a takarót, és megtapogatta a vékony, lilásfehér lábszárat, majd megmérte a bácsi vérnyomását és kiment.

A bácsi vizet kért. Én voltam a szomszédja, nekem kellett megitatnom. Kihányta.

Az orvosnő és egy nővérke felszerelte az infúziót. A nővérke levetkőztette a bácsit, és egy nedves szivaccsal végigsimított a testén. A bácsi csont és bőr volt, védtelen és őszinte csontváz, a végeredmény, máris az emlékmű, ami marad utána. Szépnek láttam a bácsit: a lényeget nem fedte el a húsa.

A bácsi éjjel hörögve lélegzett. Az ajtó fölött égő lámpa fényében feszülten figyeltem, mikor fogy ki a folyadék az állványra kötött, nyakával lefelé fordított műanyag palackból. Valahányszor kevés volt benne, csöngettem. A nővérke bekötötte az új palackot, megköszönte, hogy hívtam, és kiment.

Reggelig háromszor csöngettem.

Napközben lehetőleg a folyosón mászkáltam.

Este a bácsi, apró és kopasz fején svájcisapkával, öklendezni kezdett. Elé raktuk a tálat. Zöld lé folyt ki a száján.

– Idén már kétszer behoztak – suttogta a bácsi –, mindkétszer azt hittem, nem megyek haza többé.

Tovább ultiztunk.

Nyolc után a bácsi hörögni kezdett. Hívtam a nővért, bejött, kiment, visszajött az ügyeletes orvossal. A magas, erős fiatalember megfogta a bácsi kezét.

– Mi a baj, tessék mondani? – érdeklődött szívélyesen.

– Megfulladok – suttogta a bácsi.

Az orvos és a nővérke hatalmas oxigénpalackot cipelt be. Machináltak rajta, a maszkot a bácsi szája elé kötötték. A nővér valami folyadékot szívott fel egy nagyméretű injekcióstűbe. A bácsi időnként azt mondta: megfulladok.

– Adja be – mondta az orvos.

A nővér a bácsi karjába szúrt.

A bácsi levegő után kapkodott, megfulladok, mondta, és megfulladt.

Kirohantam a folyosóra. A szobatársak is követtek.

– Kínos – mondtam magas, furcsa hangon.

A nővérke fehér spanyolfalat cipelt a mosdóból a kórtermünkbe. A folyosón mászkáló pongyolás nők siettek kukucskálni.

– Éjfél előtt nem jönnek a tepsivel – mondta egyikük szakavatottan –, szabály. Hátha feléled. Csak aztán viszik a hullakamrába.

Odasündörögtem közéjük. A bácsi hullája ott feküdt az ágyon, lilásfehér volt. Éppen kifelé cipelték az oxigénpalackot.

Elhatároztam, hogy amíg a hulla bent van, nem megyek vissza. Cigarettáztunk, sétáltunk a folyosón. Fél tízkor jött egy idős nővér.

– Maguk mért nem fekszenek le? – kérdezte.

– Nem megy – feleltük.

A nővér legyintett, és otthagyott.

A szobatársak aztán visszaszivárogtak, és lefeküdtek aludni. Ketten maradtunk a folyosón, a legfiatalabbak.

Fél tizenkettőtől volt a legnehezebb. Sétáltunk, Márton elmondta: fél a beöntéstől, amit reggel kap majd, újabban a beöntés pokoli fájdalmat okoz neki a hasában, különben semmi baja, teljesen egészséges, csak egy kicsit lefogyott, nem sokat, tíz kilót, egyébként kutyabaja.

Éjfélkor visszhangos lépteket hallottunk a lépcsőházból.

– Hozzák.

A tepsit a fehér köpenyes, fehér sapkás beteghordozó tolta. Addig nem képzeltem volna, hogy ő a hullaszállító is. A tepsi kerekeken gördült, és különös szerkentyű volt: lefelé borított, fehérre mázolt félhenger fémből. Nagyon hosszúnak és elképesztően keskenynek tűnt. Mi átmentünk egy csapóajtón, és a szülészet faliújságának munkaverseny-eredményeit tanulmányoztuk egészen addig, amíg meg nem hallottuk, hogy a tepsi már visszafelé gördül. Aztán a csapóajtó előtt megállt. A hullaszállító ránk lökte a csapóajtót.

– Takarodjanak vissza – mondta –, ez szülészet.

– Mindjárt – mondtam.

Márton megszeppenve hallgatott.

– Mozgás – mondta a fickó, és megragadta a karomat. Kitéptem magam. Valamit láthatott a szememben, gúnyosan elvigyorodott.

– Feljelentem magukat a főorvosnál – mondta, és kiment a csapóajtón.

A tepsi tovagördült, sokáig hallottuk a csikorgását. Vártunk még egy ideig, aztán visszamentünk a belgyógyászatra. A kórtermünkbe besütött a hold. A bácsi ágyáról a matracot is elvitték. A puszta acélsodrony úgy festett, mint az ágy csontváza.

Lefeküdtünk; én háttal a lecsupaszított ágynak. Aztán felkeltem, kimentem a folyosóra. A nővérkétől kértem valami nyugtatót, adott pár cseppet, megittam. A dundi, nagyon fiatal teremtés zavartan, bocsánatkérően nevetett, és nevetés közben szégyenkezve mondta:

– Az első halottam.

Kiment a nővérszobából. Az asztalon leletek hevertek szanaszét. Nagy volt a kísértés, hogy a magamé után turkáljak közöttük, de aztán elfogott a félelem: ha most nem veszek erőt magamon, a betegségem biztosan halálossá válik. Kimentem hát a folyosóra. A padon hálóinges nők ültek, elmondták: a szobájukban már negyedik napja agonizál valaki, nem bírják nézni. A folyosó végén borzas férfi tántorgott, a nadrágját ráncigálta és birizgálta a sliccét. A nővérke előbukkant az egyik kórteremből, ráparancsolt a férfira, hogy feküdjön vissza. Az motyogott valamit, nem ment vissza, továbbra is a sliccét matatta, majd érthetően azt mondta:

– Hazamegyek. Gyilkosok.

Aztán tovább motyogott értelmetlenül. A nővérke legyintett, és hozzám érve, még mindig nevetve azt mondta:

– Minden éjjel ezt csinálja.

Háromig cigarettáztam a folyosón. Az egyik női kórteremből hárman kitámogattak egy dagadt lábú, egyébként nagyon sovány nőt, haldoklott. Leültették a másik padra, a nő részegen bámult ki az ablakon, talán a holdat látta. Két férfi tűnt fel a dohányzónak kijelölt beugróban, egymást támogatták. Valószínűleg vécére akartak menni, de útközben elfeledkeztek róla. Egy nálam is fiatalabb roncs azt hajtogatta: ez Afrika, egyre melegebb van. Egy idős férfi hangosan sakkozott magával fejben. A nővérke rohangált, de a lidércként kóválygó rémekkel nem volt ideje foglalkozni, ágytálakat, tűket cipelt, percenként csöngették ki a kórtermekből. Irigyeltem. Párszor az ügyeletes, fiatal orvos is előtűnt a szobájából, álomkórosan imbolygott ő is, de a folyosón császkáló betegekkel nem tudott mihez kezdeni. Egyszer a folyosó túlsó végéről őt is haldoklónak véltem pár pillanatra.

A kórtermek ajtaja nyitva volt, a holdvilágban és az ajtók fölé szerelt, állandóan égő körték fényében most vettem észre először, hogy a nagyobb kórtermek tele vannak bedeszkázott ágyakkal, bennük öntudatlan testek kapják az infúziót vagy a transzfúziót. Már két hete voltam a kórházban, protekciósként a legkisebb kórteremben, és mindeddig nem vettem észre semmit.

A nappali fényben aztán minden békésnek látszott, én mégis a kórház folyosóit róttam, zsebemben egy tantusszal. Fél kettőkor beálltam az egyetlen telefonfülke előtt várakozó sorba. Velem szemben, a portásfülke előtti padon a hullaszállító ült fehér köpenyben, fehér sapkában, és engem nézett. A nagy, elektromos órára tekingettem: kettőtől csendes pihenő, tilos telefonálni. Kettő előtt öt perccel már az utolsó nő telefonált előttem. Én az órát hipnotizálva toporogtam. Kettő előtt másfél perccel a nő kijött, én bementem a fülkébe, és magamra rántottam az ajtót.

Volt másfél percem.

Igyekeztem higgadtan felmérni, kinek is telefonálhatnék.

Ez és ez a hölgy

Leteszem a bőröndöt, a pult mögött fiatal nő piszmog, türelmesen és álmosan várom, hogy rám nézzen. Rám néz, belesandít az útlevelembe, visszaadja.

– Kettő után lesz szoba – mondja –, addig takarítanak.

– Nem fürödhetnék meg valahol? – kérdezem.

– Nem.

– A szobához van fürdőszoba?

– Nincs.

– Talán mégis, egy közös fürdőszobában…

– Nem lehet.

– A bőröndöt itt hagyhatom?

Nemet int, belemélyed a piszmogásba. Felveszem a bőröndöt, kimegyek.

A színház pénztáránál lerakom a bőröndöt. A pénztárosnő szerint ilyen névre nincs jegy. Felveszem a bőröndöt, bemegyek a titkárságra, előadom, hogy a fővárosból jelezték az érkezésemet.

– Forduljon ehhez és ehhez a hölgyhöz – mondja némi szünet után egy őszes nő.

– Hol találom?

– Mellettünk van egy tér, ott kell bemenni.

Felveszem a bőröndöt, kimegyek a térre, befordulok a kapun. Az udvar nagy, négyszögletes, több lépcsőház nyílik belőle, az udvaron törmelék, deszkák, szemét, omlik a vakolat, az egyik lépcsőház alá van ducolva. Kívülről szépen tataroztak mindent. Felmegyek az egyik lépcsőn, első emelet: magánlakások, második emelet: magánlakások. Visszamegyek az udvarra, két férfi álldogál kitartóan egymással szemben, nem csinálnak semmit, nem is beszélgetnek. Megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. Vállukat vonogatják. Álldogálok én is, lábamnál a bőrönd. Jön egy nő, megkérdezem.

– Kisszínház – mondja, és megy tovább.

– Az hol van?

Int a kezével valamerre, kimegy a kapun.

Visszamegyek a bőrönddel a titkárságra, mondom az őszes nőnek, hogy az illető hölgy a Kisszínház táján tartózkodik. Az őszes nő nem méltat válaszra.

Felveszem a bőröndöt, viszem. Fél tíz. Meleg van. A főtér környékén nyüzsgés, bódékat állítanak fel, transzparenseket feszítenek, dobogókat ácsolnak. Itt mindig van valami ünnep.

Váltogatom a kezeimet. Mégiscsak az állomáson kellett volna hagynom a bőröndöt. Most már mindegy.

A Kisszínház pénztárában megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. A pénztárosnő nem felel, jegyeket szortíroz, majd felemeli a telefont, tárcsáz. Várok egy darabig, aztán elindulok kifelé. Egy takarítónő piszmog egy porronggyal, megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet.

– Mit akar tőle? – kérdezi a takarítónő.

Kimegyek az előcsarnokba. Kell itt hátsó bejáratnak is lennie. Elindulok a belső udvar felé, ott valóban találok egy lépcsőházat, felfelé indulok. Egy nő terem mögöttem, megszólít.

– Ezt és ezt a hölgyet keresem – mondom, és megyek tovább.

– Nem szabad fölmenni!

– Tudom – szólok vissza.

A nő kiabál, de nem jön utánam, aztán abba is hagyja. A második emeleten benyitok egy szobába, ahol három férfi és egy nő teázik.

– Elnézést kérek, ezt és ezt a hölgyet keresem.

– Itt olyan nincs – mondja az egyik férfi.

Leteszem a bőröndöt, várok. Néznek rám, hallgatnak. Aztán a nő kimegy a szobából. Hallgatás.

– Nyolcas szoba – könyörül meg rajtam egyikük.

Felveszem a bőröndöt. A nyolcas a szomszéd szoba. Kopogok, benyitok. Az előbbi nő, aki kiment a másik szobából, most az íróasztal mögött ül.

– Ezt és ezt a hölgyet keresem.

– Milyen ügyben?

– Ma estére jegyet szeretnék…

– Minden jegy elkelt.

– A fővárosból jelezték, hogy érkezem. A minisztériumból.

– Három hónapja minden jegy elkelt.

– Ösztöndíjas vagyok, ezért az előadásért jöttem ide.

– Igen?

– Hol találom ezt és ezt a hölgyet?

A nő habozik, gyorsan előveszem az útlevelemet, piros.

– Én vagyok az – mondja a nő.

Feláll, kijön az íróasztal mögül. Felém nyújtott álmatag kezét nem csókolom meg, csak megszorítom. Hellyel kínál, leülök. Visszaül az íróasztal mögé.

– Már nagyon vártuk – mondja, és tündéri mosoly lebben az ajkára.

Kísértetváros kapujában

– Oda nézz!

Megkövülten bámulunk ki a busz ablakán.

Hatalmas, halott város. Emeletes kőházak tömege, igazi utcák és igazi terek, tető nincs, tátonganak az ablakok és kapuk: csak a kő maradt meg, minden fa kiégett, lángnyelvek koromnyoma a fehér falakon, ki tudja, mióta feketéllik ott. Magas fallal körülvett halott város a dombon. Sehol egy lélek. Nem is romos, hiszen ép az egész. Kísértetváros.

Völgybe ér a busz, megáll. A halott város nem látszik innét, csak két és fél, három méter magas támfala a domboldalban, a fejünk fölött. A fal repedéseiben satnya gyom nő. Pici viskók tapadnak a domboldalhoz, színesre vannak festve, a nyomorban az emberek adnak a csinosságra, rendre. Mohamedán falu, az apró minaretből ítélve.

– Gyere, biztosan be lehet menni valahol.

Tűz a nap. A domb mögött, előttünk és mindenfelé, szinte tapintható közelségben a kétezer méteres, kopár, fekete hegyek, szinte a nyakunkba szakadnak. Felfelé kaptatunk a köves úton, a kövekkel elkerített kertecskékben csenevész fügefák, némi szőlő. A köves talajra messziről hozott termőföldet borítottak. Egy-két turbános öregember, pár feketébe burkolt öregasszony. Csend van, vakító napsütés. Fejünk fölött a halott város, nem látni, csak érezni az útról.

Megvan a kapu, ez az, itt lehet bemenni. Zárva. Felirat: kettőkor nyit. Most fél kettő. Ha valóban kinyit kettőkor, marad egy óránk megnézni.

Betérünk a minaretbe, szép fehérre van meszelve, semmi sincs benne. Körbemászkálunk a viskók között, helytelenítő tekintetek. Igazuk van. Vissza is somfordálunk a halott város kapujához, ahol addigra fiatal pár ácsorog tanácstalanul.

Leülünk egy-egy kőre, ők ránk néznek, szeretnének érdeklődni, de nem mernek. Mi némán napozunk.

– Csehek – állapítom meg, ahogy halk beszélgetésbe kezdenek egymással.

Rajtuk kívül senki. Szennylé csorog a lábunknál, a falu csatornája, mossa a régi, simára kopott utcaköveket.

Kettőkor nem nyílik ki a kapu.

– Dörömböljek?

– Dörömbölj.

Ököllel párszor ráverek a korhadó, de vastag deszkákra, aztán megint. Semmi válasz. Belátni nem lehet.

– Pedig jó lenne megnézni.

– Hátha van még egy kapu.

Elindulunk a támfal mentén fölfelé, a cseh pár néz utánunk, de nem jönnek. Megyünk egy darabig, de nincs több kapu. Az út meredekké válik, a viskók eltűnnek, ez itt már a kétezer méteres fekete hegy alja, és elfogyott az út is.

Visszafordulunk.

A kapu még mindig zárva.

– Érdeklődjem? – intek a fejemmel a viskók felé.

Nem érdeklődöm. Mindketten úgy érezzük: nem illik. Ácsorgunk hát, egymásra nézünk a csehekkel, ők aztán elnéznek másfelé.

Egyszerre valahonnét, a föld alól, két szurtos kölyök terem előttünk. Legföljebb tízévesnek nézem őket. Egyikük normális, jókötésű gyerek, de a másik, az alacsony, alig látszik ki a földből, annak már a szeme sem áll jól. Bohócképe van, tüske haja, hatalmas, elálló fülei, a szeme pedig, az valami elképesztő. Nagy, kerek, teljesen kerek szemek, alattuk aggastyánhoz méltó karikák, félkör alakú, felvont szemöldöke alól ártatlanul bámul a tömpe orra két partjáról velük, elhúzza a száját, hosszú, keskeny szája van, nem illik a holdkerek képe közepébe. Látom, ez az ártatlan bohóc belül majd megszakad a nevetéstől, ahogy ránk néz csodálkozva.

– Nem tudjátok, hol a kulcs?

Leírhatatlan grimasz jelenik meg a képén, mintha készségesen azonnal választ fogalmazna, csupa jóindulatú igyekezet az egész gyerek, de nem jön ki hang a torkán az ebadtának. A másik szólal meg:

– Bent van. Biztosan alszik.

– Dörömböljek?

– Azt lehet – szólal meg a bohóc, és várakozóan néz rám, milyen stílusban fogok dörömbölni.

Közelebb jönnek a csehek is. Marira pislantok, a szája nyitva, a nyelvét is kint felejtette, megbabonázva bámulja a kölyköt.

Óvatosan, mondhatni udvariasan ütögetem a kaput, a bohócképű komolyan, együttérzően szemléli ténykedésemet, erre abbahagyom.

– Van úgy – szólal meg gondterhelten –, hogy hetekig nem mászik elő.

– Aha – mondom. – És mit eszik olyankor?

– Idegeneket.

– Az jó lehet – mondom, hogy a kegyeibe férkőzzem. – Csakhogy nekünk mindjárt el kell mennünk.

– Turisták vagytok, mi?

Bólintok.

– Egyik nap itt, másik nap ott – nyugtázza a bohócképű lenézően. – Fél nap itt, fél nap ott.

Kritikája jogos, lenyelem. Zavaromban a kapura bámulok, de zárva van továbbra is. Úgy látszik, megszánt, mert semleges kérdést intéz hozzám:

– Honnan jöttetek?

– Magyarországról.

– Aha – mondja –, szóval az is egy ország.

A döfés ül, mert hiszen az is egy ország. De nem élvezkedik a sikerben, jön a következő kérdés:

– Mivel foglalkozol?

– Irodalmár vagyok – fogalmazok óvatosan; nem érzem helyénvalónak, hogy előhozakodjam íróságommal.

– Szóval könyveket írsz – csap le rám.

– Igen – ismerem el.

– Na és hogy hívnak?

Közeledésnek vélem, artikulálva megmondom a nevemet.

– Hogyan? – jön közelebb, és rendkívül piszkos ujjaival előrehajtja kajla jobb fülét.

Megismétlem.

Összevonja a szemöldökét, megcsóválja a fejét.

– Nem lehetsz valami nagy író – közli –, még sose hallottam rólad.

Kitör belőlem a röhögés. Erre megenyhül, halvány mosoly jelenik meg szokatlanul széles, vékony ajkú száján, a szeméből is eltűnik egy pillanatra a színlelt komolyság.

A másik fiú sem akar elmaradni mögötte, a falba szögezett táblára pislantgatva darálni kezdi a város történelmét. Kereskedelmi központ, dúló háborúk, belső viszályok, hódítók, felkelések, ostrom, tűzvész. Mintha csak ő tudna olvasni. Elfogadom a játékot, fordítom. A bohócképű érdeklődve hallgatja a magyart, aztán a kapu felé bök a fejével:

– Nincs ott semmi.

– Azért érdekes – mondom.

– Ugyan – mondja őszintén.

Megnyerhette a tetszését a magyar nyelv zenéje.

– Maradjatok itt – javasolja hirtelen. – Egy-két napra. Elalhattok akárhol.

Meglep a javaslat, lefordítom.

– Maradjunk – mondja Mari. Beleszeretett a kis fickóba.

De hát nem maradhatunk, este indul a vonat, arra van jegyünk, arra szól a nehezen kiharcolt helyjegyünk, és útlevelünk is van, hamarosan lejár. Csak a lényeget foglalom össze a kis bohócnak. Szánakozva mér végig. Nem vagytok ti szabad emberek, olvasom ki a tekintetéből.

Elvesztettem a nevetésemmel kivívott egyenjogúságomat.

– Kár – mondja a fejét ingatva. – Pedig errefelé csuda érdekes. Holnap vasárnap. Van úgy, hogy ez előtt a kapu előtt óránként három-négy ember is elmegy.

Felnyerítek. A kölyök ártatlanul és komolyan néz rám, aztán faképnél hagy a barátjával együtt.

Nézünk utánuk. Valami kavicsot rugdosnak mély egyetértésben.

Fél három. Indulnunk kell a buszhoz.

– Nem hiszem, hogy kinyitnák – szólok oda csehül a párnak. Megriadnak, eloldalognak. Igen, ezt nem kellett volna.

Lefelé indulunk, vissza.

– Miért nem vihetjük haza magunkkal? – teszi fel Mari a szónoki kérdést.

Nem tudom, miért nem.

Hátranézünk, a bohóc sehol. Eltűnt a viskók között, a kétezer méteres fekete hegyek alján, az isten háta mögött.

Már majdnem a lejtő alján járunk, amikor dobogást hallunk: rohan utánunk a kerekképű egyedül. Megállunk, visszafordulva várjuk, boldogan vigyorgunk. A bohóc száguld felénk, a karjaival köröket ír le, zúg, mint a cserebogár, a kerek szemével ránk hunyorít, de nem áll meg, elrohan mellettünk, rohan lefelé nagy sebesen, eltűnik odalent a viskók között, egyszer sem nézett hátra.

Búcsúzni is szépen tud, méltósággal.

Visszanézünk a buszról.

Hatalmas, halott város szabályos utcákkal, terekkel.

Olyan, mintha kevés munkával még lakhatóvá lehetne tenni.

Történet

Nem tudom, hol történt. Talán Prágában, talán Rómában vagy másutt, nem tudom, csak arra emlékszem: mentünk az utcán, hozzá fordultam, és valamit magyarázni kezdtem. Ő hallgatott, én pedig magyaráztam. Már nem emlékszem, mit. És őrá sem emlékszem. Tudom, hogy ott ment mellettem az utcán, és ha eszembe jutna, melyik városban történt, még éppen ki tudnám számolni, melyikük volt ő. Akkor ma még azt is tudnám, milyen ruha volt rajta.

Arra pontosan emlékszem, milyen jó volt akkor, azon az utcán, amikor magyaráztam neki valamit, ami nem lehetett olyan fontos, ha ennyire kiment a fejemből. Nemcsak neki nem lehetett fontos. Csak az volt fontos, hogy ott mentünk ketten az utcán. Ezt akkor nem tudtam. Ő ezt bizonyára jobban tudta nálam. Emlékszem: ment mellettem hűségesen, és hallgatta a fecsegésemet, amiből nyilván semmit sem értett.

Városrész tűnik fel előttem élesebben egy pillanatra, visszahull. Varsó? Párizs? Belgrád? London?

Kár, hogy az évet sem tudom, mert akkor is ki tudnám számolni, melyikük volt. Most úgy érzem: én mindig egyforma voltam, minden évben, nagyon sokáig, és ő se változhatott olyan sokat, ha ennyire összekeverem. Kicserélhető volt. Furcsa. Még meglepőbb, hogy mégis hol jobban, hol kevésbé szerettem annak idején.

Erről tűnődöm napok óta. Előttem a kép: az utca. A házak ugyan kivehetetlenek, de az biztos, hogy mentünk az utcán, és nyár volt. Egyre erősebb hálát érzek. Úgy tett, mintha értené, és én tovább magyarázhattam neki. Nem is ezért tartozom neki hálával, hanem mert ott ment mellettem. Sorolom magamban a városokat, és nem igaz, hogy egyedül bolyongtam bennük. Nem igaz. Rosszul tudtam eddig. Mindig ott volt velem. Egyre kevésbé értem, miért éppen engem választott, de engem választott mindig. És ha tárgyilagosan mérlegelem, mégiscsak velem volt mindig, bármerre vetődtem.

Ahány nyelv

Nyirok. Szalmazsákon alszom. Nagy ház. Talán itt vagyok otthon. Vagy átmenetileg. Lehet, hogy alkotóház. Ez az emelet. Lentről hangok, mosógép? Mosni kell most, igen, mindent ki kell mosni. Jön, cédulát csúsztat be az ajtó alatt, fölveszem. Bemutatkozik. Érdekes, hogy most jut eszébe, holott mióta ismerem! De nem jött be.

Dolgom van. Székre állok, falipolc tetejéről hányom lefelé a cuccokat, ruhák, régiek, hordtam őket valaha, emlékek homályosan, zűrzavarosan, a ruhákhoz kapcsolódnak, de sietek. Kéziratokat, könyveket dobálok lefelé, ez költözés. Az egész hodályt elborítja a szemét. Lent ülök a halomban, csodálkozom, mennyi ingem volt egykor. Nem tudtam, hogy voltak ingeim. Jön, a céduláról nem szól, nem zúg már a mosógép, jön szortírozni velem, ez mégis könnyebbség. Ruha már nincs, csak a kéziratok és a könyvek. Csecsebecsék, sokévi együttélésünk maradéka. Az egyik könyv borítója hiányzik, agyonolvashattuk hajdanán, kedvencünk volt, nekünk kettőnknek, nem tudom, mi lehet. A belső borítóra ráírja tintával, nézem. Radnóti: Bor. Ez a vastag könyv tehát Radnóti bori naplója. Milyen jó, hogy megvan. Hogy megírta, és nem veszett el. Micsoda érték. Másik fedél nélküli könyv, erről már ő sem tudja, mi lehet. Agyagedénykék. Hamutartók, sokéves hamu bennük. Kár kiszórni, emlék. Plakátok, festmények. Egy olasz plakát, ezt majd elajándékozzuk valakinek, felirata: Areta caduta – vajon mit jelenthet? Az olasz szótárt nem találni. Bukott Araeteus, nőnemben? A plakáton piros háromszög, mellette még valami kibetűzhetetlen írás, egy vízszintes vonal, halványszürke alapon, szőnyegnek vélem. Válogatunk. Majdnem mindent a szemétbe. Összes drámáim kézirata mind. Az egyiket még felütöm, sose látott verssorok, kéziratos javításaimmal, rossz lehetett a gépelés valaha. Ágyneműk, mind szennyes. Borotva. Fölismerem: azzal borotválkoztam, mielőtt azt a képet csinálta rólam, a képre ő is emlékszik, volt olyan, nem találjuk. Vajon még mi lehetett rajta, hol vehette föl? És a nyirok, itt van még a szalmazsák valahol –

Fölébredek. A kisszobában aludtam el, ég a kislámpa. Az órámon háromnegyed tizenegy, kint sötét. Hideg van. Az íróasztalon a megkezdett fordítás a gépben. Úgy látszik, ledőltem egy kicsit, még délután.

Felkászálódom, benyitok a hálószobába. Az ágyban fekszik, olvas. Még itt van. Még szólhatok hozzá. Rám néz. Leülök az ágya szélére.

– Mi van? – kérdezi.

– Elaludtam – mondom.

Fölveszi a könyvet.

Jó volna elmondani az álmomat. Amíg itt van.

– Van itt egy jó rész – mondja –, felolvasom.

– Ne!…

Kis csönd.

– Akkor hagyjál olvasni.

Kimegyek a konyhába, felbontok egy sört.

Még téblábolok. A nagyszobában, a fotelban ott alszik a macska. Visszamegyek a kisszobába, leülök a géppel szemben. Fordítás szerbről. Az asztalon szótárak, nyelvkönyvek. Éppen franciául tanulok.

Néz engem

Másodszor csörög a telefon kitartóan. Ülök mellette, várom, hogy abbahagyja. Ha majd harmadszor is rákezdi, föl kell vennem. Hátha nem ő. Hátha pénzkereset.

Abbahagyja. Ülök. A szemét látom magam előtt. A leggyönyörűbb szemek. Sem életben, sem filmvásznon ilyet nem láttam. Bámulatos mélység és tisztaság. A haja is gyönyörű, azokkal az ősz csíkokkal a feketében, de a szeme, az leírhatatlan. És ezek a szemek engem néznek. Úgy szeretnek, ahogy szeretni lehet, feltétel nélkül. Három éve. Ilyenben nem téved az ember. Három éven át, amíg nem mehettem hozzá, mert végig kellett csinálnom egy másik kapcsolatot, mindvégig tudtam, hogy ezek a szemek rám várnak, bármikor elmehetek hozzá, szerelemmel fog fogadni. És elmentem hozzá három év múlva, és szerelemmel fogadott. Ilyen egyszer adódik az életben. Mert úgy szeret, ahogy szeretni lehet.

Ülök és fohászkodom, hogy hallgasson a telefon. Ne kelljen fölvennem, ne kelljen meghallanom a hangját, ne kelljen könnyed stílusban, az ő védekező és könyörgő stílusában hazug társalgást folytatnom vele, úgy téve, mintha nem sejteném, hogy a halálfélelem mélyéről könyörög hozzám. Ne kelljen átlátszó, mindkettőnkhöz méltatlan kifogásokat találnom, miért nem megyek. Ne kelljen hallanom, mert ez a legiszonyúbb, amint bárgyú kifogásaimat elfogadja. Annyira szeret, hogy képtelen aljasságot feltételezni rólam. Nem ismeri az aljasságot. Nincs benne olyan. Vakon szeret, ahogy szeretni lehet.

Már nem a düh, amiért megint közbeszól a végzet, és nem lehet részem a csodában, ami ő. Már nem a vinnyogó döntésképtelenség, további életem valószínűtlenül ragyogó esélyei az egyik, és a hónapok és évek mellette, iszonyatban, a másik serpenyőben. A döntést már meghoztam, a döntést már minősítettem: a legnagyobb aljasság, amit elkövethet az ember. Árulás akkor is, ha idegen a másik, és nem ilyenek a szemei. Indokolhatatlan döntés. Indokoltam sokáig. Hogy még egyszer nem csinálom végig olyannal, akit szeretek. Hogy együttlétünknek nincs jövője. Hogy nem lesz belőle utód. Hogy nem tudok miatta dolgozni. Mindez igaz, mindez nem igaz. Talán az életösztön, talán az sem. Talán csak az aljasság maga, mert létezik. Már bólintottam rá. Az érzelgős, magakellető kívánság: dögöljek meg majd én is így, magamra hagyva, már az sincs. Erkölcsöm, melyről büszkén hittem: van, egyetlen fuvallatra távozott. Minősített gyávaság: tudatos, akaratlagos.

Imádkozom, meg ne szólaljon a telefon. El kéne szöknöm hazulról. Ez már semmi, ez már belefér. De csak ülök és várok. Ő pedig fel fog hívni még egyszer, én fel fogom venni, ő könyörögni fog, hogy menjek föl hozzá, én pedig könnyed, gunyoros, társalgási stílusban valami kifogást hozok fel, magam előtt látom majd a szemeit, a világ csodáit, és magam előtt fogom látni, mert akarom, hogy döntésemben meg ne inogjak, csomókkal kivert bal mellét, amelyet holnap fognak levágni.

Jog

sokan vagyunk a buszban, talán ismerem is őket, zötyögünk valamerre, én középen, az ülések között sétálok föl és alá, kedvesem pedig, most veszem észre, vállára hulló hajjal ül, hosszú a haja, meglepően hosszú, kezében furulya – hogyhogy furulya? érdekes – furulya – és furulyázik –, milyen szépen furulyázik – a dallam, igen, a dallam ismerős, de én nem tudnám ily biztonsággal, hamis hang, félrefogás nélkül elfújni, csak így elsőre, sőt mit hallok, két szólamban furulyázik, nem tudtam, hogy abszolút hallása van, és hogy ilyet tud, két szólamban furulyázni! én ilyet nem tudok – düh ágaskodik bennem, várom, remélem, hogy hamis hangot fog, hogy rám néz, és bűnét megbánva, gyorsan abbahagyja, de nem törődik velem, elmerült a muzsikálásban, a többiek a buszban, nem látom őket, mind őt figyelik, ő pedig, az ő számára megszűnt a világ, a busz, én is megszűntem, e tevékenységben nem szorul rám, erősebb nálam, de nem azért csinálja, hogy engem bosszantson, egyszerűen ő ezt tudja – érdekes, hogy eddig sosem furulyázott –nem is értem –, hogyan lehetséges, hogy eddig, úgy érzem most, úgy emlékszem, mindig én voltam az erősebb? hiszen nagyszerűen tud furulyázni! – már nem sétálok az ülések között, állok és hallgatom és megpróbálom egy pillanattal őelőtte intonálni fülemben a hangot, hasztalanul, negyed-fél hanggal mindig tévedek, a dallam pedig rég hallott, egyszer hallott dallam lehet, csak fölismerni tudom, amint eljátssza, nélküle fölidézni magamban nem – és akkor mellé lépek, ő még játszik, hirtelen megsimítom a haját, ő felnéz rám értetlenül, bár röpke hálával, a játékot nem hagyja abba, aztán megint maga elé meredve fújja a dallamot, én tovább lépek –

Az a kurva vekker.

Elnyomom, fülemben még az álomi dallam, csodálkozom. Aztán elmosolyodom.

Mégse lehet velem akkora baj, ha ilyet tudtam álmodni.

Idill

Nagy nehezen fölkelti a gyereket, viszi a karjában a fürdőszobába megpisiltetni. Én a paplan alatt fekszem a jó melegben. A gyerek berohan a fürdőszobából, rám mászik, aztán becsusszan a paplan alá. Lábammal megcsiklandozom a lábát, visszacsiklandoz, röhögünk. Ő bejön a fürdőszobából, megpróbálja a gyereket kicsalogatni a paplan alól, nem megy könnyen. Minden rokonszenvem a kölyöké, én se mennék szívesen iskolába. Öltözteti, a gyerek közben ugrál az ágyon, be nem áll a szája.

Ő fölteszi a kávét, a gyerek rohangál a szobája és az étkező között, most már nekem is föl kell kelnem. Amíg a gyerek az étkezőben filozofál tovább, gyorsan felöltözöm, majd beténfergek hozzájuk. A gyerek totojázva pakol a táskájába. Ő megkér, segítsek már a gyereknek összekészíteni a táskát. Silabizálom az órarendet, keresgélek az étkezőasztalon és a könyvespolcon széthányt könyvek és munkafüzetek között. Nagyon szégyellném, ha nem kerülne minden a táskába.

Kész a kávé. A gyerek szörpöt kér. Mellette ülök, szürcsölöm a kávét, a gyerek nagyon magyarázza az iskolát, közben a könyökével kilöttyinti a bögréből a szörpöt. Ő bent szaladgál, a gyerek szemüvegét keresi, és közben a saját táskáját pakolja. Halkan figyelmeztetem a srácot, hogy kilötykölte a szörpöt. A gyerek hoz valami szalvétát, kicsit radírozza vele a terítőt, megtette a magáét. Ő bejön a megtalált szemüveggel, látja a csöndes összeesküvést, elneveti magát.

Öt perc múlva nyolc, nem győzöm sürgetni őket, de mindketten keresnek még valamit, végre lerohanunk a lépcsőn, ki a kertbe, ki a kertkapun, bevágjuk magunkat a kocsiba, most a gyerek ül az első ülésen, ő száll ki hamarabb. Vágtatok a reggeli hegyoldalban. Fékezek. A gyerek kiugrik a kocsiból, szalad be a kapun. Még van három perce. Nem késett el hála istennek.

Ő előreül a gyerek helyére. Jó nagy gázt adok, most már ő ne késsen el. A hegyoldalban kocsi kocsi hátán, dugó van, szembe süt az őszi nap, negyedórán belül be kéne érnie. Morgok, amiért későn indultunk. Visszamorog. Ezzel indul a játék, amit szeretünk. Gyűlölködés, szellemeskedésbe csomagolva. Fojtott feszültség. Kurta, bántó vakkantások. Én nem bírom tovább, rá nézek, és kitör belőlem a nevetés. Boldogan nevet ő is. Jól játszottunk. Jól tudjuk ezt csinálni. Értünk hozzá mind a ketten.

Negyed után két perccel rakom ki a szűk mellékutcában, rohan be a kapun. Nem késett sokat.

A hídon Pest irányában még hosszú kocsisor, de Buda felé alig van forgalom, mehetek szabadon. Egyszerre észreveszem, hogy összeszorítom a fogaimat és csikorgatom őket. Eszembe jut: éjszaka ugyanígy csikorgatta a fogait álmában.

Nézem a szembejövő kocsisort. Nemrég még ott voltunk közöttük. Tíz perce talán.

Ilyen lehet a család, mint volt ma reggel.

Ilyesmi lehet.

Találka

A valahányadik utca és valahányadik avenue kissé lejtős sarkán álltam. Három fácska árválkodott a vízszintessé emelt járdán deszkavázában, ettől oly nevezetes a sarok. Vártam azt, aki majd segít hazaküldeni a könyveimet. A könyvek batyukban hevertek a lábamnál. Túl korán értem oda, taxival mentem, mert féltem, hogy elkésem, és nehéz lett volna annyi cuccal közlekedni. Ácsorogtam, nézelődtem. Pár lépésnyire egy hamburgerárus ténykedett, jöttek-mentek a mindenféle nációhoz, fajtához, színhez, szemvágáshoz tartozó emberek, az úttesten egy mezítlábas, beszívott néger ugrált a kocsik elé kitartóan, hadonászva, hol motyogva, hol kiabálva, de nem akadt senki, aki elütötte volna, dudálni is ritkán dudáltak rá. Errefelé is meghalnak az emberek, persze, de nem annyira könnyen. Ácsorogtam a sarkon, fél kilenc múlt nem sokkal, hivatalba tartottak hivatalnok-külsejű, magabiztos hivatalnokok aktatáskával, öltönyben, nyakkendőben, jól öltözötten, öntudatosan és unalmasan, és egyszerre megláttam őt.

Kétségkívül ő volt az, s ha nem ő volt is, pontosan olyan, amilyen ő lehet, ha él még, és miért ne élne, és miért ne éppen ott. Néztem, ahogy tőlem pár méterre vonul a járdán. Nem sokat változott az utóbbi tizennégy évben, akár ő az, akár nem, csak szemüveg nem volt rajta, amit annak idején, előbb-utóbb, kénytelen volt utcán is hordani, de miért is lett volna rajta szemüveg, amikor itt az emberi hiúság a kontaktlencsénél bonyolultabb dolgokat is feltaláltatott. Az ízlése sem változott: finom, de nem feltűnően előkelő blúzban és szoknyában volt, kezében nagy, de még éppen női méretű aktatáska, a haja finoman seszínű szőkésbarnára festve, és se jobbra, se balra nem nézve, öntudatosan vonult az úticélja felé. Érdeklődve figyeltem, és nem fordult meg a fejemben, hogy rákiáltsak az anyanyelvén. Lefelé haladt a kissé lejtős utcán, közvetlenül alattam, néztem utána, igen, a szokásosnál kicsivel, de alig észrevehetően magasabb sarkú cipőt viselt ezúttal is, néztem, amíg el nem tűnt az épület kiszögellése mögött.

Nem éreztem semmit. Talán mert azóta ebből a típusból csakazértis elcsábítottam párat. Talán mert azóta nagyobb bajok is értek. Nem lepett meg, hogy ott látom őt vagy a hasonmását. Azt tudtam, hogy a Balkánról még idejében lelépett. Még elég közel, de azért kissé nyugalmasabb tájékra. S ha már elment Bécsig, miért maradt volna ott, abban az unalomban? Miért ne ment volna tovább a kivénhedt Európából oda, ahol a mai világ fővárosát sejtik tévesen, ám ahol a sznobizmus – és ebből volt benne elég – valóban, még mindig virágzik? Két gyereket szült, ezt még megírta, és miért legyen német a gyerekei anyanyelve, ha a német nem világnyelv többé? Okos lány volt mindig, az érzelmei soha nem kerekedtek fölül a racionalitásán.

Rég eltűnt a kiszögellés mögött, én pedig a közönyömön tűnődtem. Rég nem jutott az eszembe, de azért mégiscsak megkeserítette öt évemet tizenkilenc éves koromtól, amíg szenvedélyesen hittem, hogy szerelmes vagyok belé. S noha már pontosan tizenkilenc éve volt annak, hogy először megláttam a tengerparton – gyönyörű volt ő is, a tenger is, bizonyára fokozták is egymást –, ez azért nem oly nagy idő, alig háromnegyed emberöltő, miért nem hozott ki a sodromból a látványa mégsem?

Próbáltam felidézni, mit éltem át öt év alatt, amíg ama romantikus, államhatárt semmibe vevő távszerelmet folytattam vele. Mindenkivel lefeküdt, mint annak idején hamar kiderült, csak velem nem. Okos volt, ám némi romantikára hajlamos, s mert fiatal volt akkor, ki kellett próbálnia, hol is az a határ, ameddig elmehet, s e célból történetesen én akadtam az útjába. S történetesen ő akadt az utamba, amikor, mert fiatal voltam, éppen ki kellett próbálnom, mit bírok ki én. Ő elég messzire elmehetett, és én elég sokat kibírtam, erről szólt az az öt év, és nem mondhatnám, hogy bármelyikünk győztesen került volna ki az ügyből. De vesztesen sem, persze. Ő bölcsen férjhez ment Bécsbe, én pedig valamit – máig nem tudom, mit – megtudtam magamról. Eljuttatott az öngyilkosság határáig, vagy talán én akartam eljutni odáig az ő révén; megtanított, hogyan csaljam meg kényszerűségből azt – őt –, akit szeretni vélek; megtanított, hogyan harcoljak a végsőkig egy eleve elrontottnak induló kapcsolatért. Ennek később igen nagy hasznát vettem, amikor éppen úgy hittem, hogy lehetséges nem eleve elrontott kapcsolat is. Hálával is gondolhatnék rá, ötlött az eszembe ott a sarkon: ő indított meg az úton, amely elvezetett odáig, hogy mindegy lett, a világ mely utcasarkán ácsorgok egyedül, bár az is igaz, hogy nem ő tehetett róla, s talán én sem teljesen, hogy ez az érés útja. Mindenesetre ő volt az első, aki mint rovart tanulmányozott engem, nem mintha okosabb lett volna nálam, mint hittem annak idején, hanem mert nő volt, s utóbb magam, mert férfi voltam, szépen visszaadtam a nőknek a tőle tanult embertelenséget.

Próbáltam felidézni a színhelyeket, ahol együtt voltunk, a tengerparti esték feledhetetlen hangulatát, de hát elfelejtettem. Mással esett meg az életem. Az az öt év is, meg ami utána következett, az is. Talán ő volt, aki elhaladt előttem, talán nem; de én már nem voltam az, aki rákiálthatott volna az anyanyelvén, amit pedig még mindig beszéltem akkor, és beszéltem mindazon nyelveket, amelyeket ő tudott már annak idején, s amelyeket, kisebbrendűségi görcstől hajtva, hogy utolérjem, később, amikor ő már eltűnt, mind utánatanultam. Eltűnt az a görcs is, csak a végeredmény maradt, a tudásom, hogy minden nyelven ostobaságokat fecsegnek az emberek.

Azt azonban mégis meg kellett állapítanom ott, a sarkon, hogy ez volt az első zavartalan randevúnk. Mert most már mindketten magunkhoz méltóan csináltuk végig, akár ő vonult el előttem, akár nem. S a dologról magáról ezúttal sem neki kellett megtudnia még egy fölösleges nem tudni micsodát, hanem énnekem.

Triptichon

Novemberi este volt, szemerkélt az eső, amikor a szerző orvos barátjával és egy bölcsészhölggyel kifelé buszozott a városszélre. A buszról HÉV-re szálltak, hogy az elhagyatott helyen található, kétszobás kölcsönlakásban barátjukat, az esztétát fölkeressék. Valaha régen, mindössze pár éve, az utolsó egyetemi évben volt nekik egy nagy, vidám társaságuk, másod-harmadnaponta összejöttek az Esztéta és felesége otthonos, a feleség szüleinek lakásából leválasztott szoba-konyhás támaszpontján; sokat ittak, harsogva röhögtek, és fontosságuk tudatában filozofáltak, és igen sokat politizáltak akkoriban, mert úgy érezték, hogy rájuk igen nagy szüksége lesz a világnak. Akkoriban ezt világszerte állították az akkori ifjakról. Az ő nekiveselkedésük abból a tévhitből táplálkozott, hogy a szavaknak súlyuk van, és ők hittek a szavaknak akkoriban. Azon a novemberi estén már hallgatagon zötyögtek a buszon, és ugyancsak hallgatagon bámultak kifelé az esti és kietlen külvárosba a HÉV-szerelvény ablakából, ők négyen maradtak az egykori társaságból, a „kemény mag”, ahogyan némi öngúnnyal nevezték magukat, a többiek szétszóródtak és eltűntek, ahogyan ez olyan időleges, alkalmi társulásoknál, mint az emberi társulások, történni szokott. Az Orvos éppen hadnagyi egyenruhát viselt, mert ismét behívták pár hétre a szokásos továbbképzés keretében latrinát telepíteni valahol a hegyekben, minthogy Magyarországon akkoriban hegyek is voltak, nem túl magasak, nem túl kiterjedtek, de valamennyire még erdősek és valamennyire még hegynek nevezhetők. A Bölcsészhölgy, aki nem lett volna csúnya, ha nem hitte volna magáról olyan megveszekedetten, az okos nők szokása szerint jellegtelenül, sőt előnytelenül volt öltözve, mert bele volt esve az Esztétába, aki azonban érzelmeit válása óta sem viszonozta, bár órák hosszat tudtak filozofálni kettesben, meghitten. A Szerző ugyanezt nem lett volna képes produkálni, ha az adott Bölcsészhölgy vagy más, hasonló külsővel és hasonló gátlásokkal megvert hölgy óhajtott volna titkolt érzelmeinek ily módon kifejezést adni; nem viselte volna el könnyen, hogy okosságát ne szavai mélysége és páratlan logikája folytán értékeljék oly magasra, hanem csak mert ő, személyesen mondja, amit mond; ezért mindig alig titkolt gúnnyal követte az Esztéta és a Bölcsészhölgy magasröptű társalgását, s ha belebeszélt is olykor, abban nem volt köszönet, mindig valami oda nem illőt mondott, valami igen lapos poént vagy otromba szóviccet. Újabban azonban, hogy ritkábban látta őket, s neki magának is megoldhatatlannak tűnő életproblémái támadtak, már nem gúnyolta őket sem nyilvánosan, sem gondolatban, és irántuk érzett szeretete, mert hiszen valóban szerette őket, kissé megváltozott, átadta helyét a szomorkás részvétnek, amit azok talán észleltek is, de úgy tűnt, néha legalábbis, nem vették szívesen valamiért.

A kölcsönlakást az Esztéta apja birtokolta, akivel az Esztétának évek óta súlyos konfliktusai voltak, minthogy azonban az Esztéta anyja már elhunyt, testvéreivel elsősorban ideológiai okokból összeveszett, a barátai pedig túl fiatalok voltak, hogy lakással rendelkezzenek, olyankor, mint akkor is, midőn apja külföldre távozott hosszabb-rövidebb időre, a kapcsolat látszatának fenntartása, továbbá az ügylet díjmentessége miatt a kültelki kölcsönlakásban húzta meg magát.

A három utazók lakótelepi körzetbe értek a grundok, a felásott utak és a rosszul kivilágított mellékutcák között, ahol négyemeletes egyenházak sorakoztak. Ilyen vagy hasonló telepek nagy számban épültek az egész világon akkoriban, és épültek ennél rondább telepek is természetesen, tíz- vagy többemeletes betonbarlangok apró, lakhatatlan egyenlakásokkal; ez a bizonyos lakótelep végül is csinos volt, a házak között csenevész fákkal beültetett, gyepes sáv is húzódott; egész jó, jegyezte meg a Szerző hangosan, és ebben egyet is értettek, mert sem önálló lakásuk nem volt, sem kilátásuk rá, és ez a lakótelep nagyon is megtette volna nekik arra az átmeneti harminc-negyven évre, amit optimista számítás szerint életben töltöttek volna még, s amit a tervezők élettartamként az ilyen lakótelepeknek szántak.

Igen, egészen helyre kis lakótelep volt. Pár évvel korábban még erre is húzták volna a szájukat. Akkoriban, fontosságuk korszakában, kritizáló életkorukban sok okos dolgot fogalmaztak meg e lakótelepekről, melyek, szerintük, sokkal pontosabban fejezték ki a század valóságát és érzületét, mint a művészetek és az ideológiák; hatalmas tömbjeikkel azt vésik az emberek fejébe, amit azok nem akarnak meglátni, s amit persze a tervezők és a társadalmak hevesen tagadnak, hogy ugyanis az egyes ember a munkaerejére van redukálva, és a puszta munkaerő ennél emberibb otthont nem is érdemel. Újabban azonban, bár erről nem beszéltek már annyit, úgy találták, hogy az sem lenne hátrányos a számukra, ha legalább munkaerőként vennék figyelembe személyüket. Az Esztéta negyedévenként szaladgált új állás után, mert sehol sem vették státuszba, és csak átmenetileg taníthatott irodalmat hol ezen, hol azon a vidéki főiskolán a beteg vagy a szüléssel elfoglalt munkatársak helyett. Az Orvos, amikor éppen nem latrinát telepített, protekcióval szerzett állásában egy pesti kórházban senyvedett attól, hogy a főnökeitől semmit sem tanulhat, és megtorlatlanul maradó műhibák tömegét mesélte. A Bölcsészhölgynek volt egy harmadállása egy pedagógiai intézetben, egyébként nyelvtanításból tartotta el magát. A Szerző, mert ideje szólnunk róla is, kézirat-előkészítőként működött; az állást úgy kaphatta meg, hogy úgynevezett hiánynyelveket is tudott, amelyeket semmi egyéb célból nem volt érdemes tudni. Ők hárman jobb helyzetben voltak az Esztétánál, mert a szüleiknél lakhattak és a megélhetési hozzájárulásnál nem kellett többet keresniük, de ennyivel rosszabb helyzetben is voltak nála, s újabban egyre kínosabbnak érezték, hogy a szüleikkel méltatlan, az összezártságból eredő csatározásokat kell folytatniuk. Az ilyesmit az ember huszonöt éves kora körül viseli el a legnehezebben, később, minden reményét feladva, már elviseli valahogy. Magyarországon ugyanis akkoriban semmiből sem volt elegendő, de a hiten és reményen kívül kétségkívül lakásból volt a legkevesebb.

Mégis, amikor betoppantak, az Esztéta vidáman fogadta őket, s a konyhából áradó illatok őket is felderítették. Az Esztéta kiváló szakács volt, imádott főzni, a rögtönzéseit évek múltán is emlegetni kellett. Pompás lakomát tálalt ezúttal is, a salátaköltemény tanulmányt érdemelne. Jól bezabáltak tehát, majd nekiláttak a hozott üvegeknek.

Akkorra azonban a visszatért jókedv már szétpukkadt. Ők, a „kemény mag”, akik a korábbi nagy társaságban a legtöbbet várták egymástól, s a többiek valamennyien tőlük, mintha kissé rosszindulatúan vizslatták volna egymást, már-már szinte örülve a másik arckifejezésén, lomhuló mozgásán észlelhető kudarcjeleknek.

Nem egymást utálták meg, ahogy az ilyesfajta intenzív barátságok szűnte esetén törvényszerű lett volna, hanem csupán az egész világra voltak megsértve, ki-ki a maga szempontjából jogosan, és bizonyára nehezen viselték volna el akkor, azon az estén a legcsekélyebb sikert, a legnehezebben kicsikart eredményt is akár, amit az ellenséges külvilág bármelyikük számára engedélyezett volna. Talán még árulást is gyanítottak volna a barát részéről, ha annak valami sikerül. A kajánság azonban, amit a másik három sikertelen láttán éreztek, a tömény ital fogyasztása közben fokozatosan szomorkás összetartás-érzetté oldódott, s hogy az általános megindultságnak valami ráfogható tárgyi alapja is legyen, az Esztéta, akinek volt érzéke a lelki ügyekhez, feltett a magnóra egy szalagot és bekapcsolta.

A szokásos, mindössze pár éve múlt fiatalságot idéző zeneszámok helyett egy női hang szólalt meg idegen nyelven, amelyet kielégítően csak az Esztéta és a Szerző beszélt. Az Esztéta egyetemista korában, akkori feleségével és a Szerző több barátjával együtt egy teljes évet töltött a messzi, varázsos északi városban, ahol számos helybéli barátra tett szert; ezek egyike üzent egy hazatérő közös ismerős segítségével a magnószalagon sok ezer kilométeres távolból, egy apró kis faluból, ahová tanulmányai elvégzése után irányították, s mely falu semmiféle térképen nem volt jelezve. Szomorú hangon üzent a lány a gyönyörű nyelven sok ezer kilométer távolból, annak tudatában, hogy az Esztétát soha nem láthatja többé; hómezőkről és apró faházakról mesélt, és költőket idézett, ahogy a kérdéses idegen nyelven lehet és szoktak; a szellemről és a lélekről beszélt olykor elcsukló hangon, azon az idegen nyelven, mely a legbanálisabb közhelyeket is mélységként képes érzékeltetni; a szalag surrogása szinte láthatóvá tette a gyertyát, amely mellett a lány a hordozható, elemmel működő magnóra beszélt, s a gyertya további versidézetet juttatott az értő hallgatók eszébe, a kérdéses nyelven írott versek egyik legszebbikét, amelyet a lány finom érzékkel ezúttal nem idézett. A szalag surrogása földöntúlivá varázsolta az üzenetet, azt is, aki mondta, és azokat is, akik hallgatták; olyan ember hangját hallották, akit soha nem láthatnak, mert határok voltak abban az időben rendszeresítve világszerte, s e határok némelyike valóban komolyan funkcionált. Egy halott lény szózata hangzott a város széli telep egyik egyenlakásában a szintén halott baráthoz, s mert a barát is közöttük hallgatta a szózatot, rég halottnak érezték magukat mind a négyen, ugyanolyan joggal. A Szerző lassan már nem tudott figyelni a szavak értelmére, csak a szép hangú, számára ismeretlen lány mondatainak zenéjére, és olyasmit érzett, amit csak nagyon istenes preklasszikusok zenéjének hallgatása közben szokott, azt is ritkán, olyankor, amikor nyomott hangulata a tökéletes tétlenségig és érzelmeinek teljes kitárulkozásáig fokozódott. Mintha egy angyal üzent volna egy más dimenzióból. S e meghitt, bensőséges szomorúság, melyhez a „szellem” és a „lélek” ritkán kimondható szavai adták a legalsó szólamot, különösen a kérdéses nyelven, mely e két szót, igen találóan, mély hangrendű magánhangzókkal tüntette ki, lassan föloldozta őket korlátaik, önző szomorúságuk alól. A Szerző, hosszú hónapok óta először, ismét érzett valamit, ami érzendő, amit megnevezni nehéz is, de értelmetlen is; megvilágosodásféle állapotba került, noha ennek az állapotnak nem volt meghatározható, szavakba önthető tartalma. Talán csak az idő, futott át agyán az elvont gondolat egy töredéke, hogy elhessegesse magától azonnal, mert igen helyesen nem érezte időszerűnek abban a pillanatban.

S akkor eszébe jutott pár évvel korábbi kalandjuk.

Hárman utaztak pár napra télen a közeli, bár két határon túli magas hegyekbe akkor, az Esztéta, az Orvos és ő. Már a későbbi lelkiállapot felé tartottak, de még csak a folyamat kezdetén. A Szerző éppen összeomlott egy évek óta írt drámája szörnyű kudarcán, a dráma sehogy se jött olyan állapotba, hogy legalább a barátainak megmutathatta volna, és tisztázódott a számára, hogy soha nem is jut, mert az alapjai voltak elhibázva; s a barátai, mi tagadás, amúgy is lemondtak már róla, egykori, vélt tehetségét soványnak minősítve magukban. Az Esztéta még nem vált el, de már nagy bajok voltak, az Orvos pedig éppen állást kerestetett magának a rokonaival riadtan.

A neves üdülőhelyen találtak szállást. A környék magas hegyeiről, kitűnő sípályáiról volt nevezetes, de ők nem tudtak síelni, és enyhébb domborulatokhoz szokván megfelelő bakancsot sem vittek magukkal. Az üdülőhelyet igen szegényesnek találták, az embereket nyomorultnak, az éttermeket üresnek, s az egyoldalú kínálathoz képest nagyon drágának, de a tájban nem kellett csalódniuk, az merész volt, meredek és hófödte mód csillogó, ahol történetesen nem fedte sűrű fenyves.

Ottlétük harmadik napján szánták el magukat nagyobb túrára, addig szoktatták magukat az éles levegőhöz, de leginkább ahhoz, hogy pár napra megszabadulhattak terhes önmaguktól. Reggel tíz óra tájban indultak a sífelvonóhoz, amely felszállította őket egy turistaházig, ott alaposan megebédeltek, ittak is valamit, majd a térképen kijelölték maguknak a visszautat, lefelé ugyanis szívesebben gyalogoltak. Az út nem látszott hosszúnak, késő délutánra visszaérnek az üdülővárosba, gondolták.

Mialatt ezt megtárgyalták, odakint erős szél támadt. Az étteremből a sílécekkel, speciális bakancsokkal felszerelt, tapasztalt helybéliek gyorsan eltünedeztek, s amikor a Szerző, akinek még a legtöbb érzéke volt közülük a valósághoz, noha ezt barátai mindig szükségtelen aggályoskodásnak tartották, kinézett az étterem ajtajából a szabadba, sűrű, sötét felhőket látott gyülekezni a legmagasabb hegycsúcs körül, és azt is megállapította, hogy a szél éppen abból az irányból fúj. Megemlítette a barátoknak, hogy szerinte hóvihar lesz. Azok nem hitték, mert kint még sütött a nap, és tudták, hogy a Szerző még soha nem forgott hóviharban. De azért előbb-utóbb fizettek, és megindultak lefelé.

Pár lépés után kiderült, hogy valóban viharos szél fúj. A helybéliek gyorsan húztak el mellettük a város irányában szöges bakancsaikban, és ha a szélből nem is, ebből meg kellett állapítaniuk, hogy a dolog valóban sietős. Ismét előszedték a térképet, amellyel a szélben nehezen boldogultak, és az eredeti tervhez képest rövidebb utat választottak.

Haladtak már egy darabot, amikor eljegesedett tájékra értek. Lankásan hajlott a hegyoldal lefelé, rajta megfagyott tarajok tömege, mintha domború óceán fagyott volna meg hirtelen, a hullámzás utolsó pillanatát megörökítve. Alkalmatlan cipőjükben úgy csúszkáltak, mint a jégpályán, a helybéliek szöges bakancsát akkor kezdték el irigyelni. A Szerzőnek volt a legjobb a cipője közülük, ő valamivel gyorsabban tudott haladni, és ő ért elsőként a hegygerincre. Ott megtorpant, és a látványt bámulta rémülten.

Másfél cipőtalpnyi út vezetett a gerinc tetején, attól balra legföljebb fél méter magas sánc, a gerinc legmagasabb vonulata, és a sánc túloldalán kilencven fokban a szakadék mélyéig zuhanó sziklafal. A másfél cipőtalpnyi ösvénytől jobbra ötven-hatvan fokos lejtő a legalább a százméternyi mélységbe, ahol az erdő kezdődött. Ez az ösvény is göröngyös volt, és merő jég. A szél egyre erősebben fújt bal kéz felől, maga előtt hajtva az alakjukat mindig feketén változtató felhőket, és a Szerzőnek le kellett ülnie, különben a nyomás lesodorta volna a mélybe. Így ült egy ideig a harminc-negyven centis szélárnyékban összehúzódva, mellette szöges bakancsok és szöges botok húztak el a gerincen.

Barátai még a lankán csúszkáltak, olykor négykézláb, amikor a Szerző már belátta, hogy ezen a gerincen végig kell menniük. Felállni nem mert, a szél lesodorta volna. Négykézláb, de ülő helyzetben, a lábai elöl, a kezei a csípője mellett hátul, araszolni kezdett a másfél cipőtalpnyi, jéggöröngyös ösvényen. Így is meg-megcsúszott, a szíve a torkában dobogott, és rájött, hogy meg is lehet halni.

Különös érzés volt az, ott a hegygerincen. Lihegve, nem annyira az erőfeszítéstől, mint inkább a feszültség elhárítása céljából, a gerincen mintegy ötven méterrel előtte emelkedő kiszögellés felé igyekezett, remélve, hátha amögött kiszélesedik az út.

Visszanézett, a barátai akkor értek a veszélyes szakaszra. Leültek mindjárt a legelején, és úgy látszott, nem mernek rámenni. A Szerző is leült, feléjük fordult, integetett, hívta őket, kiabált is, hogy muszáj jönniük, különben a gerincen éri őket a hóvihar, az éjszaka, és megfagynak, de a szélben a saját hangját sem hallotta. Szinte hanyatt fekve a fülére húzta a kucsma fülvédőjét, ezzel ahhoz a röpke illúzióhoz jutott, hogy a szél nem is fúj annyira, és tovább araszolt négykézláb, a lábai elöl, a kezei hátul, a kiszögellés felé.

Elérte, reményét vesztve leült, még vagy háromszáz méter várta ugyanolyan szűk ösvényen, két szakadék között a gerincen az erdőig, ahol megkapaszkodhatna a fákban. És nagyon messze, mélyen alatta a túl sötét felhők és a túl sötét fenyvesek keretezte, derűs napfényben fürdő város, a közönyös, apró házak ritmikusan pirosló háztetői, mint régi-régi naiv mesterek képein, melyeket az ábrázolt, idilli korszakba visszavágyva, ám a sok évszázaddal későbbi élő fensőbbségével, mosolyogva lehet szemlélni; a szemlélő ezúttal nem mosolygott, mert odalent, a pici házakban élnek még és élnek is majd emberek, amíg nagy sokára meg nem halnak szépen, soha tudomást nem véve azokról, akik egyszer odahaltak föléjük, s akiknek véletlenül az a napsütötte, békés városka volt az utolsó, ami látványként adatott.

Eszébe jutott, hogy talán le kellene csúsznia a lejtőn a völgybe, ahol nem fúj a szél, és ahonnét nincs hová zuhanni. Megpróbálta kiszámítani megbízhatatlan szemmértéke és a régmúltból előkényszerített fizikai képletek segítségével, vajon a lejtőn mennyire gyorsulna fel a teste, hiszen talán mégsem olyan életveszélyes lesiklani, gondolta. Csakhamar belátta, hogy ezen a jégfalon a szabadesés törvényei érvényesülnének. A lejtőt most már hetven-nyolcvan fokosnak becsülte, és igazán az látszott veszélyesnek, hogy végig tükörsima jég fedte. Sehol egy fa, egy domborulat, valami lépcsőféle a sima falban, ahol zuhanás közben megkapaszkodhatna. Még ült és várt, remélve, hogy beérik a barátai, de azt is be kellett látnia, hogy sem azok nem segíthetnek rajta, sem ő rajtuk. Ezen a gerincen mindenkinek egyedül kell végigmennie, az ösvényen még két láb sem fér el egymás mellett. Fohászkodott egyet hangosan, és folytatta az araszolást centiméterről centiméterre.

Már megtett vagy húsz métert, amikor úgy hallotta, hogy elállt a szél. Úgy gondolta, most felállhat, és egy lendülettel végigrohanhat a gerincen. Még fel sem egyenesedett egészen, amikor a szél oldalba kapta, jobb lábával támaszt keresett, megcsúszott, és zuhanni kezdett a szakadékba.

Véletlenül nem háttal, hanem hassal fordult a talajnak, és az utolsó pillanatban, amikor a feje már az ösvény szintje alá került, két jégrögben sikerült megkapaszkodnia. Függött a jégfalon, nyújtott testtel, a cipője orrával kétségbeesetten támaszt keresve kalimpált, rugdosta a jégfalat, hogy lépcsőt vájjon benne, de a jég kemény volt, a cipője pedig puha. Függött, a kesztyűje is csúszott a jégdarabokon, arrafelé nézett, amerről a barátainak kellett volna jönniük, de azokat a kiszögellés takarta. Segítségért üvöltött, abbahagyta, megint üvöltött, lihegett, abbahagyta.

Most meghalok, gondolta.

Az utolsó helybéli már legalább félórája elment mellette, azóta nem jött senki, de ha jönne is, aligha tudná felhúzni. A függeszkedést nem bírja sokáig, elfárad a karja, a kesztyű lassan lecsúszik a jégrögről, lezuhan.

Álmodott már hasonló helyzetekről korábban, homályosan felrémlettek benne a képek. Határozatlan hangulatok váltották egymást benne, helyzetét hol valóságnak, hol álomnak érzékelte, de legmélyen mindvégig tudta, hogy igaz, ami történik vele.

Nagyot ordított, és a karjai erejéből felhúzódzkodott az ösvény peremére. A bal karja a melle alá szorult, minden esélye megvolt, hogy visszacsúszik. Megint nagyot ordított, furcsa, hernyószerű mozgást végzett a törzse, és a bal combja valahogy rákerült az ösvényre. Ismét ordított, és ott hasalt az ösvényen lihegve.

Óvatosan elfoglalta korábbi ülő helyzetét a húsz-harminc centiméteres szélárnyék fedezékében. Lenézett, elszédült, a jégfal részvétlenül szakadt alatta a mélybe. Jó sokáig ült így, mire ismét el mert indulni. A barátait még mindig elfedte a kiszögellés, talán a jégen ültek valahol, talán visszafordultak a menedékház felé. Úgy határozott, nem fordul vissza. De azért minden arasznyi út előtt sokáig szedegette össze a bátorságát, és utána az eredménnyel elégedetten hosszasan üldögélt, noha tudta, hogy így éjfélre sem jut túl a gerincen, és a sötétben nem lesz képes kivergődni az erdőből.

Akkor a kiszögellés mögül megjelent egy helybéli ember. Kiegyenesedve, biztonságosan lépdelt szöges bakancsában, mintha nem is fújna a szél, jobbjában szöges bot volt, hanyagul döfködte a jégbe, akár egy sétapálcát. Mint korábban a többi turistának, neki is át kellett lépnie a kushadó Szerzőn. Átlépte, megállt, visszanézett rá.

– Kelj fel és járj – mondta, és továbbment.

A Szerző nézte a távolodót, amíg el nem tűnt, sóhajtott két mélyet és felállt. Meggörnyedve állt, hogy a szél minél kisebb felületen érje, elindult, és az erdőig hátralevő utat csaknem futva tette meg.

Gyöngéd szeretettel ölelte meg az első fatörzset, túljutott a gerincen, életben maradt. Állt a biztonságos erdőben, és várta, hogy feltűnjenek a barátai, sokáig várt hiába. Megfordult a fejében, hogy visszamegy eléjük a gerincre segíteni. A veszély az erdőből nem látszott annyira súlyosnak. Eltartott egy darabig, amíg elállt a tervtől; csodálkozva vette észre, hogy kényszerítenie kell magát a pár perce átélt veszély felidézésére, mert máris elfelejtette, és újra rá kellett jönnie, amit odafönt nemrég még tudott: nem segíthetnek egymáson.

Másfél óra múlva tűnt fel az Esztéta és az Orvos. A félhomályban is érzékelhetően fehér volt az arcuk, az övé is ilyen lehetett korábban.

Beletelt néhány óra, amíg beszélni kezdtek. Kissé másképpen élték át az életveszélyt: ő egyedül, azok ketten; ő függött a jégfalon, azok ezt megúszták; ellenben ők másfél órával tovább küszködtek a gerincen, úgyhogy szintén alaposan megkapták a magukét. A botos ember, aki rászólt a Szerzőre, nekik is mondott valamit, nem értették, de utána összeszedték magukat ők is. Egyébként a szélben, araszolás közben nem tudtak beszélni egymással ők sem, és utólag tisztázták, hogy mind a hárman pontosan ugyanazokon a szakaszokon és pontosan ugyanolyan sorrendben estek át: mindhármuknak eszébe jutott, hogy le kellene szánkázni a völgybe, majd rájöttek, hogy nem szabad, mindhárman irigykedve és gyűlölettel nézték a napfényben fürdőző messzi város háztetőit, egyformán várták a kiszögellést és egyformán csalatkoztak, ugyanúgy áhították az erdőt, és mindhárman szerelmesen ölelték át a fákat.

Másnap ragyogó napsütés volt, a hóvihar éjjel kitombolta magát, a város fölött a délelőtti verőfényben vakítóan égett az a jeges hegyoldal, amelyen előző nap kínlódtak. Nem sokáig bírták nézni, aztán a következő két napon, amíg a városkában időztek, nem néztek arrafelé egyszer sem.

A Szerző már az erdőben sejtett valamit, ami másnapra megformált gondolattá érett: túlélte a halálát. Addig tartott az élete, amíg a jeges hegygerincre lépett; ami azóta van, és ami lesz még, az külön ajándék a sorstól, ráadás, amelynek minden percéért hálásnak kell lennie. Ezt az új életet, úgy érezte, nem ő éli, hanem valaki más, mert aki ő volt addig, az ott veszett odafönt. Ez az új élő tud valamit, amit az előző nem tudott. Az új élő mindent a valódi értékének megfelelően becsül, nem fecseg magas árakról, rossz ízű, romlott ételekről, a tömegről a buszon, és nem nyomasztja szerzői pályájának kudarca sem, hiszen mindez és minden elhanyagolható ahhoz képest.

Amennyire volt bátorságuk eszmét cserélni, mert a témát ösztönösen kerülni igyekeztek, a barátai is így lehettek ezzel akkor, és elfelejtették, mihelyt lehetett, és miután hazatértek, visszanyelte őket magába a régi életük.

Annak a jeges hegygerincnek a fehérsége villant föl a Szerző szeme előtt mégis, miközben a távoli lány hangjának muzsikáját hallgatta. Úgy érezte: napsütötte, közönyös városok fölött lebegnek a gyertyasercegésben ők öten: a lány, aki beszél a magnóról, és ők négyen, akik hallgatják, mint életen túli, testükfosztott lények, bár a szakadék, amelybe ebből a magasból zuhanhatnak, még mindig, az ő szellemi lényük számára is, változatlanul halálos.

Gondolatait nem osztotta meg a többiekkel. Talán az Esztétának és az Orvosnak is eszébe jutott a jeges hegygerinc, talán nem; talán a szomorúságon kívül ezekben a percekben a tapintat is összefűzte őket.

Az Esztéta kikísérte őket a HÉV-megállóhoz. Új, szélesebb utat építettek arrafelé akkoriban, buckákon bukdácsoltak keresztül; a HÉV, késő lévén, már nem járt, taxira kellett várniuk. Szemerkélt az eső, hideg volt, hallgatva álltak az út szélén, és némán várakoztak mindaddig, amíg fel nem tűnt egy szabad taxi.

A Szerző később így emlékezett az Esztétára: felhajtott gallérral, hajadonfőtt áll a szemerkélő esőben, és mozdulatlanul néz a távolodó taxi után. Nem mond semmit, nem is integet, és semmit sem öregszik.

Utolsó vacsorája volt ez az Esztétának, pár nap múlva külföldre utazott, és nem tért haza többé.

Évek jöttek aztán, egyik a másik után, és történt mindenféle. A Szerző előbb-utóbb kénytelen volt bevallani magának, hogy az Esztéta távozása, bármily fájón hiányolta is a jelenlétét, jótékonyan hatott az Orvossal való, jóval régebbi keletű barátságára: elmúlt belőle a harmadik. Azt a korai, a kilátástalansággal való első szembesülésből származó szomorúságot újabbak követték, kilátástalanságok jöttek egymás után, és ha már megérkeztek, nem távoztak soha többé, egymásra épültek szépen. Egyébként éltek, ahogy lehetett. A Bölcsészhölgy férjhez ment, és szült két gyereket, az Orvosnak is lett családja és két szép gyereke, a Szerzővel ez másképp történt, neki egyre inkább a szerzők sorsa volt szánva. Nemcsak kudarcok jöttek, de jöttek ilyen-olyan szempontból sikernek elkönyvelhető dolgok is; főleg pedig jöttek a kiiktathatatlan léleklángolások, hiszen a szenvedély, noha nem tüntette ki őket kizárólagosan, azért belőlük is kifacsarta, ami járt neki.

Az Esztétát lassan elfeledték, már ahogy az ember feledni képes: mítosz lett belőle a barátok számára, sokat meséltek róla újabb szeretettjeiknek, akik már nem ismerhették; az Esztéta alakja egyre tisztult, egyre nemesedett. Érkeztek tőle olykor híradások, sőt egyszer egy fénykép is egy napsütötte, tengerparti tájról; a konkrétumok a Szerzőt inkább zavarták, szerette volna, hogy az Esztétának a belső, lelki képe őrződjék meg benne. De rá kellett jönnie, hogy valóban szerethette valaha, mert többször is álmodta, hogy az Esztéta hazatér látogatóba; nyugtalanító álom volt, a Szerző mindig nagyon örült az Esztétának, aki azonban nem sokat törődött vele, végig azon izgult, visszaengedik-e; a Szerző soha nem tudta eldönteni, mit szeretne inkább: hogy az Esztétát az óhazájában fogják, vagy hogy kiengedjék, és soha többé ne lehessen látni.

Pár hónap híján tíz évvel ama novemberi, esős éj után, a Szerző szembetalálta magát az Esztétával. A találkozás egyikükre sem hatott a kivételesség erejével; mindaz a lehetetlenség, amely tíz éven át elválasztotta őket, egyszerre semmisnek bizonyult, és maguk sem értették, miért tulajdonítottak ők akkora jelentőséget a körülményeknek. Az Esztéta, aki külsőleg mit sem változott, nem omlott a Szerző nyakába, a Szerző pedig a második naptól otthonosan mozgott az Esztéta választotta kontinensen, amelynek pedig elvileg idegenül kellett volna hatnia rá.

A város különböző pontjain mondta el az Esztéta az elmúlt tíz évet, de valamennyi színhelyen az volt a lényeg, hogy szemben ültek egymással, az Esztéta beszélt, a Szerző pedig hallgatta. Vad, tébolyult, önsorsrontó, szenvedélyes életet élt az Esztéta, amilyet valóban csak ott lehetett akkoriban, azon a kontinensen; az Esztéta mesélt, mesélt, már a második alkalommal akcentus nélkül, pedig a tíz év alatt alig beszélhetett az anyanyelvén; a Szerző hallgatta, és mindenféle megfordult a fejében. A nyelvüket nem értette más, akár étteremben voltak, akár bárban; zárt, a világtól független világ voltak ők ketten, abszurd és nem létező világ, vélte a Szerző eleinte, de aztán rá kellett jönnie, hogy a többi beszélgető e helyszíneken, a sok-sok népség a világ minden tájáról, mind a maga anyanyelvén magyarázva, gesztikulálva, a számtalan kisebb-nagyobb gettó lakói, akik még látszólag sem illeszkedtek a nagy, primitív egységbe, ami akkor a világ volt, és nem is jutott eszükbe, hogy bármihez is alkalmazkodjanak, ők valamennyien csak annyira voltak létezők akkor, mint ők ketten, a maguk szűkösebb anyanyelvén. S ettől a Szerzőnek az a különös érzése támadt, hogy ők ketten, az anyanyelvükkel együtt, mégiscsak vannak, van az, ami ők; ez határozottan meglepte, mert a tíz év alatt ebben kételkedett mindig a leginkább. Hallgatta az Esztéta beszámolóját, és úgy találta, hogy az ő otthoni, látszólag eseménytelen életében ugyanolyan zavaros és súlyos fordulatok zajlottak le; végül is mindegy, hol, milyen korszakban és hogyan éli le az ember az életét, általában úgyis minden előfordul benne. A Szerzőnek sok év után először eszébe jutott az a novemberi, esős éjjel és az a korábbi, jeges hegyoldal; kíváncsi lett, vajon hagytak-e valami nyomot az Esztétában. Örült volna, ha igen; végül is, úgy érezte, ez a két mozzanat kapcsolta össze őket a legmélyebben. De nem kérdezte meg, hallgatott megértően és tanácstalanul, mert mint máskor is, másutt is, ez a szerep volt kiróva rá.

Amikor már valóban utoljára búcsúztak el egymástól az életben, legalábbis így gondolták, az Esztéta, éppen ecsetelt kalandjaitól váratlanul eltérve, meghatott hangon emlékezett meg a magnószalagról, és kiderült, hogy a messzi lány hangja hajdan, tíz éve, ugyanazokat az érzelmeket keltette benne, mint a Szerzőben. Fél mondatban ezután a jeges hegyoldalt is említette, majd visszakanyarodott zűrzavaros kalandjaihoz, hadarva, kapkodva mesélt, sok évet kellett összevonnia.

A Szerző figyelmet színlelt, mert látomása támadt és azt szemlélte: a földgolyót finom, emberi kapcsolatokból szőtt, láthatatlan háló övezi, különböző helyekre vetődött, közös vagy hasonló tapasztalatokkal rendelkező lények kisugárzása, különös fény, amelyből csak néha érzékel valamit az egyes ember, az éppen élő, de létezik, összefüggő rendszer, és talán van annyira jelentős, mint mindaz, ami látható.

Várta, hátha mond még valamit az Esztéta, de már végig az életét mesélte, mert kevés idejük maradt.

Jókora kis temető

Sok magyar van benne, mutatott a csinos temetőre, amely mellett éppen elhaladtunk. Káröröm és valódi boldogság volt a hangjában egyszerre. Még él, győzött felettük; s ha majd ide hal, mert már nem halhat máshová, mégis mintha honi földbe kaparnák.

A sarki fűszereshez nem volt hajlandó bemenni, az nem olyan, hogy ő oda bemenjen, bár a felesége jóban van a boltossal, de ő oda nem; ő inkább a két sarokkal odébb levő boltoshoz jár. Jót mulatott magán, hogy ennyire fél egy ártalmatlan boltostól, de a hangjában valódi rettegés volt, ezt már talán Németországban szerezte a kétévi lágerlét alatt, de szerezhette még otthon is, mindegy. Úgyhogy én mentem be sósmandulát venni, ő addig odakint posztolt, lehetőleg észrevétlenül, nem is látta más, csak a boltos meg én.

Ültünk aztán az előtérnek, nappalinak és konyhának egyaránt használatos helyiségben, sört ittunk, odakint lilulni kezdtek az apró kertek, az egymáshoz hasonló, többnyire kétszintes faházak, némelyikük utcára nyíló falára cementbe ágyazott műtégla díszítést raktak megtévesztésül vagy évszázados divatot követve; némely kertekben mediterrán módon, kifeszített kötélre csippentve fehérnemű száradt; a korhadó fészerek, az összetákolt kerítések otthonosak voltak, vidékiek, csöndesek, álmosak, és a lakbér errefelé még éppen megfizethető. Ha otthon egyszer ilyen lakásban élhettek volna, nem jönnek ki, jegyezte meg ezzel kapcsolatban.

Ittuk a sört, egy-egy halk autósurranás a közelben, de ritkán, bámultunk kifelé ama nem túl gyakori egyetértésben, amikor bármely téma zavar, félremagyarázás nélkül felvethető, de el is hallgatható; bámultuk a nagy és tágas eget a lapos tetők fölött e világnagy provincia kellős közepén, és mintha csak odamázolt díszlet lett volna ott messze a felhőkarcolók vonulata, a híres, a nevezetes, élni adatott századunk büszke emblémája, az alulról, felülről, oldalról fényképezett, amely így egészen másmilyen volt: kékesszürke és érdektelen.

Mulattunk a látvány feneketlen abszurditásán. Már az, hogy ide kellett jönnünk, neki így, nekem úgy, hogy együtt sörözhessünk életünkben először, s hogy innét tekintve nem létező nyelvünkön cseréljünk eszmét vagy némuljunk el időnként, már az is a látványba tartozott. Annak külön-külön szerzett belátása, hogy itt is csak négylábúak az emberek, már megfelelő, iróniának nevezhető önhittséggel vértezett föl mindkettőnket előzőleg, s tapasztalatainkat egyeztetvén kitűnt, hogy e híres és hírhedt helyszín lényegi tulajdonságai nem maradtak rejtve előttünk; megnyugodtunk, hogy elménk minden baljós külső körülmény ellenére még mindig pompásan működik, s a karnyújtásnyira ácsingózó kis felhőkarcolók meghódítása már semmivel sem tűnt nehezebbnek, mint kamaszálmainkban az egész világé. Ittuk a sört, amit záros határidejű segélyéből vettünk; föllelkesedve ecsetelni kezdte a beláthatatlan lehetőségeket: még házat is vehetnek talán, csak állása legyen egyszer valahogy, és minden jel ellenére még az sincs kizárva egészen; olyan rossz már nem lehet, mint volt korábban, a német lágerekben, ahol pakisztániakkal, törökökkel osztották meg a folyosó végi egyetlen vécét, és ahol Európának híre-hamva sem volt, hacsak nem a német szigor, ezúttal történetesen, éppen még gázkamrák nélkül. A földszinten lakó vajdasági magyar-sváb asszonyság főztjének szaga az orrunkba szállt, én arra gondoltam, hogy soha többé nem álmodom ezzel a rejtélyes világrésszel, ahol álmaimban néha még halottaimmal is találkozhattam, mert valóságos lett, álmodhatatlan; s közben lassan én is megéreztem, hogy minden rajtam múlik csupán, és kelet-európai tunyaságomat, balekságomat legyőzvén mégiscsak verhetek itt hídfőállást a magyar kultúrának, centrumában, természetesen, ennen életművemmel. Felébredtek korábban már szigorúan elaltatott illúzióim, az ugyanolyanok, mint amilyenek odaát, a folyó túlpartján, fél óra metrózásnyira, a sok milliós népség révén termelőerővé váltak. Mert megalapozatlan álmok emelték ama kétségkívül létező felhőkarcolókat odaát, és ma is a ráció lázálma tartja össze őket, nem a vasbeton és nem a technika; és ebben nincs is semmi különös, éppenséggel ez a törvény, s e törvény, mert oly közel van az emberi természethez magához, bármennyire szeressük vagy gyűlöljük is természetünket az adott pillanatban, itt, mint minden, leplezetlenül, sőt hivalkodva áll előttünk.

Lomha, vidéki, alkonyi ücsörgésünkbe lassan annyira beleette magát a látvány, hogy már nem is tűnt annyira abszurdnak.

Megpendítettem, megtárgyaltuk. Erős dolog ez itt, szemérmetlenül az emberi természetre épít, nem leplezi kultúra, erkölcs, hagyomány: gyilkos dolog, emberi. S e közösen fogalmazott megállapítással mintha kívül kerültünk volna a bűvös körön, isteni magasból szalasztott, tárgyilagos utazók, a hajdanvolt s eleve elévültre sikeredett emberi lényeg kései, történelmen kívüli botanikusai.

Szempontunkon, mihelyt pontosan megjelöltük, nevettünk. Ő ideges, túl harsány nevetést hallatott. Ismerős volt a nevetése, ilyet hallatok én is befelé, valahányszor erőt vesz rajtam az idegbaj. Derekát, amelyet még Németországban kétszer operáltak, a fülledt lakásban is sállal tekerte körül; botja, támasztéka az idegen világban, különbözőségének jele is egyúttal, a rezsónak támasztva állt. Nevetett harsányan, miközben vártuk, hogy megjöjjön a felesége, és megéreztem, a magam hasonló nevetései alapján, hogy a felesége kedves, csinos, hűtlen, igazi nő lehet, s míg ő nevetett, némi irigységgel gondoltam arra, hogy szorongatott helyzetükben az egymást marcangolás társasjátékának még mily szörnyűségei várnak rájuk. Nevetett, én megrémültem, mit tegyek, ha nem tudja abbahagyni, de amikor a levegője elfogyott, abbahagyta, és beszélgettünk tovább anyanyelvünkön, amelynek puszta használata is elég lett volna, hogy halálra röhögtessen minket az adott színhelyen.

Akkor ötlött eszembe, hogy bizonyára tömegesen filozofálnak éppen így az adott pillanatban is odaát, ahol már kigyúltak a híres, büszke fények, s hogy mindeme bölcselők, velünk együtt, mégis annak a részei, sőt puszta létükkel a támogatói, amit hol meghódítandónak, hol elutasítandónak vagy éppen elpusztítandónak tartanak. De ezt már nem mondtam ki, mert nem fosztható meg utolsó megmaradt illúziójától az, aki maradék életét éppen ott készül letölteni, s akit megszeretnem igaz barátsággal tiltja az életösztönöm, s aki engem barátjául fogadni nem fog, ha van egy csöpp kis esze, és van neki, hiszen emiatt tiltakozom magam is, hogy a barátom legyen. Legalább az irónia maradjon meg valahogy, az övé is, az enyém is. A vélt felülemelkedés amúgy sem szolgál másra, mint hogy ki-ki a maga módján képessé váljon részt venni a monumentális álomüzemben, ki-ki a neki rendelt színhelyen, ami idő is egyben, és ezek az idők egyre távolabb kerülnek egymástól.

Erről való hallgatásomat bölcsnek ítéltem. Így lehetett vele ő is. S mert tudtam, hogy én hazamegyek oda, ahol a régvolt Európa még vegetál néhány erőtlenné kiművelt emberfőben, az én iróniám azt diktálta, hogy ama híres, a fekete égre kottaszerűen, fényláncokban szegezett tüneményt éppenséggel vágyak és életek koncentrált, nagy-nagy vesztőhelyének lássam, a legnagyobbnak, amit addig látnom adatott.

Akkor már jobbára csak hallgattunk, feltehetőleg kevésbé egyetértően, mint addig, de a játékszabályokat még Európából magunkkal hozott erkölcsiségünkkel betartva. Ahogy én a magam fölényét titkoltam, úgy hallgatta el ő a magáét. Ennél tovább az ő hallgatását nem tudtam követni.

Azt tudom, hogy én, akinek a nyelve sosem volt rajta a világtérképen és nem is lesz rajta soha, megsajnáltam őket, valamennyiüket, azt a jó pár millió embert odaát és azon a parton is, ahol ültünk. Valamennyien ide halnak, igaz ugyan, hogy az enyémmel azonos égbolt alá, de mégiscsak ide, ebbe a korszakba. Épületek ősvadona növi be nemsokára jeltelenné váló sírjukat, amiképpen életük is jeltelen; s ha majd összedől ez a város is, mert miért is ne dőlne össze egyszer, ezért vagy azért, bizony mondom nem lesz fontos itt sem, ki halt önkezétől vagy egyéb okból. Talán ennek az egésznek van még jövője valami kis ideig, de akik részt vesznek benne, azoknak itt sincs. Apró, tanyasias, bár éppoly rideg temető várományosa voltam, melyet, így gondoltam, hamarább nő be majd rom, idegen kultúra, őserdő, akármi, mint az övékét, mégis úgy éreztem akkor, hogy több ezer éve tartó, megalomániás tévedés foglyai e jókora temető jelöltjei valamennyien. Itt még azt hiszik az emberek, a naivak, a gyermetegek, hogy élni kell és lehet is élni valahogy a világon, s noha humánummal zagyvált rációm, ama idejétmúlt európai, azt mondatta velem, hogy ez így van rendjén, azt azért látnom kellett, hogy őket éppen ez a naiv hit kergeti őrületbe. Vásári, ócska, nagyszabású tévedés. De, beláttam, ezt csak egy olyan ember gondolhatta, amilyen én voltam akkor.

Talán a sör tett engedékennyé, talán ő, akit nem lett volna szabad megszeretnem, mindenesetre úgy döntöttem az érdekében, hogy azontúl nem mondom ki egészen, amit valójában gondolok.

Csak hát az történt, hogy az érdekemben ő is így határozott.

Honn

Hatalmas terem. Súlyos, értékes, óriás üvegcsillár lóg középen. Hátul az egész falat padlótól mennyezetig borító tükör. Tőlem balra, a lépcsőfeljáratnál dobogó, rajta tévé, meccset adnak. A félhomályban, hátul, a tükörnél egy zenész gitározik, bőg az erősítő. Három óriás, kerek asztal, körülöttük székek, ez a berendezés. Egy széken, a dobogóval szemben, szép arcú, telt nő ül, a tévét bámulja.

– Péter? – kérdezem.

– Elment valahová – feleli András. – Lehet, hogy visszajön.

Állunk, bámulom a teret, a gitáros bőget.

– Fönt is vannak helyiségek – mondja –, gyere.

Fönt karzat bordó bársonyborítással, mindenféle szobák. Aztán levisz a földszintre, a nagyterem alatt ugyanakkora, csak alacsonyabb mennyezetű terem, a bejáratában gipszszobor, madárijesztő-féle.

– Péter csinálta. Szobrokat is csinál.

Visszamegyünk a nagyterembe. A zenész eltűnt. A szép arcú nő a tévét bámulja. A meccs két kommentátora szövegel, nem túl hangosan.

– Üljünk le – mondja.

Leülünk az egyik kerek asztalhoz, rágyújtunk. Van hamutartó.

Elmeséli: a próbák nem sikerültek, Péter leállította az egészet, nem lesz a produkcióból semmi, bár ezt még nem lehet tudni biztosan. Talán majd lesz zene, esetleg Nikó énekel, énekelt már pár napja, voltak páran, nagyon jó volt. Neki magának benne van az egész pénze, egyetlen vasa se maradt. Itt talán majd kiállíthat, valamelyik fönti szobában. Most semmi pénze sincs, mindent beleadott a vállalkozásba. Őt most még eltartja a nője, de hát beleadta az egész pénzét a vállalkozásba, ez itt nagyon kemény.

Ülünk a kerek asztalnál. A szép arcú nő feláll, odajön, leül mellém. Nagyon szép feje van. Cigarettát vesz elő, tüzet adok neki, nem köszöni meg. Ülünk némán egy darabig. A nő feláll, kimegy.

– Ki ez? – kérdezem.

– Hát ő a Nikó.

Rájön, hogy én nem tudhatok mindent, elmeséli, kicsoda ez a Nikó. A pár évvel ezelőtti három nagy sztár egyike. Fantasztikus nő. Istenien énekel. Német, tizenhárom évesen került ki, valahol Angliában él, kitartják a milliomosok, fantasztikus nő.

Ülünk a teremben egyedül. Bődületes tér, itt csodákat lehetne művelni. Elmeséli: valaha vendéglő volt az egész, tönkrement, olcsón adják ki, három közönséges lakás bére egy hónapra, itt akár lakni is lehetne, már akkor is megérné, a környék fel fog törni, csak hát most elfogyott a pénz, semmi sincs meghirdetve, Péter szervez, valahova elment, neki magának is benne van az egész pénze, meg a többieké is, ide egy milliomos kéne, rá kéne dumálni egy milliomost.

Visszajön a szép arcú Nikó, leül mellém, megint cigarettát vesz elő, megint adok tüzet.

– Ő is magyar – mondja neki András.

– Ja – mondja a nő.

Ülünk, bámuljuk a tévét. Még mindig a meccs megy. Premier planban lengeti az ütőt a pasas, lengeti, lengeti, a közönség tombol, most a másikat mutatják, nekikészül a dobásnak, jobb lábát úgy emeli, mint a kutyák vizeléskor. Nikó ül, ideges.

– Pidör? – kérdi.

– Elment valahová – feleli András. Jó a kiejtése. – Talán visszajön.

– Nekem azt mondta, lesz valami este – mondja Nikó. Az akcentusa nem igazán német. Találgatom, mit szedhetett föl útközben.

– Nekem nem szólt – mondja András. – Lehet, hogy visszajön.

Nikó felugrik, kimegy. Ülünk, hallgatunk. Megy a meccs. Hosszúak ezek a meccsek, eltartanak két-három órát, úgy öt-hat percenként történik valami. András megpróbálja elmesélni a filmeket, amelyekben Nikó volt a sztár, aztán feladja, látványt nem lehet elmondani. Csöndben ülünk. Nikó visszajön, leül mellém. Gyönyörű arca van. Lehet vagy negyvenéves. Bámulom a profilját, megszokhatta, nem érdekli.

– Tudsz németül? – kérdezi András.

– Tudok.

– A barátom tud németül – mondja Nikónak.

– Ja?

– Ja.

Rám pislant, aztán megint a meccset nézi. Rohan körbe a pasas, vetődik a fehér, négyzet alakú lapra, de az ellenfél játékosa előbb kapja el a labdát, a bíró lengeti a karjait. A pasas nem futott haza.

Ülünk a hatalmas teremben. Itt ma este nem lesz semmi. Megnyugszom ettől. Nem kell mindig, mindenütt valaminek lennie. Jó itt üldögélni. Jó lassan ver a szívem, amióta itt ücsörgök. Majd valahogy el kell indulnom innét, egyedül, akárki leszúrhat – legföljebb leszúrnak, hát aztán. Ez a hatalmas, kongó terem, ez az értelmetlen ücsörgés, ez otthonos. Jobb, mintha valami művészetbe csöppentem volna. Annál minden jobb. Ez a hatalmas, koszos, sötét, csillárral és tükörrel árválkodó terem, ez sokkal jobb.

Fiatal, igen jóképű srác jelenik meg egy kiscsajjal, odajönnek, leülnek.

– Pidör? – kérdi a srác.

– Elment valahová – feleli András –, talán visszajön. Pidör a bátyám. Én Pidör öccse vagyok.

A srác leül. A kiscsaj is. Ülünk, nézem a srácot. Nagyon szép és nagyon romlott. Megszólal franciául, Nikóhoz beszél, aki franciául válaszol. A srácnak anyanyelve. De Nikó is jól beszéli. A kiscsaj nem érti.

A srác kis idő múlva átül Nikó mellé, megsimogatja a haját.

– Ezek ma baszni fognak – mondom nem létező anyanyelvemen.

Irigylem a srácot. András is. A srác feláll, kimegy.

Olykor megszólal a telefon, Nikó megy fölvenni, néha beszél, máskor annyit mond: nincs itt. Aztán visszaül. Olykor egy-egy néger zenész jön. Pidört keresik, csalódottan elmennek. Soványak, kiéhezettek, tehetség árad belőlük.

Ülünk, hallgatunk.

Bejön egy lilahajú csaj, mögötte a legjóképűbb magyar hohmecoló, odajönnek az asztalhoz.

– Péter? – kérdi Hohmec.

– Elment valahová – mondja András –, lehet, hogy visszajön.

Leülnek. A csaj is magyar, két hónapra jött, művésznő. Hamar lila lett a haja. Kiderül, hogy András festő, erre rámászik. Hohmec kimegy, aztán visszajön. Visszajön a szép srác is. Megint franciául beszél Nikóval. Lakásról, éjszakai szállásról van szó, ennyit megértek. A kiscsaj jóindulatúan vigyorog, ő egyetlen szót sem ért.

Hohmec szerelmesen ecseteli, milyen szépen énekelt a múltkor Nikó. Hiszek neki. Aztán hallgatunk. A srác angolul dumál a kiscsaj fülébe. Nikó váratlanul hozzám fordul.

– Tudod, ki az az Alain Delon?

– Tudom.

– Kicsoda?

– Francia filmszínész.

– Láttad a filmjeit?

– Láttam. Miért?

A fiúra mutat.

– A fia – mondja.

Nézem a szép srácot, tényleg. Nagyon hasonlít. Miért ne lehetne a fia? Mondom: nagyon hasonlít rá az apja. De Nikónak nincs humora.

– A kislány – mondja – nem tudja.

– Nem tudod? – kérdem a csajtól.

Az a vállát vonogatja. Ő táncolni tanul, nem tudja.

Mondom a magyaroknak, kinek a fia a srác. Meglepődnek. De mért ne lenne a fia? A lila hajú csaj visszafordul Andráshoz, lélegzetvétel nélkül dumál neki, a magyar kultúra utóbbi évtizedét foglalja össze. Kedves, okos fiú ez az András, kár, hogy nem látom többé.

A meccsnek vége, Nikó feláll, felveszi a köpenyét, malaclopó. A híres atya fia ugrik, kikíséri. A kiscsaj bután vigyorog, nem csúnya, csak semmilyen, ilyenből itt százmillió egy tucat. Megszánom, megszólítom. Igen, táncol, balettozik, de az elmaradt produkcióban nincs benne. A srác igen, a srác itt is alszik, fent, az egyik szobában.

A srác visszajön, és elmegy a kiscsajjal. Ezt nemigen értjük.

Ülünk négyen, magyarok.

– Péter már nem jön vissza – mondja András. – El kéne menni.

Éjjel két óra, el kéne menni.

András feláll.

– Szólok Áginak – mondja, és kimegy.

– Ki az az Ági? – kérdezem.

– Hát a Péter felesége – mondja Hohmec. – Fent alszik.

Érdekes, gondolom, fent alszik még egy magyar.

A lila hajúnak most esik le, hogy én is magyar vagyok. De azért megkérdi, én is magyar vagyok-e. Azt felelem, hogy magyar vagyok.

– Mióta vagy kint? – kérdezi cinkosan.

– Négy hónapja.

András visszajön.

– Menjünk – mondja.

Kimegyünk a kapun. Így négyen biztonságosabb. Hátul a lila csaj és András, elöl Hohmec meg én. Kiégett, elhagyott, bedeszkázott házak, a tűzlépcső kívül, jó állapotban. Imbolygó alakok. Sötétség. Szemben egy romos ház udvarában bódé, vagy inkább régi hajó felső része, kéménye is van, az udvarban szabad tűzön bogrács, valamit főznek.

– A Nikó a srác anyja – szól előre András.

– Hogy kinek?

– A srácnak. Nikó az anyja. Ági mondta.

Ezen eltűnődünk.

– Attól még lefekhetnek.

– Attól még nyugodtan.

Megyünk a kiégett, bedeszkázott házak között. Az egyik tátongó ablak párkányán egy néger ül, kifelé lógatja a lábát, fentről minket bámul.

A sarkon a villanyoszlop kissé megdőlve egy jókora kocsi motorházának kettészelt közepén. A kocsi valamennyi ablaka kitörve, a bal ajtó harmonikázva lóg. Pár órája még nem volt itt. Megnyugtató, hogy itt is van baleset. Hohmec felvidul, gyermetegen megpróbálja magát az ülésre gyömöszölni. Jó pár éve egy darabig együtt tanítottunk. Sokat vitatkoztunk, semmiben sem értettünk egyet, megkedveltük egymást. Két-három évente összefutunk valahol. Mindkettőnk nézetei alapvetően változtak azóta, de soha nem úgy, hogy bármiben egyetértsünk. Így hát rosszallóan nézem, ahogy be akar ülni az összetört kocsiba.

Feladja a kísérletezést, gyalogol tovább. Kudarcát ellensúlyozandó a környéket ismerteti. Pár utcával lakik arrébb, ez az ő környéke, büszke rá. Egy most is nyitva tartó kifőzdére mutat, bent néhány imbolygó néger. A múlt héten betért ide, itt egy dollárért tíz sült csirkeszárnyat adnak, őneki csak öt kellett, a boltos nem értette: öt szárny is egy dollár, tíz szárny is egy dollár, mondta a boltos; ő mégis csak ötöt kért, akkor felállt két drabális néger, odaléptek hozzá, azt mondták: neked öt szárny, nekünk öt szárny, érted? – így hát megvette mind a tíz szárnyat, ötöt a két néger rögtön elmart, meg se köszönték, járt nekik. Humoros történetként adja elő, szűkebb itteni hazájára jellemző adomaként.

Befordulunk a keresztutcába. Itt már több a fény.

– Jó volt egész este ott ücsörögni – mondom neki.

– Jó? Micsoda?

– Hát ott abban a teremben. Jó volt.

Nem érti. Nem is fogja. Kár volt mondanom. Neki ez elvesztegetett idő volt.

Hallgatok. Megyünk. Már tömeg van. Minden csehó nyitva, az üzletek nyitva, az antikvárius nyitva hajnali fél háromkor. Rendőrautók, tömeg, buzik, kábítósok, kispolgárok, mint a középkori Párizsban, mint az ókori Rómában: élet.

Felajzottan jön mellettem. Neki ez a karnevál való.

A szent poézis

A főtéren álló csinos házak egyike volt az, kívülről tatarozták, de a lépcsőház omladozott, felkocogtam, és ahol az volt kiírva: „Szerkesztőség”, benyitottam. Ücsörögtek és ácsorogtak bent páran, mondtam: ezt és ezt az urat keresem. Rá mutattak. Ott ült az egyik széken. Odaléptem, bemutatkoztam, magyar vagyok, ösztöndíjas, kutatok, esetleg fordítani is szándékozom, ha már erre jártam, gondoltam, fölkeresem.

Igen, mondta erre.

Hallgattunk.

Úgy láttam, biztosan ül a székén, pedig akkor már lehetett tudni, hogy a szerkesztőséget hamarosan feloszlatják, ő pedig nemigen publikálhat többé. Szemei mélyen ültek erős szemöldöke alatt, homloka magas volt, szabályos orra alatt kissé durcás, gyermekien duzzadt ajkait összezárta, álla kisebb volt a harmonikusnál, de karakteres. A korombeliek közül ő volt a legérdekesebb költő akkoriban, olyan országban, ahol szintén hemzsegtek a költők. Nem velőtrázó verseket írt, noha őt kiáltották ki a legújabb vátesznek, mindössze arra törekedett, hogy a helyzetet lehetőleg világosan és egyszerűen megfogalmazza nem túl hosszú szabad versekben, mert abban az országban már évtizedek óta csak szabad verset volt illendő költeni. Néhány vékony kötete jelent meg, azok is csak pár száz példányban; tudtam, hogy másolják, gépelik, számon tartják, róla magáról pedig mint karizmatikus személyiségről emlékeznek meg azok is, akik sose látták. Divatos volt, soros megváltó, egy izgatott, ideges, számszerűleg meghatározhatatlan réteg számára, amely a kultúrát rátarti büszkeséggel fogyasztotta. Azért szerettem volna megismerkedni vele, mert vonzónak találtam, hogy a rá mért szerep ellenében írja egyszerű, csaknem személytelen, szerény verseit, s hogy van iróniája és öniróniája, olyan kultúrában, amelyben, akkor már tudtam, ritka az ennyire normális alkotó.

Hallgatunk, ő ült, én álltam, körülöttünk folyt a szerkesztőségi élet, hallgattunk, aztán megszánt, valamit mondott, arra én valamit feleltem, aztán elhallgattunk, nem volt miről beszélnünk.

Kezdtem magam kínosan érezni, megbántam, hogy a fővárosból leruccantam abba a városba, ahol ő élt, lényegében miatta; gondolatban már megvontam a vállamat: ez nem jött össze, mindegy, most már ideje szépen eltávoznom, amikor páran szedelőzködni kezdtek, ő is felállt, és valaki, nem ő, meghívott, menjek velük ebédelni. Megköszöntem a meghívást; ebéd után kevésbé dicstelenül léphetek le, gondoltam.

Lementünk a vedlett lépcsőn, én mögéje kerültem, és örömmel fedeztem fel, hogy enyhén kopaszodik. Kimentünk a főtérre, átvágtunk rajta, beléptünk egy másik csinos, szintén csak kívülről tatarozott házba, annak emeletén, sose gondoltam volna, gusztusos étkezde rejtőzött a kiválasztottak: az újságírók számára, és húst is lehetett kapni, sertéscsülköt. Valaki szabadkozott, hogy hát náluk csak ez van most, én biztosítottam, hogy szeretem a csülköt. Nem hazudtam, és én a halat és a csirkét is szerettem, amit ők valamiért nem tekintettek húsnak, talán azért, mert lehetett kapni, de ezt már óvakodtam hangosan megjegyezni, és nem is lett volna igazságos a részemről, mert egyéb hús valóban nem volt. A csülöknek pedig örültem: a köznép számára hozzáférhető vendéglőkben csülköt is ritkán láttam. A pultnál rendeltünk, ácsorogva vártuk, hogy a bádogtálcára tegyék a húst nevetségesen alacsony összeg ellenében – erről is jobbnak láttam hallgatni –, majd leültünk egy asztalhoz, a költő meg én, előttünk sertéscsülök és krumplipüré párolgott a bádogtálcán. Akkor hozzánk telepedett egy korunkbeli szőke fiú szintén sertéscsülökkel, a költő bemutatta, rendező volt és drámaíró, művét nem ismertem, de a nevét a fővárosi plakátokon már láttam, meg is jegyeztem: mind a keresztneve, mind a vezetékneve német volt. Közvetlennek és közlékenynek bizonyult, vele kellemesen folyt a társalgás, eszmét cseréltünk színházról, drámáról és hasonlókról, közben a csülköt falatoztuk, és nem sejtettem, hogy utoljára látom: pár év múlva meghalt rákban.

Az ebédelés megtörtént, a költő lényegében mindvégig hallgatott, csak néha hümmögött valamit a hozzá intézett szavakra. A tálcát vissza kellett vinnünk, meg is tettük, és már arra készültem, hogy illedelmesen elbúcsúzom tőlük, amikor a költő azt mondta: gyere el hozzánk este. Meglepődtem, megköszöntem. Egy szalvétára lerajzolta, hogyan juthatok ki a városszéli lakótelepre, ahol a feleségével lakást bérel; a szalvétát szépen összehajtva eltettem és sürgős teendőimre hivatkozva távoztam.

Este nyolckor, a megbeszélt időben, borral és virágcsokorral állítottam be hozzájuk. A felesége szép, vékony, szőke lány volt, riadt szemű, mint arrafelé sok vékony, szőke lány; betessékeltek egy tágasabb négyszögbe, a szoba közepén a dohányzóasztal körül helyezkedett el az ülőgarnitúra. Haladéktalanul felvilágosítottak, hogy a bútorok nem az ő ízlésüket tükrözik, a lakást bútorral együtt bérlik. Megkérdeztem, mennyiért, és ingattam a fejemet, amikor megmondták. A felesége teát szolgált fel, azzal elvoltunk egy darabig, én dohányoztam, azzal is el lehetett bíbelődni, úgy éreztem, nekem illik kontaktust teremtenem, fecsegni kezdtem érdektelen dolgokról, ők udvariasan, figyelemmel hallgattak. Aztán elhallgattam én is. Az szimpatikus volt, hogy nem tették fel az obligát kérdéseket baráti hazámra vonatkozólag, ahol sose jártak, de mégis az volt a helyzet, hogy ültünk és hallgattunk. A felesége hozta a második főzet teát, azzal megint elvoltunk egy darabig. Én nézelődtem a lakásban, a költő mélyen ülő, gunyoros szeme követett, legalábbis így éreztem; végül is kedvesek, gondoltam, meghívnak magukhoz egy vadidegen embert, akit nem ajánlott senki, nem tudhatják, kiféle, miféle, és nekik itt jobban kell vigyázniuk, a szerkesztőséget nemsokára feloszlatják, őt pedig előbb-utóbb nyilvánvalóan be fogják tiltani.

Rajtam kivül még a felesége kisérletezett egy-egy mondattal, a költő jobbára hallgatott, talán engem figyelt, talán egészen más járt a fejében. Megint úgy éreztem, hogy kár volt egy egész hetet szentelnem annak a városnak. Volt nekem elég olvasnivalóm a fővárosban, a felét sem tudtam elvégezni annak, amit terveztem, holott hónapokra utaztam oda, és azok a hónapok már a végük felé jártak; mindegy, gondoltam, talán ilyennek is kell lennie.

A harmadik teát is megittuk, akkor úgy éreztem, végképp ideje, hogy magukra hagyjam őket. Nem esett szó semmiről, nem baj. Felálltam, nem tartóztattak, talán ők is megkönnyebbültek, legalábbis így gondoltam. Felvettem a kabátomat az előszobában, ők a szobaajtóban álltak, és akkor a költő azt mondta: gyere el holnap este is. Igent dadogtam és kisiettem a lépcsőházba.

A másnap este már rendben volt, akkor már nem vittem bort és virágot, és minden ceremónia nélkül elkezdtünk beszélgetni.

Aztán visszautaztam a fővárosukba, majd haza, és leveleztünk, ahogyan alkotók manapság képesek: úgy félévenként megeresztettünk egymásnak egy-egy semmitmondó lapot. Sürgettem, látogassanak meg, nekem közben lakásom is lett meg feleségem is, volt hová és kihez meghívnom őket, ők azonban húzódoztak, mindenféle közbe is jött náluk, és bennem is csak ritkán merült fel, hogy a két várost, ahol élünk, mindössze két határ és légvonalban kétszáz kilométer választja el egymástól. Akkor már elég jól ismertem a költőt, tudtam, hogy húsz kilométerre is nehezen mozdul ki, leginkább otthon szeret ücsörögni egy fotelban és tűnődik. Ezt mélyen meg tudtam érteni, mert bár nála rohangálóbb alkatúnak születtem, igazából én is csak arra vágytam mindig, hogy hagyjanak tűnődni.

Két évvel később, váratlanul, mégis elszánták magukat a nagy utazásra. Egyszerre ott ültek az egész szobánkban, feleségem kimeredt szemmel bámulta őket, ezek szerint ők azok, akikről annyit meséltem. Szabadkozással kezdték, nem akarnak zavarni, igazán nem turistáskodni jöttek, mi viszont már előzőleg minden napra teljesíthetetlen mennyiségű programot állítottunk össze a számukra, és az estéket is betábláztuk barátainkkal. Végül mi győztünk, rohangáltak velünk szegények a városban, kocsival rendelkező barátaink a pontos terv szerint szállítottak minket a fővárosunk környékére tájat látni, kultúrnevezetességeket megtekinteni. A legjobbak mégis a késő esték voltak, amikor mind a négyen kimerülten ücsörögtünk az egész szobában, a költő a fotelban, a két feleség a laticelen, én a dohányzóasztalhoz húzott, magas támlájú, kényelmetlen széken, és beszélgettünk csapongva, nem fordítva figyelmet arra, hogy lényeges ügyről szóljunk és választékosan. Bizonyára elhangzottak okos megállapítások is, ezekre nem emlékszem, csak arra, hogy örültünk, amiért együtt lehetünk velük egy hétig.

Pár hónappal később postai küldeményt kaptunk: újságforma folyóiratot, benne a költő elbeszélésével fővárosunkról. Elolvastam, lefordítottam feleségemnek, és tanácstalanul tűnődtünk sokáig. Különös egy alkotás volt. A költő a fővárosunkat úgy írta le, mintha csoportos turistaúton vett volna részt. A helyszínek nagyjából stimmeltek, a szituációk egyáltalán nem. Rólunk nem esett egyetlen szó sem, a fiktív idegenvezető lányban felrémlett feleségem némely vonása, de igen elmosódottan. Az elbeszélés útleírásnak ügyetlen volt, novellának hosszadalmas és széteső, lényeg nélküli, holott ő akkorra már megírta első, kissé terjengős, de átgondolt és gondosan szerkesztett regényét. A leírásai nem voltak érzékletesek, csak az érződött, hogy szeretett nézelődni abban az országban.

Lírikustól elvárná az ember, kivált az én kultúrámban, hogy prózában is a személyes élményeit írja, lehetőleg pontosan. Ő azonban lírájában sem írt önmagáról közvetlenül soha. EI kellett tűnődnöm arról, amiről korábban nem gondolkoztam: az ő kultúrájában a líra másként alakult, mint nálunk, legnagyobb költőik százötven éve óvakodtak magánéletükbe avatni az olvasót. És másként alakult náluk a próza és a dráma is: náluk valahogy mindig fontosabb volt a gondolat, mint a megérzékítés, és aki tollat ragadott náluk a kezébe, azzal a számunkra már különösnek érződő, naiv tudattal tette, hogy bármi, amit gondol és rögzít, része lesz egy nemzeti kultúrának, amelynek világnagy hivatása van akkor is, ha a világ nem vesz róla tudomást. Talán benne is ez az örökölt hit működött, amikor elsősorban reflexióit rögzítette a reális környezet leírása helyett. Talán minket is óvni akart mellőzésünkkel, hiszen ő akkor csak eldugott lapokban jelenhetett meg véletlenszerűen, s úgy vélhette, hogy ez nálunk is hasonlóan működik. Mindenesetre akkor gondolkoztam el először komolyabban arról, mennyire meghatározza az alkotót, milyen környezetbe születik bele, s közben meg is voltam sértve némileg, amiért életművébe a fővárosunkról szóló írás alkalmával minket nem vett bele.

A következő évben mi laktunk náluk egy hétig. Addigra már lett saját lakásuk, szintén másfél szobás, mint a miénk, szintén a város szélén, szintén egy temető mellett, csak éppen az övék egy tízemeletes, vakolatlan betonházban volt, és az ablakok kevésbé csukódtak, mint nálunk. Ők a saját városukat igyekeztek bemutatni nekünk oly módon, ahogy mi tettük egy évvel korábban, de aztán erről közös megegyezéssel lemondtunk, minthogy én a várost meglehetősen ismertem, egyes részeit, némely temetőit náluk is jobban, bár erről nekik nem tettem említést, feleségemet pedig mindig csak emberek érdekelték, soha nem a környezet. De azért elvittük a katedrálisba, amelyet ő még nem látott; sokáig ácsorogtunk az alagsorban, hírességek kőkoporsóinál, volt köztük egy, amit addig tilos volt megtekinteni, azt megtekintettük; többnyire azonban beszélgetve sétáltunk a belvárost övező fasorban, s az ideiglenes fogdát, mely útba esett, pillantásra is alig méltattuk. Akkor ő már betiltott költő volt, következésképpen számon tartott politikai tényező. Időközben nálunk is történt egy s más, éppen abban a szűk körben, amelyben foroghattam, s miközben ők is megmutogatták nekünk barátaikat, akikkel mi szintén nem sokat tudtunk kezdeni, mindvégig zavart, hogy én otthon talán nem egészen úgy viselkedem, ahogyan az ő barátjához illene, és ennél is jobban nyomasztott, hogy a zavaromról nem merek beszámolni neki. Ő akkor a maga hazájában olyan típusú működést folytatott, mint az én hazámban némely barátaim, akikkel újabban nem tudtam teljes közösséget vállalni. De egy sétánk alkalmával, a temető mellett, a kövezetlen, sáros úton ballagva nagy lélegzetet vettem és beszámoltam neki mindarról, ami egy év alatt történt. Figyelmesen hallgatta beszámolómat, amelynek az volt a lényege, hogy mindaddig, amíg kultúrát lehet alkotni, nem engedem meg magamnak, hogy belevesszek a kultúránál szűkebb és ideiglenesebb politikumba; különösen nem engedhetem meg ezt magamnak oly nemzet tagjaként, melynek politikai léte mindig kétséges volt és a jövőben is az marad, akárcsak az ő nemzetéé, tettem hozzá rögtőn. Mondandómat befejezve idegesen vártam a válaszát. Attól tartottam, hogy álláspontomat már nem fogadhatja el, hiszen kényszerűségből belekerült a politikumba nyakig, mint újabb, szükségszerűen gyengébben sikerült versei mutatták. Válasza azonban megnyugtatott és fel is oldozott egyben. Ő ebben a helyzetben sem volt azonos a helyzetével, ahogyan nem volt azonos korábban sem, három éve, amikor, erőszakosságomnak hála, megismerkedtünk. Elfogadta, sőt helyeselte, hogy amíg az ember a saját területén dolgozhat, ne foglalkozzék mással. Náluk, mondotta, sajnos a helyzet már rosszabb, és ő kénytelen azt művelni, amivel szíve és hajlamai szerint nemigen foglalkoznék. Hosszan beszélgettünk és kitűnt, mennyire más időben élünk mi, eltérő kultúrák lakói. Náluk a politika kizárólagos jelentőségre tett szert, míg nálunk az volt a lényeg, vajon meddig hagynak minket dolgozni. Neki politikai verseket kellett írnia, én pedig dolgozhattam olyan művön, melyben a politika csak tematikailag volt jelen.

Ballagtunk a sárban, és mindketten őszinték voltunk. Eltűnődtem, mivel foglalkoznék én, ha az ő hazájában születtem volna, és arra a következtetésre kellett jutnom, hogy olyasmivel, amivel ő.

Vannak láthatatlan, ám éles választóvonalak tisztesség és tisztességtelenség között, és az alkotó nem engedheti meg magának, legalábbis a mi kultúráinkban, hogy e vonalat akár csak egyszer is átlépje. Talán nem mindig és nem mindenütt volt ez így; talán a tisztesség boldogabb korokban nem tartozott az esztétikumteremtők tevékenységi feltételei közé, és talán ma is vannak a világon olyan helyek, ahol ez a kérdés fel sem merül; a mi hazáinkban azonban újabban oly különös, és egyszer majd feltétlenül ábrázolandó, sajátos, soha-nem-volt szituáció alakult ki, amelyben egyetlen apró árulás is elegendő, hogy az áruló, lelkifurdalásától hajtva, újabb és egyre súlyosabb árulásokba hergelje magát, legelső és objektíve talán jelentéktelen árulásának igazát bizonyítandó. Úgy éreztem akkor, hogy az alkotáshoz joga csak erkölcsileg tökéletesen tiszta, ép embernek lehet, aki az első, látszólag jelentéktelen ballépést is ki tudja kerülni; sokszor gondoltam később arra, hogy jogom érzetének megerősítésében az ő toleranciája fontos szerepet játszott.

Egyébként jól és vidáman éltünk náluk a betonház tetején, sokat és jókat ettünk, a feleségek főztek; a költő, mint feleségétől megtudtuk, mozdíthatatlanságát leküzdve pár nappal érkezésünk előtt vonatra ült, és anyjához utazott a munkáslakta vidékre, ahol inkább lehetett húst kapni, mint az ő városukban; azt a sok kiló, feketén szerzett húst ettük egy héten át. Igazából akkor szerették meg egymást a feleségek, s ebben talán annak is szerepe volt, hogy kiutazásunk előtt feleségemet, nálam szokatlan szigorral nyelvük tanulmányozására bírtam, és meg is tanult annyira, hogy értette őket, s ha kellett, gagyogott is; az utolsó napon szoknyát cseréltek, amit a költő, aki mégiscsak inkább figyelt önmagára, befelé, mint én, valószínűleg nem vett észre, én azonban boldog lettem tőle.

A feleségét egyébként én is akkor ismertem meg és szerettem meg igazán. A vékony, szőke, riadt szemű lány pszichológus volt, évek óta rákos betegek lelki rehabilitálásával foglalkozott. Tisztelettel adóztam neki, hogy a menthetetlen betegekkel való napi nyolc-tíz órás foglalkozás után milyen vidám és felszabadult tud lenni velünk.

Eltelt az egy hét, mi hazautaztunk, és egy darabig folyt tovább az élet, mint békeidőben illik. De aztán az ő hazájában olyan események történtek, nem éppen váratlanul, ám formájukban újszerűen, amelyeket elsősorban a kortársak, de időnként az utódok is, hajlamosak történelminek nevezni. Mi aggódtunk értük, amíg aggódhattunk, mert noha nálunk látványos, történelminek nevezhető események nem zajlottak, azért ugyanúgy meghülyültek az emberek, mint minden rendes történelmi korszakban. Így aztán később már csak magamban aggódtam értük.

Sok idő múlva kaptam róluk az első, egyszerre megnyugtató és nyugtalanító híradást. A történelmi eseményeket, egy ösztöndíjnak hála, a tébolyult, szabadnak nyilvánított félvárosban vészelték át, de azért ott is megtörtént velük, ami az emberpárokkal szokott, legalábbis így szólt a szóbeli, közvetett, hiányos híradás, de ebből felfogtam, hogy csak a költőért kell aggódnom a továbbiakban. Sok hónappal később ismét közvetett információt kaptam arról, hogy meglepő módon otthon tartózkodik, és hivatalos kiutazási engedélyért folyamodik egy nyugat-európai nagyvárosba. Örültem, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe juthat, hiszen közös barátaink azokban a hónapokban nemhogy útlevélért nem folyamodhattak az ő hazájában, de otthonukba se térhettek vissza éppen, ha történetesen volt is otthonuk; örültem, hogy ismét ott él tőlem karnyújtásnyira, bár megközelíthetetlenül; tűnődtem, mi lenne jobb nekem, ha kiengednék, vagy ha nem.

Aztán tovább telt az idő, hol kaptam felőle bizonytalan hírt, hol nem, új művei nem jutottak el hozzám. Feltételeztem, hogy elég messzire kerülhetett a kultúrától, és ennek nem tudtam volna örülni. Talán azért sem, mert mindeközben én azzal az eszelős hittel tartottam össze magamat, hogy bár egyre rosszabb körülmények között, de még mindig a kultúrateremtést művelhetem.

Kilenc évvel első, hat évvel utolsó találkozásunk után az óceán túlpartján véletlenül megtudtam, hogy oda készül, ahol pár hónapig, ki tudja, mily erők összjátékaképpen, éppen szállásom volt. A közös barátnak, akitől az információt szereztem, megmondtam: szívesen vendégül látom őt átmeneti lakásomban, ha éppen kedve tartja. A közös barát lakhelyéül szolgáló városból fel is hívott pár nap múlva, különös volt hallani a hangját, hanghordozását, anyanyelvét annyi év után. Megállapodtunk, hogy én másnap otthon leszek, ő dél körül érkezik, és majd csenget a szigorú doorman portájából.

Kora délután meg is szólalt a kaputelefon az előszobában, talán vissza is szólhattam volna, ha ismerem a nyitját, de azt senki nem magyarázta el. Így aztán kirohantam a folyosóra, sokáig vártam az automata, programozható liftet, amely soha nem ott és akkor állt meg, amikor az ember szerette volna; ez engem az otthonosság érzetével töltött el, és komplexusaim egy részét jótékonyan oldotta. Akkor azonban türelmetlenül és lázadozva várakoztam, a kongresszusi vitákon komolyan felvethető kérdésnek tűnt, hogy a toronyépületben a lépcsőház nem használható, és tűz esetén nem tudnánk kimenekülni, de aztán lusta surranással megérkezett a két akna közül az egyikben a lift, mert azért mindig megérkezett egyszer, és végre a földszintre jutottam.

Kisiettem az előtérbe, ott állt, lába mellett bőrönd, szinte teljesen kopasz volt, és arcát őszes szakáll övezte. Amikor először találkoztunk, nekem volt szakállam és én voltam a kopaszabb. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, de ő nyugat-európai módra, rezerváltan állt, úgyhogy inkább azt mondtam neki a nyelvén: „szervusz”, felkaptam a bőröndjét és a lift felé indultam. A doorman szúrósan nézett minket, pontosan úgy, ahogy mifelénk a hasonló illetők, de addigra én már kitanultam, hogy az otthoni trükkök abban a másik világban is csalhatatlanul bejönnek, csak fapofát kell vágni, mint a konclágerből talicskával kisétáló raboknak, és nincs őr, aki az utamba állhatna, ha valamit csakugyan akarok.

Magam elé tessékeltem az előszobába, bement a szobába és csalódottan konstatálta, hogy a lakás, bár tágas, egyszobás. Közös barátunk elmulasztotta felvilágosítani, hogy úgynevezett stúdióban lakom, pedig én említettem. Közölte, hogy csak egy éjszakára fog zaklatni, utána minden bizonnyal lesz másik szállása, sok ideszakadt honfitársa van a városban. Mondtam neki, hogy engem nem zavar, nyugodtan lakhat nálam tartózkodása végéig, elég nagy a szoba, s mint láthatja, több fekhely is van. Valamint én amúgy is könyvtárban csücsülök egész nap. De, de, mondta, nem akar zavarni. Jó, mondtam, én nem sértődöm meg, ha máshol fog lakni, csak úgy gondoltam, jó lenne találkozni annyi év után.

Álltunk a tágas szobában. A falon jókora fénykép lógott bekeretezve, ama nemzeti nagyság képe, akinek a sírját jó pár évvel korábban akkori lakhelyének katedrálisában, az alagsorban ő mutatta meg nekünk. A szoba egyik falára szerelt könyvespolcokon az ő anyanyelvén írt történelmi és politológiai könyvek sorakoztak. Észlelte meglétüket és meglepődött, de merev tartása nem oldódott. Mintha a lakást, amelyben fizetővendég voltam, én rendeztem volna be álságosan a fogadására.

Nem sokat beszéltünk aztán, kipakolt, én igyekeztem észrevétlen maradni. Megkérdezte, használhatja-e a telefonomat, azt feleltem: persze. Az előszoba falán lógott a nyomógombos telefon, ám az előszoba, a konyha és a szoba kideríthetetlen okból nem rendelkezett ajtóval, úgyhogy továbbra is igyekeztem minél észrevétlenebb maradni, miközben ő telefonon az ügyeit kezdte intézni, amelyek elég fontosak lehettek a számára, mert, mint akaratlanul hallottam, műveinek ottani kiadásával és jogdíjas előadáskörúttal voltak összefüggésben. Nem akartam, de hallottam a jogdíjak összegéről folyó tárgyalást, és megjegyeztem, hogy ő száz dollárral többet kap egy előadásért, mint én, akinek hazájában az óceánon túli szempontból nem történik semmi érdekes. A telefonok lebonyolítása után kötelességének érezte közölni, hogy hivatalos útlevéllel rendelkezvén egyelőre nem számít hazája emigráns költőjének. Egyúttal biztosított, hogy állja a számlát; én tiltakoztam, udvariasan, ahogyan nyugaton illik, miközben kelet-európai kétségbeesésemet igyekeztem palástolni.

Aztán megkérdezte, használhatja-e a zuhanyozót. Hogyne, feleltem. Lezuhanyozott, átöltözött, addig én a konyhában tettem-vettem négy pár virslivel és az automata gázrezsóval. Enni nem akart, de a liftig el kellett kísérnem, megmagyaráztam, melyik gombot nyomja be, hogy a földszintre jusson, minthogy mi ugyan a másodikon lakunk, de a földszint jóval följebb van. Ezt nem értette meg rögtön, de lassan felfogta, hogy a térképen lapos metropolisz ilyen is lehet. Megérkezett a lift, kinyílt az automata ajtó, útjára bocsátottam.

Visszamentem a lakásba, ücsörögtem, nem nyitottam ki sem a rádiót, sem a tévét, amelyek a társaságot biztosították a számomra. Sósmogyorót rágcsáltam, kinyitottam egy dobozos sört, néztem rendben szétszórt holmijait, és eltűnődtem az elmúlt éveken. Végül is, gondoltam, nem olyan magától értetődő, hogy én adok neki szállást az óceánon túl, holott mégiscsak ő az emigránsnak számító költő, aztán vállat vontam magamban, mint annak idején, amikor a szerkesztőségben először láttam, mielőtt meghívtak volna ebédelni, és kölcsönkönyveimbe mélyedtem, mert az óceán túlpartján sem volt sok időm, és tudtam, hogy a felét sem tudom elolvasni annak, amire feltétlenül szükségem lenne.

Késő este ért haza, még ébren voltam és olvastam. Csöngetett, holott elláttam azzal a lakáskulccsal, amit az érkezése előtti napon egy dollárért másoltattam egy hardware-shopban. Beengedtem. Szabadkozott, hogy ilyen későn ér haza. Akár egy rossz, valódi házasságban. Látod, mondtam, mint egy házasságban, még dolgozom, olvasok. Nem érdeklődött olvasmányom iránt, akárcsak egy igazi rossz házasságban, fáradt volt, gyorsan pizsamára vetkőzött. Közben azonban szükségét érezte, hogy beszámoljon arról, legalább röviden, hol járt, mit intézett. Ez már sok volt nekem, úgyhogy csak hümmögtem. Biztosított róla, hogy nem zavarja, ha én még olvasok, ő lámpafényben is tud aludni; nem, nem, mondtam én, már úgyis befejeztem, én is éppen lefeküdni készültem. Pizsamára vetkőztem, leoltottam a lámpát, lefeküdtem a másik fekhelyre, hallgatóztam, egyenletesen szuszog-e már, nem tudtam pontosan megítélni, a ritkásan lehúzott redőnyön át olykor autók fénye pásztázott a mennyezeten, és sokáig nem tudtam elaludni.

A következő napok hasonlóképpen teltek. Reggel elindult az ügyeit intézni, én jóval később keltem, tehettem: nekem nem a megélhetésért kellett küzdenem. Reggeli közben olvasgattam, aztán bementem a könyvtárba, hogy másutt is megforduljak, és teljék az idő, valami gyorsbüfében ebédeltem, visszamentem a könyvtárba, aztán előbb-utóbb hazaindultam, vásároltam valamit vacsorára, és többnyire hazaballagtam, kivéve, ha nagyon esett, akkor buszra vagy földalattira szálltam. A lakhelyemhez közel a spanyolul beszélő, és délies módon az életet az utcán élő négereket nézegettem, akkor már minden félelem nélkül, aztán a forgóajtón benyomultam a toronyházba, arisztokratikusan odabiccentettem a doormannek, aki erre hangosan köszönt, megnéztem, van-e postám, általában nem szokott lenni, de a levélszekrény kulcsával való bíbelődés az odaát oly fontos tulajdonosi érzésből kölcsönzött nekem is valamit, vártam a liftet, amely előbb-utóbb megérkezett, pár szinttel lejjebb, a másodikon, kiszálltam, a liftben és az összes folyosón őrködő televíziókamera azon a folyosón is megbízhatóan, zümmögve dolgozott, égett a piros lámpája, kinyitottam a lakásajtót, a kaját leraktam a konyhában, ahol a hirtelen villanyfényre szétszaladtak a rőtszínű, szőrös bogarak, irtásukkal rég felhagytam, ők azonban valamely gentleman-agreement jegyében a szobába nem tették be a lábukat, noha ajtórésen sem kellett volna átfurakodniuk, ajtók nem lévén; felnyitottam egy dobozos sört, jegyzeteimet és a könyveket rendezgettem az állandó, általam ismeretlen lakó által hiányos szakszerűséggel, házilagosan összeeszkábált iróasztalon, és megint nekiültem az olvasásnak. Rendszerint késő este állított be ő, többnyire fáradtan, de mindig némiképpen reménykedve, hogy az aznapi találkozók és fecsegések nem voltak haszontalanok, és valami csekély pénzt mégis hoznak majd. A második naptól nem csöngetett, használta a másoltatott kulcsot, beköszönt még az előszobából, és lassan arra is hajlandónak mutatkozott, hogy vegyen valamit a frizsiderben felhalmozott, bár szűkös választékú készletből. Mindvégig kötelességének érezte, hogy felvilágosítson, milyen ügyekben és miféle emberekkel tárgyalt aznap, én pedig lelkiismeretesen átadtam neki a telefonüzeneteket, amelyek naponta számosan érkeztek, mialatt ő már vagy még nem volt a lakásban. Főleg a szorgos rádióadóktól keresték az ő anyanyelvén. Ezzel kapcsolatban szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy szokott nekik nyilatkozni pár mondatot, bizonyos rendszertelenséggel, úgy két-három havonta, mert ez a módja, hogy otthon maradt édesanyjának üzenjen; ismerve a postai szolgáltatásokkal kapcsolatosan akkoriban előállott anomáliákat, egyetértően bólintottam, ennél a módszernél jobbat az ő helyében én sem tudtam volna kitalálni.

Továbbra is biztosított, hogy őt nem zavarja, ha én még olvasok, attól ő tud aludni, s minthogy a harmadik nap táján megéreztem, hogy abban a metropoliszban pillanatnyilag mégsem tud máshol lakni, csak nálam, vagy legalábbis, így sejtettem, rosszabb ajánlatokat kaphatott, csakhamar elszemtelenedtem és olvastam még órákig, miközben ő nyugodtan aludt.

Fordítókkal és kiadókkal tárgyalt, újabban írt verseit próbálta eladni, de nem mutatta meg őket, én pedig nem kértem rá. Gondoltam, ha kíváncsi a véleményemre, majd csak megmutatja kérés nélkül is. Az utolsó előtti nap reggelén elém rakta a dossziét; este korábban ér haza, mondta, és örülne, ha addigra sikerülne párat elolvasnom közülük. Aztán elment. Nagy lélegzetet vettem és nekikezdtem az olvasásnak. A dossziéban nem volt sok vers, bár némelyik a tőle megszokottnál hosszabb, másfél-két oldalas. Egy óra alatt végeztem az olvasással, ültem, bámultam magam elé, kinyitottam a kis Szokol rádiót, amit magammal vittem az óceán túlpartjára, mert otthon azt mondták, a középhullámot ott is fogja, és valóban fogta a helyi adókat; szólt a zene, közben a hirdetések, amelyeket már kívülről tudtam; szokásomtól eltérően már délelőtt kinyitottam egy üveg dobozos sört, kitöltöttem, és el kellett tűnődnöm, mitől nem jók újabban a versei.

Látnom kellett, hogy szabadulni igyekszik a politikus, emigráns költő szerepétől. Ugyanolyan szerény határozottsággal harcolt a rossz szerep ellen, mint korábban is mindig. A politikával csak érintőlegesen foglalkozott, pedig ekkoriban nemzedékem legjelentősebb politikai költőjének igyekeztek kikiáltani, mert éppen az ő hazája volt soron azok közül, amelyekben mi és a hozzánk hasonlóak éltek az óceán túlpartján (onnan nézve); ugyanaz a rezerváltság érződött újabb művein, ami annak idején, még mielőtt megismertem, a könyveiben megkapott; de közben mégis történt ez meg az, és öregedtünk is kilenc évet, és a mi hazáinkban három hónap egy esztendő. Ilyen öregen, gondoltam, már nem lehet ígéretes költő valaki. Ez az érett líra ideje. Úgy kellett látnom, hogy a rossz szereptől való, rendkívül tisztességes indítékú menekülése közben alkatától idegen poétikai megoldásokkal kísérletezik. De megmondhatom-e neki?

Aztán mégis elmentem a könyvtárba, hogy rég halott, tébolyult költők őrületével feledtessem a magunkét. Ezúttal mégsem ők voltak az erősebbek, nem tudtam figyelni rájuk, pedig a sorsuk már teljes volt, szemben a miénkkel, és micsoda iszonyatos sorsok voltak azok. Hozzájuk képest mi még mindig csak az első bugyrok szelét érezzük. Mégis elhűltem, amiért végső soron ártalmatlan versei miatt talán soha többé nem térhet vissza a hazájába, nem láthatja a rokonait, idegen nyelvű közegben vegetálni pedig neki és honfitársainak sem lehet könnyű, noha egyik reggel, felébredés után jólesően nyújtózkodva azt a meglepő, de az ő költészetük hagyományaiból következő kijelentést tette, hogy „mindegy, egy hazájabéli költő Párizsban vagy New Yorkban ébred-e föl”.

Talán ősi: sámáni, varázslói, kuruzslói szerepet játszik ő, az intelligens költő, az értelem megszállottja, és más körülmények között valószínűleg hasonlót játszom én is. Különös erő lehet, titokzatos emanáció, amely nemcsak bennünket tart rabságában, hanem a nőket is, ezeket az alapjában vallásos lényeket, akik szeretnek minket.

Meggondolatlanul választottunk egykor hivatást magunknak, de ha mást választunk, az is meggondolatlan, ősi példákat problémátlanul követő választás lett volna. Csak érzelmeink, homályos vonzódásaink lehettek, de a választott hivatás princípiumai belénk épültek szépen, s noha mibenlétükkel ma sem lehetünk tisztában, azok már mi vagyunk, és kevés az időnk, hogy megszabaduljunk tőlük. Angyalok és ördögök mozgatnak minket is, ismeretlen istenek, amelyektől az ő kultúrája hemzseg, az enyém pedig látszólagos józansággal hallgat, de róluk, s nem másokról hallgat.

Aztán ballagtam hazafelé a barna papírzacskót szorongatva két kézzel, benne dobozos sör volt, sósmogyoró és egyebek, és már nem tudtam, miről tűnődtem naphosszat, csak féltem, mi lesz, amikor véleményt kell mondanom a műveiről.

Előbb értem haza nála. Bámultam a tévét, rágcsáltam a sósmogyorót, sört ittam. Aztán beállított ő is, ahogy ígérte, korábban, mint az előző estéken. Lezuhanyozott, evett valamit, otthonosan leült a fotelba, a díványa és az íróasztal választott el minket, ő a lazább tartást választotta, kényelmesen, egymásra vetett lábakkal, félig fekvő helyzetbe csúszva ült, nekem jutott a szigorú, a kritikusi, a professzori pozíció, mert én a házilag készített íróasztal túlpartján ültem, a közöttünk tornyosuló könyvek és jegyzetek mögött. Megfordult a fejemben, hogy talán ő is tart a beszélgetéstől. Mereven feszengtem a székemen, más formájú volt, de éppen olyan kényelmetlen, mint hajdani lakásomban, ahol szintén ő ült a fotelban. Hallgattam, ő sört bontott és gunyorosan, kérdőn nézett rám.

Magam elé vontam a verseit, mély lélegzetet vettem, előrebocsátottam, hogy én verset elemezni csak undorító könyörtelenséggel és szakszerűtlenséggel tudok, sorról sorra haladok, és olyasmiket mondok, hogy ez a sor jó, az a sor gyönge, a következő remek, aztán meg szörnyű és kihúzandó; s mert minderre csak bólintott, belekezdtem.

Elmondtam, amit valóban gondoltam. Nem tudom, meddig tartott, de nem volt rövid. Úgy fogalmaztam, ahogyan az ember szeretett lényhez beszél: őszintén, a szavakat nem válogatva, kegyetlenül. Valószínűleg kegyetlenebb voltam, mint lettem volna magyarul, hiszen az ő nyelvén beszéltem, amelynek árnyalatait csak passzívan érzem igazán. Némán hallgatott, de hallgatása nem volt ellenséges. Mondtam a műveiről jót is, de inkább csepültem; olykor belefogtam a szempontom megvilágításába, de a mentegetőzést pár töredékes mondat után mindig abbahagytam és visszatértem a verseihez.

Amikor befejeztem, bontottam egy sört, rágyújtottam és vártam a választ. Csaknem lecsúszva hevert a fotelban, átvetett lábakkal, és éreztem, hogy a barátságunk helyreállt. Azt mondta: hálás, hogy mindezt elmondtam; az utóbbi időben egyetlen hazájabéli akadt, aki hajlandó volt őt komolyan megbírálni, az valamelyest hasonlókat mondott; a többiek tömjénezik, az nem számít. Erről több szó nem esett. Én röviden elmondtam mindazt, ami utolsó, hat évvel korábbi találkozásunk óta velünk, s majd velem történt; az ember halottakat sem szívesen ad ki, hát még eleven embert, még ha a barátjának is. Erre ő is elmondta, mi történt velük, majd vele időközben. Aztán megkérdezte, voltaképpen mivel is foglalkozom én abban az óceánon túli metropoliszban. Mesélni kezdtem, s mert az ő kultúrájáról volt szó, egyre nehezebben fogalmaztam az ő nyelvén; valahogy, talán önkéntelenül, áttértünk a színhely nyelvére, amelyből tekintve mindkettőnk tevékenysége mulatságosan semmis, és azontúl a mindkettőnk számára idegen nyelven társalogtunk az ő kultúrájáról. Talán mégis inkább ő kezdte; nem kívánt a továbbiakban élni természet adta előnyével. Kapcsolatunk során először voltunk egyenrangúak. Megtörténhetett volna ez már korábban is, gondoltam kissé keserűen, ha legalább egy fontosabb művemet megismerheti, de hát a fordítók semmilyen nyelven sem segítették barátságunkat, és nem segített benne addig ő sem, és közös barátaink sem, akik éppoly könnyen megtanulhattak volna a nyelvemen, mint én az övéken. Mégis szép gesztus volt ez tőle; e harmadik nyelven fejtettem ki téziseimet az ő irodalmáról; idegen, meglepő és érdekes volt a szempontom a számára, így beszélgettünk hajnalig. Akkor holtfáradtan lefeküdtünk, ő reggel indult a reptérre.

Amikor felébredtem, nyoma sem volt annak, hogy valaki ott lakott egy hétig. Hiányzott, de meg is könnyebbültem, akár egy jó házasságban, amikor a szeretett társ átmeneti időre végre elmegy a fenébe.

Aztán visszaültem az ő kultúrájából való tébolyult könyvek mellé abban az eszelős metropoliszban, ahol mindenki és mindenki másképpen őrült, és tudtam, hogy ha még egyszer találkozunk valahol, már nem elölről kell kezdenem.

Menyegző

Nagyon vártam a novembert abban az évben, vártam a csodát, mert a Harlem sarkán a Magyarországról tíz éve Kanadába disszidált srác áprilisban, sörözés közben a csillagképemből megjósolta, hogy novemberben találkozom az igazival. Mérnökként ment ki a feleségével, és magyar költő lett odakint, a felesége otthagyta, ő anyagi csődbe került, s haza akart települni, én pedig kos voltam és az ascendensem skorpió.

Ittuk a lite sört, mert lekéste a buszt, amely New Jerseybe vitte volna egy kedves magyar matematikushoz és családjához, ahol meghúzódott, amíg megpróbált az USA-ban kamionsofőrként vagy gyémántcsiszolóként álláshoz jutni, hogy összeszedjen annyi pénzt, amiből Pest környékén lakást vehet magának, és én a zuhogó esőben meghívtam, aludjon az én átmeneti lakásomban, fent a 125-ik utcában, szemben azzal a titokzatos házzal, amelyre „reality house” volt kiírva, a szótárban hiába kerestem, és ahová csak feketék surrantak be időnként, és amelyben olykor egész éjszaka szólt a sziréna, mert, később kiderült, az enyhébb kábítósok menhelye volt az a ház, és ha az automata riasztó megérzett valami füvet, azonnal sivítani kezdett, de arra már nem volt sem pénz, sem ember, hogy ki is kapcsolják. Ittuk a lite sört, sósmogyorót rágcsáltunk hozzá, és a srác megjósolta, hogy ez nekünk, kosoknak, igen jó év lesz, és én, akinek az ascendense skorpió, novemberben találom meg az igazit.

Egész évben vártam a novembert. Az első két hete a Vörös tér sarkán talált, ahol ugyan nem értem el, hogy a szállodaszobában megjavítsák a tévét és a fűtést, viszont sikerült dresszírozott rendőrkutyát szereznem, noha ez a pont az előzetes szerződésből kimaradt, és az állat oly kiválóan festett a Hamlet-ben, amikor az egérfogójelenet után a színészeket szótlanul kiűzik a királyi udvarból, amit Shakespeare még nem tudhatott megírni, hogy az ottani rendkívül igényes kritikusok is dicsérőleg emlékeztek meg róla az előadást követő baráti eszmecserén.

És megint megfordultam ama nevezetes padláson, ahol a földkerekség legnagyobb képzőművésze élt akkoriban, adott három csésze zaccos kávét és a helyzetet elemezte, nekem nagyon hiányzott a padlásról a harmadik felesége, aki gyönyörű volt és okos, de nem kérdeztem rá, mert a műterem minden szegletéből érződött, hogy különváltak, pedig három éve még úgy tűnt nekünk, akik később elváltunk, hogy ez velük nem fordulhat elő; bámultam az egymásra dobált, egymásnak támasztott képek hátlapjait, három év alatt igen nagy mennyiség gyűlt fel belőlük, mert hiszen soha egyetlen darab sem kerülhetett el a padlásról, és azon tűnődtem, meddig lesz még kanapé és asztal, ahová a vendég leültethető; neki ezúttal eszébe sem jutott, hogy mutasson a képeiből, kérdésre és válaszra nem tartott igényt, sietősen a helyzetet elemezte, és derűs, gunyoros, kópésan bölcs ráncai fölött már majdnem teljesen ősz volt.

Aztán otthon vártak az elintézendő ügyek, elsőként a macskám, de szerencsém volt és a Nagycsarnokban éppen lehetett csirkenyakat kapni, úgyhogy megtömtem vele a mélyhűtőt, aztán körülnéztem, kire is vonatkozhat a jóslat. A feladat nem volt könnyű, mert a jóslat úgy szólt, hogy az igazit már ismerem korábbról, de kapcsolatom sose volt vele. Valaki olyannak kellett lennie, aki a mélyben, észrevétlenül, a tudatom alatt kísérte az életemet, s nekem csak az lett volna a dolgom, hogy meglássam. Idegesen, kapkodva figyeltem munkahelyen és utcán, tömegközlekedési eszközön és Trabantomból bámészkodva, mert az évi tapasztalataim szerint időnk szűkre volt szabva; és így voltak ezzel ők is, a jelöltek, akiket megnyomorítottak a korábbi szerelmek; mindenki rémülten figyelt, méltatlan kapcsolatokba bonyolódott kapkodva, hogy a gyerekeinek új apát szerezzen, hogy valakitől gyereke legyen, hogy valakihez bizalommal fordulhasson mégis; hitetlenül és bizalmatlanul reménykedtek a csodában, akiknek nem sikerült, és vak gyűlölettel marták egymást, akiknek sikerülhetett volna. Figyeltem, és bölcs önfegyelemmel figyeltek a gyerekek, mintha nem vennének észre semmit, de néha ők is elárulták magukat, az ölembe és a nyakamba másztak és bokszoltak velem.

November harmadik hete is a vége felé járt már, amikor éjjel, a negyedik sör után fe1álltam az íróasztaltól, amelyen egy monumentális, novemberben játszódó lengyel dráma, a Menyegző és a megkezdett fordítása hevert, hátratoltam a széket, a macska a fotelban aludt, indultam kifelé a vécére, és akkor alulról seprűnyéllel felkopogott a nyugalmazott lelkész, akit a háborúban vadászgépes bevetésbe kényszerítettek, mert a padlónyikorgástól nem tudott aludni.

Öröm

meleg szőnyeg, szürke. Bútorok a forrástalan fényben, gazdag lakás. Nem látni ablakot, talán belső fény. Jó érezni ezt. Puha szövetszoknyában és meleg pulóverben negyvenes nő valamit ténykedik a falnál, asszonyos, magasabb nálam, jó látni. Rokonom, tudom. Boldogan nézem. Minden mozdulatában biztonság. Talán illata is szürke, meleg. A férje esetenként bukkan fel, szimpatikus úriember, sötét öltönyben, szerényen, hangtalanul mozog. Kulturáltan beszél, nem tudom, milyen nyelven, de értem. Nem tudni, honnét érkeztem és hová, de jó ott lenni náluk: ez a családom. Az bizonyos, hogy a vérrokonom a nő, és éppen szülni fog. Nem tesznek utalást erre, magamtól tudom. A szülés a meleg, szürke lakásban fog lefolyni. Nem készülődnek, pedig hamarosan esedékes. Nyugodtak. Az asszonyon még semmi nyoma. A falnál áll, felém fordul, és kezében máris ott a csecsemő. Sehol vér. Az asszony bal kezében tartja a csecsemőt, hajánál fogva. Igen nagy, mint egy hároméves gyerek. Nem a haja, méhlepény. Talán most vágja el a köldökzsinórt vértelenül, de úgy, hogy ne lássam. A csecsemőt a szőnyegre teszi. Nagyon nagy. Bőrszíne lilásfehér. Mászik, feláll, tud járni. Leguggolok hozzá. A szeme ferde, ázsiai vágású, néz rám értelmesen. Mintha emlékeiben kutatna, gondterhelt, majd megszólal. Hozzám beszél, kicsit törve, de magyarul. Hallgatom, és boldog vagyok. Már az anyja hasában megtanult beszélni. Nagy esemény tanúja vagyok. Kivételes ember született. Még ebben a melegszürke, otthonos lakásban is rendkívüli, hogy ekkora újszülött jöjjön a világra és azonnal tudjon beszélni. Az asszony a hóna alatt megfogja, asztalra állítja, kéri, tartsam egy kicsit. Óvatosan megfogom, tapintom a bordáit, fellélegzem: van csontja, valóságos csecsemő, nem álom. A szeme alig résnyi, sötéten csillog, szeretném, ha rám mosolyogna, de komolyan, tűnődve, gondterhelten néz, az emlékeiben kutatva. Tudhat rólam valamit. Mit tudhat rólam, amit én nem? Bizonyára nem rosszat, hiszen nem félek tőle. Lilásfehér a bőre, de meleg. Haja nincs. Ismét megszólal, nincs befejezett mondata, de a szavakat pontosan ejti, örülök: nem tévedtem korábban, valóban tud magyarul. Csodagyerek az ilyen. Jó lesz nekünk, ha felnő. Megyek az asszonnyal, hosszú, finom, szürke szövetkabát van rajta, bő és lebegő, mintha szél lenne az utcán, a munkahelye felé nyilván, ahol még nem jártam, ő most megmutatja nekem, a messzi rokonnak. Soha ilyen kedves nővel nem mentem utcán. Rokonom. Megáll a lapos, modern, üvegfalú épület bejáratában, bólint és igazat ad nekem. Elpirulok, eszembe jut, mit mondtam neki: a csecsemőt meg kellene szoptatni. Neki nem jutott eszébe, de hogy megemlítettem, egyetértett. Nem hiszem, hogy megnőtt volna a melle, a kabát alatt nem látszik. Semmi anyagszerű. Érzem: boldog, hogy meg fogja szoptatni a gyerekét

Olvasóm

Ideje megköszönnöm.

Egy rendszeres összejöveteleket tartó társaságban láttam először, sovány volt és görnyedt, barázdált aszkétaarcán kiugró álla uralkodott az erőszakosság leghalványabb jele nélkül, arcát lelki és szellemi szenvedés stigmái szaggatták, gondolati bakugrásait nemcsak én nem tudtam azonnal követni, de régebbi barátai sem. A társaság műveket elemzett, és ő többnyire akkor szólalt meg, amikor már úgy látszott: valamennyi probléma tisztázódott, és mehetünk haza. Megszólalt halkan, szenvedélytől remegő hangon, és látszólag mellékes kérdéseket tett föl, amelyek minden addigi elmélkedést romba döntöttek. Lassan, kínos pontossággal fogalmazott, rágóizmai független életet éltek, gondolataiba beleéreztem fogainak látens csikorgását. Második vagy harmadik alkalommal már úgy találtam: a szellemes társaságban ő a valódi Szellem, kérlelhetetlen és csaknem humortalan, vézna teste a humánum kolumbáriuma, szempontja pedig a feltehetőleg sosem létezett világszellemé. Sem átlátszóan ócska, ám erős, sem modernül rafinált kóklerséggel nem lehetett megtéveszteni, a megoldatlan és megoldhatatlan kérdésekre volt érzékeny, megoldást adni nem tudott és nem is szándékozott, a konfliktusok létezők voltak a számára és nem feloldandók. Görnyedten ült a székén és kényelmetlenül akkor is, ha véletlenül puha karosszék került alája, feszülten ült mindig, noha, úgy láttam, soha nem volt tudatában annak, hogy az abszolútumot képviseli, önmagával szemben is. Mindenki elnémult, ha megszólalt, tisztelték, talán féltek is pártatlan elméjétől, kényszerűségből csodabogárnak kellett tartaniuk, és zavartan – ők úgy érezték: az élet jogos fensőbbségével – mosolyogtak rajta.

Merőben szellemi lénynek láttam, és emlékszem, mennyire meglepett, amikor kiderült, hogy családja van.

Aztán sokáig nem láttam, az összejövetelek szűkebb körben, más témákról folytatódtak az olyan gyanús személyek nélkül, amilyen én minden társaságban mindig is voltam.

Termékeny és szerencsés korszakom lett aztán egy időre, írtam ilyen-olyan műveket, és eszembe jutott, hogy az egyiket eljuttatom hozzá. Korántsem volt főmű, elvetélt kísérletem volt arra, hogy a szépirodalomtól, legalább átmenetileg, meneküljek. Elolvasta és megbírálta.

Akkor éppen házasságban éltem, és volt lakásunk. Zavartan és megtiszteltetve tessékeltem az egyetlen fotelba, kényelmes nagymamafotel volt, és soha senki nem tudott olyan kényelmetlenül beleülni, mint ő. Bal lábát átvetette a jobbon, a feltálalt italt és ételt nem vette észre. Személyes dolgokról nem volt mit beszélnünk, azonnal rátért a műbírálatra, és számomra igen meglepő dolgokat közölt. Én úgy éreztem, a mű rosszabb, mint ő véli, s noha tudtam, hogy nem tud mást mondani, mint amit gondol, megijedtem; elhatároztam, hogy a jövőben csak egyértelműen jó művet juttatok el hozzá, ha egyáltalán rászánom magam. Az a meglepetés is ért, hogy minden publikált művemet olvasta, azokat is, amelyek azelőtt jelentek meg, hogy először láttam volna; először boldog lettem ettől, arra gondolván, hogy tehetségemet már első zsengéimben felismerte, de csakhamar kitűnt, hogy mindent elolvas, ami magyarul megjelenik, s nekem nem szentel több figyelmet, mint bárki másnak.

Véleménye elfogult volt, szenvedélyes, keserű és igazságos. Látnom kellett, hogy számára a kultúra, s abból is elsősorban az irodalom és a film olyan hatóanyag, mint a kábítószeresnek a fű, fogyasztása nélkül elpusztul. Évekkel korábban nem értettem, miért nem veti papírra érzékletesen, választékosan, pontosan megfogalmazott, előzőleg kínban fogant mondatait; akkor ráébredtem, hogy számára, akinek minden sejtje kultúrából táplálkozik, aki nem levegőt lélegzik be, hanem a szellemet, aki anyagcserét nem anyaggal, hanem könyvbe fagyott betűkkel folytat, lehetetlen az írás. Ő műveket fal és emészt, hogy belső égését fenn tudja tartani valahogy, de a salakot magánügyének tekinti; benne a kultúrától való függőség oly erős, hogy a túlzott tisztelettől nem képes megnyilvánulni, ha felmerül a lehetősége, hogy kultúrát hozzon létre. Műfaja a beszélgetés, amelyet alábecsül; nem fordul meg a fejében, hogy egy beszélgetés nem feltétlenül időben és térben zajlik, s hogy a társalgás kiváltotta megrázkódtatás partnerében kultúrába csapódó végterméket eredményezhet. Óvakodtam meglátásomat közölni vele, láttam már, hogy akkor a beszélgetés műfaja is bezárul előtte.

A beszélgetés volt az ő szabadsága, minden csábról lemondott érte, mert képtelen volt a nagy alapvető függőség mellett akár aprókat is elviselni. Független elme volt, aki erre soha nem törekedett akaratosan. Megpróbálkozott olyan körülmények között élni, amelyek elméjét tompíthatták és rabul ejthették volna, de idegei nem bírták a megterhelést. Volt előkelőnek számító lektor, váratlanul beadta a felmondását. Volt hivatalnok a kultúrától távol eső szakmában, munkáját precízen végezte, elő akarták léptetni, elmenekült. Végül sikerült meghúznia magát egy rosszul fizető, marginális munkahelyen, ahol csak könyvek vették körül, ott végre valamennyire leülepedett.

Nem ismertem nála európaibb elmét, és nem beszélt nyelveket. Kíméletlen, szarkasztikus, keserű erkölcscsősz volt, és megértő némely súlyos szellemi és erkölcsi tévelygések iránt, ha azokat bizonyos értékkel rendelkező emberek követték el. A provinciális magyar irodalom belviszályairól öngyötrő kéjelgéssel szolgáltatta később részletes, találó, az alantas pletykálkodással határos elemzéseit, ő, aki egyébként a kicsiny magyar kultúrát a világkultúrával mindig elfogulatlanul és szorongás nélkül látta egynek.

Időről időre bizonyos műveimet eljuttattam hozzá a homo novus, a kultúrán kívülről jövő vadember gátlástalanságával és szorongásával, ő pedig véleményét nyilvánította, nem bántóan, de tartózkodóan. Nem tudtam, hogy várakozó álláspontra kell helyezkednie, csak azt tudtam, hogy kiszámíthatatlanul tekergő agya a számomra fontosabb és meghódítandóbb, mint másoké. Nem tudtam még megfogalmazni, hogy az abszolút olvasóval esett találkozásom, aki zavaros gyerekkorából és kora kamaszkorából védekezésül a mások által létrehozott, garantált értékekbe menekült, csak azt éreztem, hogy számára a kultúra szent, magasztos, érinthetetlen, s hogy én, aki kultúrát létrehozni szándékozom, nem lehetek olyan gyáva, hogy e szembesítés elől megfussak. Úgy éreztem, magamért harcolok, ha elismeréséért küzdök, s mert szempontjaival nem voltam tisztában, és mindig tartanom kellett valami váratlantól, amire én soha nem gondoltam volna, találkozásainkra lelkileg készültem, de így is feszült, görcsös voltam, és esetlenül, darabosan fogalmaztam, ha beszélgetésünkre sor került.

Nem tudom, mennyit érzékelt ebből ő; valószínűleg nem sokat. Neki a műbe zárt szellemmel volt dolga, legalábbis így éreztem, és nem azzal, aki a művet létrehozza. De ahogy múltak az évek, és természetesen az én életem is tönkrement ahhoz képest, amilyennek a nem tönkrement életet képzeltem hajdanán, és szerzőhöz illőn lassan mégis kezdtem igazabb műveket írni, úgy látogattam meg egyre gyakrabban, s kezdtünk óvatosan kissé szélesebb témakörben mozogni, s így vált kapcsolatunk tisztán szellemi természetűből fokozatosan emberibbé.

Gyakrabban látogattam, sőt megesett, hogy valamely, még meleg művemet hozzá vittem elsőként, és láttam, ezt egyre türelmetlenebbül várja. De hát nem sok választása volt, kevés szerző akadt akkoriban hazánkban, aki arra tette volna fel – legalábbis részben – az életét, hogy bevallja magát.

Voltak a Szellemnek odvai Budapesten akkoriban, egyikük az ő másfél szobás lakása volt a töltés közelében, kistisztviselők által lakott környéken. A Szellem odvai hasonlítottak egymásra akkoriban, valamennyi szűkösebb volt az elfogadhatónál, valamennyiben meghajlottak a könyvespolcok a súly alatt, és többnyire műanyagból voltak a kilincsek. A Szellem hordozójának íróasztala kivétel nélkül minden odúban a hálószobában helyezkedett el, többnyire a társ íróasztalával együtt, s mert a hálószoba fogadószobaként is szolgált, dohányzóasztal járult a berendezéshez, amelyen adandó alkalommal étkezni is lehetett. Minden odúhoz apró konyha vagy főzőfülke és szűkös fürdőszoba járult; az ő odújának az volt a különlegessége, hogy a vécé nem a fürdőszobában volt található. Az ő félszobája jelentette nekem a legnagyobb problémát, abban lakott ugyanis két gyermeke; ez a nagy átlagba nem illett bele igazán, ezzel a problémával sokáig nem tudtam megbírkózni; ha ez eszembe jutott, a rácsos, hatvanas években kifundált gázkonvektorra pillantottam, és attól meg tudtam nyugodni.

Beszélgetésünk mindig csapongó, összefüggéstelen, kapkodó bemelegítéssel indult. Mire a valódi tárgyra tértünk, nagyobbik fia már lefeküdt, felesége pedig ruhástól aludt a dupla ágyon. Odakint mindig volt valamilyen évszak, bent pedig velem szemben, a hosszú dohányzó- és ebédlőasztal másik partján ott volt fájdalmasan keménnyé faragott arca, szögletes, csupa csont és kiugrás mintázta koponyája, tetején ritkás, oldalra fésült haja, aggályosan pontos jelzőit és igéit erős állkapcsának kényszeres mozgása előzte meg. Amikor a szó már-már kibukott belőle, vékony alsó ajka és állkapcsa megmozdult, majd megdermedt, hogy újabb rágással találóbb szó megmunkálásához készüljön elő. Elképzelhetetlen volt, hogy agya valaha leálljon, hogy egyáltalán aludni tudjon néha. Ítélete mindig kíméletlen volt és szenvedélyes, a másikat kevésbé marcangoló, mint önmagát. Nem tartotta szükségesnek, hogy nevelői célzatból elmarasztaló vagy dicsérő közlendőjét bármi módon enyhítse, az a gondolat pontosságát veszélyeztette volna.

Bármennyire közeledtünk is, ízlésünk soha nem esett egybe. Valójában alig volt gondolkodási mechanizmusunk között kapcsolódási szegmentum. Gondolatainak fűzését soha nem láttam előre. Nem mintha törekedett volna a kiszámíthatatlanságra, csak éppen annyi mindent olvasott össze és annyi tűnődnivalója akadt, hogy egy-egy szűkebb téma számtalan, csak első pillantásra távol eső témát hívott elő az agyából. A gyönge művek nem érdekelték kevésbé, mint a kitűnőek, noha nagy alapélményeihez makacsul, csaknem rögeszmésen évek múlva is visszatért. Az ő gondolkodásának az volt a tárgya, amit akkoriban a Szellem képes volt produkálni, és neki azt is meg kellett vizsgálnia, mitől és hogyan jöhetnek létre a merőben szellemtelen művek.

Amikor egy este, lakásához közel, leütötték, összes fogát kiverték, állkapcsát három helyen eltörték, kevéske pénzét és számára sokat jelentő óráját elrabolták, nem feltétlenül szimbolikusan értelmezendő tettet hajtottak végre egy reménytelenül durvuló és süllyedő korszak másfajta szenvedői, mindössze láthatóvá tették, hogy az Ügy, amelyet képvisel, mennyire törékeny, az is volt, és az is lesz mindig. Azt közölték, hogy mélységesen az egyes emberben van minden. Hogy ő, a kultúra ritka hordozója, könnyedén leüthető. Hogy én, a kultúra önjelölt művelője, főbe lőhető vagyok bármikor. Leéghet akármikor az összes könyvtár, kihal sok-sok nyelv. Amiről vele beszéltem valaha, amin közösen töprengtünk éveken át, lengén elvész, kihull, mintha sose lett volna. Elvesznek, elporladnak, szétrohadnak, patkánybendőbe jutnak mind a művek, amelyeket valaha olvasott, elvesznek köztük az én műveim is, mindazok, amelyeket még csak ezután fogok megírni.

Csakhogy én akkor már sejtettem valamit arról, amit egyaránt pontatlanul, reménytelenül, kétségbeesetten közelítve hol lélekvándorlásnak, hol géneknek neveztek a szakszavak bűvöletébe menekülő mindenkori élők. Hallgattam soros okfejtését, és láttam magam előtt őt, aki könyvtáros volt Alexandriában, és éppen neki kellett megélnie, hogy a könyvtár leég. Állt a füstölgő romok között, nézte a pernyévé lényegült papirusztekercseket, és akkora volt a fájdalma, hogy nem tudott sírni. És nem tudta azt sem, hogy ő az, akiben a könyvtár megmaradt. Nem tudhatta, hogy tanítványai, azok a kevesek, továbbra is hozzá zarándokolnak majd tanácsért ügyes-bajos dolgaikban, és tőle kapják meg – nem a tudásanyagot, amely a sok százezer tekercsben odalett, hiszen azokat még ő sem olvasta mind, és sokat el is felejtett, noha olvasta, hanem azt a Szellemet, amely az örökre elveszett műveket ihlette, és amely az ugyanolyan, később megírandó és még később örökre elvesző műveket is ihleti majd. Nem tudta, hogy ő a kapocs a kérészéletű, csak pár száz vagy pár ezer évig tartó kultúrák között. Nem tudta, hogy ő a művek egyetlen éltetője, létük egyetlen garanciája, ő ott Alexandriában csak állt a hamutengerben, és lelkifurdalást érzett, amiért képtelen sírni.

A kéziratok éghetők – ezt mi jobban tudjuk ezen a tájon, ezen a nyelven, mint tudta a maga pár száz évvel hatalmasabb nyelvén a drága Bulgakov. Egyetlen folyamatos létező van, bár egy-egy kivételesen szerencsétlen korban, amilyen persze évezredes távlatban gyakorta előfordul, nehéz megtalálni: ő, az Olvasó.

Ha az embert nem ölik meg idejekorán, előbb-utóbb elveszít csaknem mindent. Először elveszíti a hiúságát, aztán élő és holt halottai támadnak, aztán lemond a reményről, hogy valaha rendbe jöhet bármi, lába alatt szünet nélkül reng a föld, minden pillanata hájszálon függ. Akkor aztán igazán nehéz az alkotás.

Akkor segíti meg az Olvasó.

Nekem rajta kívül még volt négy ilyen olvasóm. Mérhetetlen gazdagság volt az enyém. Törékeny gazdagság, hiszen mind halandók voltak, de nekem páratlan szerencsémnek kellett tartanom, hogy hozzájuk hasonlóan én is halandó lehettem.