Egy nő. Nem tudom, szeret-e. Feltehetően nem. Csak szeretne. Én is szeretném. Ha szeretne. És ha szeretném. De valami mindakettőnket meggátol ebben. Az idők nem egyeztethetők. Akár azok az igék, amelyeknek nincs múlt idejük. Illetve jövő idejük. De akkor mihez képest legyenek jelen? Pedig jelen van bennem. És jelen vagyok benne. Bár lehet, hogy csak a múltam van benne jelen. A melle napraforgó. Mindig felém fordul. Akkor is, ha hátat fordít. A hátulja mindig hűvös távolságban marad. Akkor is, ha felém fordul. A legfelémebben. Mikor a két tenyerembe fogva, mint egy hűvös sima kőkorsót, illető áhítattal a számhoz emelem. Különben imádja Bach 1. G-dúr cselló szólószvitjét (BWV 1007). Akárcsak én. Ez összeköt. A zene időtlen kötelékeivel. Mit számít Bachnak hogy mikor élt? és mikor mi? Meg Schiele és Modigliani is – egyszerre. Nem is az a kérdés, Modigliani vagy Schiele. Tudjuk, hogy ilyenek is vagyunk meg olyanok is. Mint a szemcsés homokkő meg a márvány. Mit számít köztük az a porszemnyi idő? Azért néha találkozunk egymásban. Mint aki elkésve is eléri a várva várt vonatot, amelyik – véletlenül – szintén késve érkezik. A már-már reménytelen várakozásban végre ott találják magukat (egymást?) egymás mellett a
néptelen pályaudvaron. A poggyászuk, titkaikkal tömve, a lábuk előtt hever. Mint egy hűséges, de hamis kutya. |