(Őszi)Kék

Mégis azért is minden halogatás nélkül Sebtiben kapkodva lázasan leírni Leírni lázasan kapkodva sebtiben. Habogva. Úgy-ahogy. Leírhatatlanul. Míg bele nem vész a szokott mocsokba. A hetvenkilencszerháromszázhatvanöt napokba (Belevéve a szökőévek toldalékait is). Talán még egy se volt ilyen. Ilyen. Mintha a kékfestőből frissen kiterítenék Ezt a koratavaszi késődélutánt a víz fölé. Se Leonardo se Pablo nem látta ezt a kéket Ahogy nagy ívben az esti sötétbe hajlik. Ropogós sima érintetlen folttalan. Egyetlen foltja a 12m,55 fényességű Millióéves aranyezüst patinás ifjú telihold Magasan a mélyben sejlő folyó fölött Körös-körül a híd s a partok gyöngyház klárisaival. Az utca és a tér. A város. A világ. Micsoda odvas aluljárók sarába rekedtek A hetvenkilencszerháromszázhatvanöt napok. S hogy tündököl az egy amit majd itthagyok.