Csak egy szonett

Ha mindent is – magad mégsem raboltad El tőlem – s magam önmagamtól én sem Félbe-hasított faként is egészben Maradtunk mind a ketten kiraboltak Mért is tudtál volna te lenni jobbnak Mint ahogyan lehet e Téridőben A közöttünk mindegyre terjedőben Mely a számunkra mindegyre fogyó jav S téged se raboltalak el magamtól Bennem mindig akkor marad az akkor Én maradok az állandó jelennél Nem házalok se jövőnél se múltnál Mindent megőrizek ami lehetnél És mindent elfelejtek ami voltál