Ha

 

 

 

 

Jutalom

Ha előbb meghalok
Nem ismertem volna meg őt
Ha előbb meghaltam volna
Sosem ismerem meg a világot
Ha előbb haltam volna meg
Sosem tudnám meg mi a halál

 

 

 

Vers (?)

magánmagam és közmagam
 
egymagam és másmagam
 
  közmológiám és kozmogóniám
 
     idegológiám és mitonómiám
 
     utolsó agorám – agóniám
 
hol egy szál ágon ágálok
monado- és mondandológiám
csupa ál-ok váló-ok a valótól
tat nélküli hajóorr
mely felröppen a habokból
 
  hisz illik az egy halótól
 
  hogy legyen még nála jókor
 
  egy versezetre való toll
 
  (ha nem hát a sarki boltból
 
  ordináré ordinátor)
 
  hogy kiléphessen magából
akár egy Memóriából

 

 

 

„If” várában

… ha nem ugyanazon a villamoson
… ha nem ugyanazon a villamoson (buszon lovon kocsin
vonaton repülőn)
vonaton repülőn) utaznak amelyiken…
utaznak amelyiken…vonaton repülőn) vagy épp azon
a villamoson amelyik az áramszünet vesztegzárában
rostokol…
 
ha az egyik nem gondolja meg magát…
ha a másik nem gondolja meg magát…
ha a másik nem gondolja meg magát… ha az egyik
mégis meggondolná magát…
mégis meggondolná magát… ha ezúttal (szerencsé-
jükre)
jükre) (vagy szerencsétlenségükre)
(vagy szerencsétlenségükre)jükre) az egyik is
a másik is meg-
a másik is meg- vagy nem gondolja meg magát…
ha megváltozik
ha megváltozik (ha nem változik meg)
(ha nem változik meg)ha megváltozik meteorológiai
metaforába foglalt
metaforába foglalt érzelmi előrejelzésük a
legközelebbi jövőt illetően…
legközelebbi jövőt illetően… ami aztán az
örökkévalóság vonatkozásában is rögződik…
ha…
ha… ha nem…
ha nem…ha… de ha mégis…
de ha mégis…ha nem…ha… akkor…
akkor…de ha mégis…ha nem…ha… talán…
talán…akkor…de ha mégis…ha nem…ha… ott
lesznek…
lesznek… vagy mégse lesznek
vagy mégse leszneklesznek… akkor…
akkor…vagy mégse leszneklesznek… ott

 

 

 

Nunc

A történet
ami megtörtént
ami nem történt meg
ami megtörténhetett volna
ami megtörténhetett
ami meg fog történni
ami sosem történik meg
ami megtörténhet
ami megtörténhetne
ami meg sem történhet
aminek meg kell történnie
aminek nem szabad megtörténnie
ami megtörténne ha
ami akkor se történne meg
ami kívüled történik
ami benned történik
ami történik
a kis történeteid
A történeted

 

 

 

Mesemény

Egyszer volt – hol nem volt…
 
– Ha volt hol.
Lehetett volna. Miért ne?
 
– Csak nem volt.
Miért ne lett volna?
 
– Ha lehetett.
Azért, mert lehetetlen?
 
– Attól még…
Mintha nem is lehetett volna.
 
– Pedig volt is.
Biztosan volt.
 
– Csak nem tudod.
Képzeletben? Hogyne…
 
– De a képzelet még sose volt uralmon.
Volt-e vagy sem?
 
– Nem ugyanaz?
És ha lesz?
 
– Nem olyan, mintha lett volna?
Majd…?
 
Ha hiszel benne…
A jövő időben?
 
– Ha eljövend…
A múltban?
 
– Ha elmúlik…
Máshol?
 
– Ha más…
Sehol?
 
– Ha van olyan…
Volt egyszer…
 
– És ha többször?
Hol volt – hol nem volt…
 
– De volt-e hol?
És ha mégsem?
 
– De ha mégis?…
 

Ajánlás

E tényállások esetén
Csak mese-tény
Az esemény.

 

 

 

Még

MÉG
MÉG mindig megkapaszkodik
ebben vagy abban egy
térd villanófényében egy
homályló mosolyban valami
megfoghatóban vagy inkább valami
megfoghatatlanban hiszen
az kockázat nélküli vagy csak egy
zene biztosan lebegő Ariadne-fonalában vagy egy
névben amely hosszan kanyarog előtte mint
Balga előtt a kolbász így
úgy érzi talán kitarthat még amíg
ki kell tartania még
azt a látszatot is fenntartva maga előtt hogy
talán nincs is mit kitartania
talán nincs is mit kitartania még
mindig megkapaszkodik valamiben az
Élet Zajgó Tengerén vergődve ahogy
gyerekkorukban egymás Emlékkönyvébe
rótták fel cirkalmas betűkkel népművészeti
tulipántok szárának kacskaringójába kanyarítva
becses nevüket
becses nevüket még
mindig megkapaszkodik tehát valamiben az
élet eme tengerén amely már nem
is zajg körülötte csak
csöndesen gyűrűzik parttalanságában
előtte és mögötte és alatta és
nemsoká (egy könnyű loccsanás) fölötte
is
is (hogy
a legtriviálisabb képletességgel érzékeltessük
azt a mindennapos trivialitást amely
egyedül csak az ő számára lesz
egyetlenegyszeri sohamegnemismételhető
világszenzáció

 

 

 

Két szöveg – egy kottára

 
Ad Notam: Bach:
D-dúr gordonka szólószvit
(Pablo Casals)
 

1

Bármelyik pillanatban
 
itthagyhatom magam
anélkül hogy észrévenném
 
elmehetek magam mellett
az ádventi ködben
 
az eljövetel derengésében
mint aki sohase jött
 
s így nem lehet távozó sem
elmehetek magam mellett
 
anélkül hogy észrevenném
ahogy elmentem annyi éven át
 
e zene mellett
amely nem is zene és el
 
se suhant mellettem annyi éven át
vagy talán mindig itt volt a közelemben
 
csak én nem voltam hozzá közel
vagy épp a közelembe se került
 
hiszen sohase kerestem
azt se tudtam hogy létezik
 
ez az egyhúronmotozás
mintha valaki félne hozzáérni
 
mint egy tűzpróba előtt
ez a barokk minimal art
 
ez a véghetetlen egyhúronpendülés
amin át egyszerre kihallani
 
a csendből a csendet
 

2

 
bármelyik pillanatban
itthagyhatom magam
 
anélkül hogy észrevenném
elmehetek magam mellett
 
éppúgy mint bárki idegen
a novemberi ködben
 
az ádvent gomolygásában
elmehetek
 
az eljövetelben
mint aki el se jött
 
mint aki itt se volt
hány hosszú éven át
 
nem jutottam a közelébe
nem jutott a közelembe
 
ez a végeérhetetlen neszezés
ez a megunhatatlan unalom
 
az örökkévalóság unalma
ez az egyhúronpendülés
 
(ki se merem mondani, mivel)
hallhatom-e még egyszer
 
ezt a hallható
csendet a csendben

 

 

 

A sintrai úton

 
Ad notam
Fernando Pessoa:
Ao volante dô Chevrolet
 
Már előre elhatároztam hogy ha majd
ráfordulok a sintrai útra
ráfordulok a sintrai útra – lehet-e
bocsánattalanabb bűne a költőnek mint hogy
már előre elhatározza az elhatározhatatlant
tudniillik hogy
verset fog írni
 
– szóval ha majd
ráfordulok a sintrai útra (hiszen minden valószínűség szerint
– ha van egyáltalán az életben valami való-színű – rá fogok
fordulni mivel oda vagyok meghíva nemsokára indulok)
 
– szóval
ha majd ráfordulok a sintrai útra – bár nem is egy Chevroleten
talán valami minibuszon a többi meghívottal együtt vagy
taxin – mindenesetre egyiket se én fogom vezetni így
hát nem is beszélhetek a volán mellől –
hát nem is beszélhetek a volán mellől – hogy ha majd
a sintrai úton haladok robogva vagy araszolva
Lisszabon felől Sintra felé
versbe fogok kezdeni az útról hódolatul Pessoának
a sintrai úton vagy egy álombeli úton vagy az élet útján
az útról amely mindig odisszea és mindig damaszkuszi és
– Pessoa óta – sintrai út is –
megtalálom-e az útszéli viskót és a fiatal lányt
aki a konyhaablakból oly irigykedve néz utánam
vajon lesz-e damaszkuszi utam ez a sintrai út
feltámad-e mint mindig (bennem is) a szellem túlzott
szorongása minden semmiségért a minden utak mindig kikerülhetetlen
kérdése – míg zokogok a sintrai úton
a sintrai úton Sintrához egyre közelebb
egyre közelebb érek-e magamhoz
vagy magamtól egyre távolabb
 

[Sintra 1995. március]

 

 

 

„Tiszta” költészet

A tavon egy hattyú a fényben
A fényben a tavon egy hattyú
Egy hattyú a fényben a tavon
A tavon a fényben egy hattyú
Egy hattyú a tavon a fényben
A fényben egy hattyú a tavon
A tavon egy hattyú a fényben

 

 

 

„Tiszta” próza

„Mountolive biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.”

 

Itt tartottam a könyvben, mikor a rádió bemondta, hogy írója meghalt.

 

Felkaptam a fejem. Aztán újra visszahajoltam a könyvbe.

 

Azt vártam, hogy a betűk egyszerre, gyors fémes peregő hangokat adva lecserélődnek a papíron, mint a reptéri információs táblákon.

 

Az elindult járatok helyén az induló járatok. A megérkezettek helyén az érkezők.

 

De egyetlen betű se moccant.

 

Mountolive (továbbra is) biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.

 

Legalább egy vessző kihullt volna a mondatokból, mint koszorúból egy szál virág a sír felé vezető úton. Vagy a következő mondat egyszerre megmondaná, hogyan lehet – akár bizonytalanul is – ha nem is kéjesen – belezökkenni a szokatlan halálmódok valamelyikébe.

 

De nemcsak „a bolygó szíve nem repedt meg tőle…” Egy betű se. A könyv se rezzent meg a kezemben.

 

Legalább egy mondat, amely hűlt helyét hagyná a papíron, hogy mellé temetkezzék. Mint az indusok asszonyai. A törzsfőnök kincsei. A császárok kedvenc paripái. Egy szó.

 

Tovább olvastam az (előbb, tudomásom szerint még élő) író könyvét. Aki már nem élt.

 

Ezennel ünnepélyesen kitagadom minden saját könyvemet.

 

[Szigliget, 1990. november 5.]

 

 

 

Részletek egy megírhatatlan versesregényből

(Részlet)
 

ω + 1-edik ének

 
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.
T. S. Eliot: Little Gidding V.
(Vas István fordítása)
 
 

I

(1937/1/7)
 

1

Gyerek volt a gyerek. Nem hitte, hogy…
 
De azt se hihette… Két hihetetlen
Közt a hihetőért viaskodott.
 
És közben – mintha máskor – Edna Ferber
„Pengős” regényéről vitatkozott
 
(Akárha nem az volna) a beteggel.
S szűkölt, míg nézte, hogy üt ki orozva,
Mint a holtakén, arcán a borosta.
 

2

S a haj. Amin „nem győzhetett a dér”,
 
Mit a barátok is megénekeltek,
A haj, a „szuroksötét”, amiér
 
Az átkozottat is „szeretni kellett”*:
Oly valóságos volt, mint ami – él,
 
S most is sámsoni reménnyel kecsegtet.
Haj és szakáll, mint álcára az álca,
Nőtt a facies hippocraticára.
 

3

És a másnap. Az éjszaka. A reggel.
 
A telefon. A hír. A hír-telen.
Egyszerre tele rég-tudott hirekkel.
 
A szoba: régtől fogva cinterem.
Az ágy mellett még nyitva Edna Ferber…
 
(„Bár én volnék olyan jól, amilyen
Jó író…”, mondta még. S a Domopon
Után tapogatott a paplanon.)
 

4

A lépcsőn sebhedt csempék. Mint a stigmák.
 
A kaputól a gyerek már futott. (Én.)
Gyerek volt. Nem tudta, mi az, amit lát.
 
Egy lényéből sarkig kifordított lény
Legvégső biológiai nyitját
 
Leste, szürke kéjleső, a halottkém.
Mint egy in flagranti. A kitudódott
Titok. Apja hátán a hullafoltok.
 

5

De hisz tudta – most tudja, tudta rég
 
(Hány tudás áramlik a nem-tudásban!),
Már tudta rég (bár most sem tudja még),
 
Amit ott tudott meg egy villanásra,
S amit soha se lehet tudni vég-
 
Legesen, csak megújra elodázva:
Hogy, míg egyre az életünkre várunk,
Ránk, amíg élünk, egy vár csak: halálunk.
 

6

És visszafordították. Letakarták.
 
(Meglesve már minden megleshető.)
A többi csak az aktusok s az akták
 
Paramétereivel mérhető.
Tegnap-még-volt-ma-nincs-holnapi-arcát
 
(Akárcsak az élőkét) tüntető
Értelmetlenséggel sűrűn benőtte
Haj és szakáll abszurd igeidője.
 

7

Míg élt, az életét csak egyre várta.
 
De az nem várt rá. Mindig-elnapolt,
Helyszínt s időt nem találó találka.
 
Nem hitte, hogy nem lesz – ha sose volt.
Most tudta, hogy nem várt, csak a halálra,
 
Miben magával végre egybeforrt,
S e test, mely testként magát élte túl,
Halálát hitte, halhatatlanul.
 

8

A gyerek gyerek volt. Ha tudta is,
 
Olyan volt neki, mintha mégse tudná.
Nem hitte, amit tud; s amit ha hisz,
 
Nem tudta. S nem úgy, mint Istent Tertullia-
Nus*: ő azért nem hitte, mert oly ész-
 
Szerű (hogy attól válunk tébolyulttá).
Csak állt. És várt. Mint oszlopállta szent.
Valami hihetőt! Mert esztelent!
 

II

(1967/9/23)
 

9

A gyerek felnőtt már. (De még gyerek.)
 
(Hisz még van anyja.) Tudja már… ha még nem
Hiszi is (vagy fordítva)… Most vezek-
 
El, bűnösen? bűntelenül? amért nem
Tudta tudni akkor… A képzelet
 
Átgázol minden tudáson, hivésen:
Az örökmozgó időt görcsbe rántja –
S egymásba csúszik előttje s utánja.
 

10

A betegség rángó köldökzsinórja –
 
(Micsoda kép?) De ő – hány éven át? –
Hordta, terhesen, míg végül kihordta
 
Anyja halálát, mint a magzatát.
Még gyerek volt. Hiszen még anyja volt. (Ha
 
Most már tudta is, hogy halálra szánt.)
S ő is a levegőt kapkodta hagymáz-
Asan, ha jött a kisvérköri pangás.
 

11

Folytonos sietség… Csak itt, a másik
 
Szobában, s száz kilométernyire,
Vagy tízezerre, eddig a szobáig
 
Tágult mindig kis- és nagyvérköre:
Két szó között az asthma cardialis
 
Görcsében fuldokolt – képzelete,
Akárhol, máris, újra, egyre készen,
Csak hogy egyszer, épp akkor el ne késsen.
 

12

Betegség, egyetlen édes menekvés
 
Annak, aki már sosem lesz egész –
Roham, Nagy Lutri, hol vagy minden elvész,
 
Vagy visszatérül egy csepp enyhülés.
Hátha ez egyszer még lehet szerencsés,
 
Szűköl az egy lapra tett létezés.
Saját csapdájában foglyul esett lét
Egyetlen szörnyű esélye. Betegség.
 

13

Az ajkon táncoló csáb-lehelet,
 
Mely ellibben, mikor utána kaptunk.
Szörcsögő hörgők, vizenyős köpet,
 
Megrekedt vér az eldugult szivattyún.
Fulladás, amit fulladás követ.
 
Az Ürdönggel kötött pokoli paktum.
Ha cserébe a visszahozhatatlan
Visszatér tán a megváltó rohamban?
 

14

Ó, a megbokrosodott paripa!
 
Amily szorosra csak lehet, a gyeplőt!
Roham! az élet határaira
 
Ragadj! Aztán rohanva a fecskendőt.
Éled a máskor halott éjszaka.
 
Felnőtt lett a gyerek? gyerek a felnőtt?
Együtt árad szét feltárt erein
Az elcsitult vágy s a Diaphylin.
 

15

Hogy szeresse a gyerek (aki felnőtt) –
 
Újra meg újra megölte magát.
Szeretet-alázat és szeretet-gőg
 
Dantei „titkait” ki érti át?
(A díványon fekve a lámpaernyőt
 
Bámulta, s várt egész estéken át.)
Hogy tudná, hol van a „jobb vagy bal útja”,
Önnön sötétjében, a Kreatúra?
 

16

Mert addig élsz, míg mást tudod, hogy éltetsz,
 
S más éltet, azzal, hogy te élteted,
Közeledve veszélyes limeséhez,
 
Hogy differenciál a szeretet!
De számíthatsz, magyarázhatsz, mesélhetsz,
 
Minden csak ahhoz vezet közelebb.
Minden halál a szeretet halála.
S rángni kezd a szívizom cérnaszála.
 

17

Anyám szíve Bévülről ostromolt ház
 
Magára döntött odvas pincebolt
Anyám szíve Vad ártól elsodort váz
 
Anyám szíve Roncs padmaly Beomolt
Kamra pitvar Befalazott sikoltás
 
Anyám szíve Pulzus-világrekord
Anyám szíve Szent Vitus táncoló
Vak motollája Fibrillatio
 

18

Minden halál gyilkosság s öngyilkosság.
 
Ha már nem képes… ha nem vagyok én…
Amik szívünk ernyesztik s összehúzzák,
 
Myogén, neurogén vagy – pszychogén
Erők? Tudod? Hogy feslik fel az okság,
 
Egyetlen kihagyó perc szövetén?
Csak búcsúzol, tétova kézzel intesz –
S elfordul egy mindentudó tekintet.
 

19

Anyám szeme Mennyei Rózsa szirma
 
Mikor riadt gyermekéjembe nyit
Anyám szeme Az ajtóban felizzva
 
Mikor sorsom a vészből haza vitt
Anyám szeme Széthasadt tűzű prizma
 
Mikor a roham felerősödik
Anyám szeme Fekete lyuk vak titka
Mindentudón Már nem is nézve vissza.
 

20

Nem mondom el hogy azután mi történt
 
Nem mondom el amit mondtak nekem
Nem mondom el amit nekem se mondtak
 
Nem mondom el A Nagy Diszkréció
Nem mondom el Az Orvosi Titok
 
Nem mondom el Majd mindőnk titka lesz
„Mi nem embernek való látomás”
S mit egyszer majd mindenki látva lát
 

21

Nincsenek vele aranyos kösöntyűk
 
Nincsenek vele gyöngyös fibulák
Nincsenek vele guzsalyok se rokkák
 
Nincsenek vele csuprok csobolyók
Nincsen vele tört lába görbe csontja
 
Nincs vele széthasadt csillag szeme
Sírfolt se jelzi hol van hol nem hol volt
Egy bronz-négyzet a falban B/28

 

 

 

Sztélé

In Memoriam Devecseri Gábor
 
Csoda
Beszélték szerteszéjjel a városban
az ilyen meg amolyan gyülekezetekben
fönt a hegyen és lent, a körútakon
Csoda mondták maguk a szadduceusok
Csoda mondták a farizeusok is
Csoda bólintott Iskariótes és Petrus is
Csoda ámultak legfőként a Tizenegyek
a hiányosak társuk nélkül maradt társai
Csoda dadogták Magdalénái részegen Csoda
Csoda mondták mind s már készítették vala
lelküket a Mégnagyobb Csoda várására is
Nincs itt hanem feltámadott és
Mit keresitek a holtak között az élőt
Hiszen tízszer is elhengeredett eléből a kő
és tízszer is újra megjelent nekünk
és az oldalába bocsájtottuk a kezünket
Mert Kettősek közöttünk még a Legegyebbek is
és adának néki hemendekszet és mákostésztát
melyeket ő elvőn és előttünk evék
Csoda mondták és a csodájára jártak
emelkedett lélekkel örülvén néki és
önmaguknak titkon magukban is alítva a csodát
s észre se vették hogy közben már valami
rég azt mondja bennük        Túl sok a csodából
túl sok mindennap ez a harmadnap
túl sok ez a mindennapos vasárnap          Túl sok
a csodából        Jöjjenek újra a csodanélküli
a hétköznapian halálos hétköznapok
ha már úgyis azoknak kell egyszer eljönniük
Jöjjenek ha már úgyis itt állnak a kórházkapuban
És kezdődjék megint újra a minden új halállal
mindig újrakezdődő rettenetes megkönnyebbülést hozó új időszámítás

 

 

 

Sírvers

Federico is
Akkor már bizonyos hogy mindenki meghal
De az is bizonyos hogy van
Halhatatlanság

 

 

 

Szívroham

In memoriam Pilinszky
 
Mire lesz aki felvegye a kagylót
Mire az elektromágnesek az adott kapcsolásra forognak
Mire a mentők szirénái végigvágnak a város üvegén
Mire a fecskendő nyílásán kibuggyan a morphin próbacseppje
Mire az oxigénsátor légvára felépül
Már csak a puszta szirtre kitett magány
Már csak a sivatagi tehetetlenség
Már csak az égboltot megroppantó légszomj
Már csak a rettegés barlangrajzai
Már csak az isten aki nem segíthet
 

[1981. május 28.]

 

 

 

Egy ember a föld egy pontján ősszel éjszaka

Itt állok
(az ember három fő testhelyzete közül az egyikben)
e kicsiny kis földdarabon
(amit a magyar nyelv talpalatnyinak mond)
talpam alatt megzörren egy ázott levél
(amely jövőre már nem lesz)
fölöttem elképzelhetetlen messzeségben a csillagok
(amelyek millió év múlva is lesznek)
köröttem senki
(hozzám hasonló lény)
de megszámlálhatatlan létező
(akihez majd hasonló leszek)
Itt állok
(sötétség fények csönd zajok)
és minden olyan mintha már itt se lennék

 

 

 

A Föld túlsó felén

 

Tenger

Sötétből a sötétbe indulunk
Fölöttünk összeér két éjszaka
Műszereink mint a költöző madarak
Tudják amit mi nem tudunk
 

Éjszakai leszállás

Sötétből
 
  Sötétbe
Tengerről
 
  Szigetre
Szigetről
 
  Tengerre
Szállunk
 
  Fel és le
Sötétből
 
  Sötétbe
Rejtőzik
 
  Előlünk
A sziget
 
  A tenger
A tenger
 
  A sziget
Santa
 
  Maria
de Açores
 
  Itt voltam
És nem
 
  Voltam itt
Valami
 
  Mégis
Itt marad
 
  Belőlem
Valami
 
  Mégis
Itt marad
 
  Belőle
Sötétből
 
  Sötétbe
Rejtőzve
 
  Lakatlan
Nosztalgiám
 
  Örök
Támaszpontja
 
  Santa
Maria
 
  de Açores
A bordo de un avión de IBERIA entre
Madrid y la Habana. Febrero 6/77

 

 

 

Parisiens

(részletek)
 

1

A nyelv álarc
A nyelv álarc szavak borítják
az arcom
az arcom arcvonásaim szavak
ezek az idegen szavak
ezek az idegen szavak ezek az idegenként is enyémek
csak egy álarc álarcai
csak egy álarc álarcai szavak
álarca az arcom
álarca az arcom arccal álcázott álarc
idegen szavaimmal arcomon
idegen szavaimmal arcomon idegen
arcommal szavaimon
arcommal szavaimon egyszerre olyan mint-
ha mindig is csak
ha mindig is csak szavakba bújtam volna
amik nem én vagyok
amik nem én vagyok de mégis én leszek
önmagam álruhája
önmagam álruhája a szavak karneválján
 

Párizs, a Királyi Palota kertje,
„Velence Párizsan” ünnepély, 1986. február 15.

 

2

Az én utcám
Az én utcám nem tagadja meg nevét
inkább kiadja
inkább kiadja a Velencei utca
igazi velencei utca
igazi velencei utca egy másik
lagunára nyílik
lagunára nyílik öreg erek
a város bőre alatt
a város bőre alatt finom erezetek
a várostérkép fagyűrűi között
velencei utcasarok
velencei utcasarok a gondolaorr-alakú
falkiszögellés lámpásának
falkiszögellés lámpásának ámbrafénye alatt
Velencei utca magányos
Velencei utca magányos elmeneteleim
és hazatéréseim rio terrája
és hazatéréseim rio terrája oly távol s oly közel
előttem és mögöttem
előttem és mögöttem a Nagybulvárok
Canale Grandejától
Canale Grandejától „Velence Párizsban”
Párizs Velencében
Párizs Velencében ez a képmás a másom
dominók és arlekinek
dominók és arlekinek álarcos időm
karneválján
karneválján a szendergő csobogásban
amit felver a lagunán
amit felver a lagunán a tenger folytonos hiánya
 

Párizs, rue de Venise, 1986: március 11.

 

10

– egy régi versre emlékezve –
– egy régi versre emlékezve – „Veled alszom és veled ébredek”
 
Egyedül aludni
Egyedül aludni egyedül kelni fel
olyan mint egy Félbe
olyan mint egy Félbe Szakadt Teremtés
 

Párizs, rue de Venise, 1986. május 6.

 

11

Annyi az út
Annyi az út e világ kerekén
párhuzamosan
párhuzamosan keresztbe vagy kígyózva
lejtőn és meredélyen
lejtőn és meredélyen TOUTES DIRECTIONS
hogy igazán nehéz
hogy igazán nehéz közöttük nem tévedni el
 

Párizst elhagyva, az 1-es úton, 1986. május 25.

 

 

 

Történetpszichológiai tanköltemény öt prózai tételben

1. az igazságért – nem ilyenért vagy amolyanért
hanem magáért azért csak azért bármilyen is –
vívott egymást szülő és egymást temető küzdelmeink
csúfos kudarcot hoztak visszamenőleg is
a századokat temető és századokat szülő századoknak
2. a mostani legutolsónak kiterített foltos irhája
itt fekszik a lábunk alatt mindenki jogos
prédájaként az eszmék prehisztorikus dzsungelében
méghozzá igazságosan – csak persze immáron
nem az „igazság” végképp devalválódott jegyében
3. amelyet egyébiránt ő maga devalvált már jóelőre
mikor azt az igazságot írta vadonatúj bankóira
hogy nem is az igazságért küzdtenek vala ők
a századokat szülő és századokat temető századok
sorra az igazságért szállván harcba – vélelmük szerint
4. íme hát akkor mégiscsak megtétetett az igazság
végre valahára igazság tétetett a földön
a való igazsága nevében az igazság-tagadó igazság
maga teremtette meg – hurrá! – a maga csúfos
bukásának épp ezért megdönthetetlen igazságát
5. bezárul a bűvös kör – a bűnös? az üdvös? –
amelyből se kitörés se oda betörés többé nem lehet
csak önmagunkba lehet mindig újra visszatérni
az önmagába mindig visszatérő kör kerületén
kiszámíthatatlanul mint a kétszer r-szer π

 

 

 

Világlátni

a világ mindenütt világ.
a szemek mindenütt szemek.
a fű is mindenütt kinő
(s ahol nem ott szík vagy homok).
a szó mindenütt szó marad
(minden nyelv érthető: beszéd).
fényt játszik mindenütt a fény.
mindenütt más fényt játszik a fény.
a nyelv mindenütt más csoda
(de mindenütt csoda marad).
más holtakból sarjad a fű
(más a holtak emléke is).
más szembe nézve más leszel.
a világ mindenütt világ.

 

 

 

Csak út

végül mindenki önmagát találja
fél az úttól és mégis útra kél
vagy nem kél útra mert utazni fél
mindegy akárhogy nincs más semmi hátra
csak ez az előre az út csodája
s rémületre ez a két-egy „nem ér
a nevem én nem ezt és nem ezért
akartam itt játszani” mondaná – ha
nem érezné hogy elfogyott a szó
a tükörben mit rávillant Szimorg
látja az út vége is maga volt
a fény árnyat az árny fényt vet az útra
többé nincs úticél se utazó
csak út meg út csak út utaknak útja

 

 

 

Eszkhara

Egy oltárkő megilleti. Egy esz-
khara. S talán a bárány vére is, mely
rácsorog. Hisz annyi vér megy pocsékba
méltatlanabbul is. Ő csak egyetlen
pontra irányult mindig: önmagára;
vagy démonára: arra mi nem ő.
És ha kitért, mindig csak önmagából
tért ki, hogy az útfélre hányva kelljen
feltápászkodnia. Mindig maga
volt saját áldozata. Soha más.
Mindenét mindig elvesztette, hogy
visszanyerje magát a veszteségből.
Nem védekezett. Kitért. Tudta, nincs más
védelme, csak ha nem védi magát.
Csak egyre összpontosított. Ha nem
is istenre, valamire, ami
istenhez hasonlít. Ha van ilyen.
Megilleti tehát a kő, az állat
vére és az ital. Ha majd az ő
vére is elcsorog. Hiszen maga
is az volt, az lesz, mint mindannyian.
Egy oltárkő megilleti. Ha majd

 

 

 

Sextina-kettős

Már nem temető volt Csak Temetődomb
Fűbe süppedt fejfák a fák alatt
Keze először járt két verdeső comb
Között Ahogy a semmiből előront
A gömbvillámpattintott pillanat
S ujján száradt szivárványló maszat
 
(A versírók ma rühellik a verset
 
[Isten tudja akkor mért verset írnak]
 
A sornak befellegzett – furcsa szerzet –
 
Lassan nem marad belőlük csak írmag
 
Bújtatják mint szándékát a szatír vagy
 
Mint kétlábúak lábuk közt a szexet)
Ablakon át rájuk bukott a holdfény
S egymásra ők Egymás alatt felett ők
A csillagok közt csillagként kerengők
Míg úgy csillogott mint az égre feljött
Holdvilágban a tó tükrén a holdfény
Tükrös hasán az énből kicsordult én
 
(Bújtatják mint női blúzon az öltést
 
Mint nadrágok sliccén cipzárt vagy gombot
 
Mint gyilkos a szúrt sebbe beletört kést
 
Mint pénzmosók piszkos titkát a bankok
 
Mint barlang bejáratát a vakondok
 
Úgy is mondhatjuk Mint költők a költést)
Ádám-Évaként vacogva futottak
Úgy is nem is mint a kitaszítottak
A nyílt utcán kezük összefonódva
Gyötrött szemérmükön Masaccio-módra
Végül is a vetetlen ágyra rogytak
Paradicsomból a Paradicsomba
 
(Mint akik az üldözöttet bújtatják
 
S mint ugyanő majd volt szállásadóját
 
Mint Éva rejté Úr elől az almát
 
Mint Nagymenedzser az áfás adóját
 
Mint dunnák közé kiscsaja machóját
 
Mint cica – dolgavégeztével – almát)
Idegen neveddel volt tele szája
Formázta ajka és becézte nyelve
Harapva tépve kilökve lenyelve
Suttogva és sikoltva és kiáltva
Ahogy szüzességét neked kinálta
Mint áldozati húst oltárra vetve
 
(Mire felfognád a jelen csak emlék
 
S ha át nem lényegülne a jövőbe
 
A múlt – sosem lehetne múlt belőle
 
Így válik mindig-új létté a nemlét
 
Így költözik a semmi az időbe
 
Így foszlik nemlettséggé a jelenség)
Ahogy kinyílt – kékszilva magvaválva –
Szája előtt a húsgyümölcs-tekervény
Nem volt többé oly Ariadne-szála
Mely a labirintusból kivezetvén
A jó útra vitte volna Magába
Csuklott mint egy megfejthetetlen rejtvény
 
(Én vállaltam hogy vállalom e sorra
 
Sort e feledés szülte újdon-újat
 
Ahogy borongva egymáshoz simulnak
 
S egy a mást messziről is átkarolja
 
Mint közös görcsbe rándulnak az ujjak
 
Ha férfiméretet vesz női forma)
A hús a hús a minden húsok útján
Csapong s téblábol mind ami nem is lett
Telítés-ürítés üreg és nyúlvány
Egyetemes Elve dicséri Istent
Ahogy Seint a Zeittel összekutyulván
Teremtüvé ezt a Semmit a Mindent
(A történelem nem az ami történt
Sejtelme sincs miről azt hiszi tudja
Csak ami a millió magába tört lényt
Idegsejtjei zárványába csukja
[Ahogy beletörik tövis az ujjba]
Kiválthatatlan kínként vagy gyönyörként)
Tornada vagy Nyúlvány
Hozsánna néktek és megint hozsánna
Sárkánygyíkok Patások és Petések
Ámor és Éva Vének és Zsuzsánna

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]