Eráó

 

 

 

 

Változatok egy Chagall-képre

»Les Amants«
 

1

Nemcsak a szerelem
a művészet is
Nemcsak a művészet
a szerelem is
csak így lehetséges?
Fittyet hányva anatómiának és gravitációnak?
 

2

Lent léckerítés
Mögötte faasztal
Azon petróleumlámpa
Mellette kismalac
A piszkosbarna valóság
S fölötte ti az álmok kék lován repülve
Csak ennyi volna az egész?
 

3

Jól kapaszkodjatok egymásba
Kapaszkodjatok jól a lovacska nyakába
Mert éppoly könnyen megbokrosodik
Amily szelíden hajtja most hozzátok a fejét
És ha egyszer levet a hátáról
Amilyen magasan repültök
Olyan messzire zuhantok majd róla kétfelé
A föld két felére
Hogy nemcsak egymást
Magatokat se találjátok meg többé soha

 

 

 

Énekek éneke

 

Elemek

(FÖLD)
 
 
 
(VÁROS)
 
 
 
(ŰR)
 
(VÍZ)
 
(TŰZ)
 
 
lábujjai körömmel elkendőzött arcú tanagrák
térde mint tavaszi ágyásokban zsendülő palánta
egymásbakulcsolódó ropogós levelei
ahogy az ízület rejtett titkára borulnak
lábszárai faragott kapubálványok
valamely kiásott ősi romváros piacán
kizárnak és befogadnak becsuknak és kirekesztenek
mint az idők elénk meredő felkiáltójelei
tompora pedig olyan mint két nap az égen
káprázó szemünkben egymásba szikrázó körvonalával
két melle mint számtalan hullámra bukó hullám
mely mindig tovairamlik az ujjak között
hasa érinthetetlen bronz parázstartó tál
tűznyelők merész étke a belőle kicsapó szeszláng
 

Kontra-Catullus

nem szeretem nem-szeretni akit szeretek
hiszen éppen azért szeretek hogy szeressek
kiokádom ezt a catullusi-freudi ambivalenset
ezt a zagyva koktélt amitől a lelkem kevereg
ha a szeretet/szerelem vak hát vakságba essek
csak érezzem ujjaim hegyén az érinthetetlen teret
csak halljam amit másképp hallani nem lehet
csak az egyetlen édességbe bele ne keseredjek
mert a gyűlöletnél nincs gyűlöletesebb
akkor se ha persze hogy nem a szeretet
mozgat napot és minden csillagot meg miegyebet
feltételnélküliségéért e feltételesnek
azért élek hogy gyűlölet nélkül szeressek
hisz az egyetlen halál ha már nem szeretek
(s hogy mért teszem? én se tudom…)
 

Szonett-parafrázis

Michel Deguy „Lucretiusból kivonatolt szonett”-jére
(De Rerum Natura IV/1100–1114)
(…) mint ki zajgó ár közepén iszik
s majd szomjan hal be soha ők se telnek
egymás nézésével s kezük se szedhet
testük gyümölcséből bár ujjaik
végigpásztázzák egymást s kivirít
bennük már az ami kéjjel kecsegtet
s Vénusz a nő-barázdákba magot vet
test testtel nyál nyállal keveredik
egymást lélegzik be s fog mar a szájba
de így se falhatják egymást – hiába
egész testük egymásba nem hatolhat
bár közben úgy tetszik épp erre vágyva
hajtják fejük a vénuszi igába
s a remegő tagok gyönyörben olvadoznak (…)
 

„La métamorphose des Déesses”

Szent Anna Beatrice d’Este leonardói talánya
meg egy parádés giccsfestő észvesztő Hawai lánya
rózsaszín és fehér tamariszkusszal kibontott hajába
az „első nagy szerelem” békebeli tangó-nosztalgiája
a kírénéi Thea diadémja Van Eyck Bárányokimádásának
 
Szűz-koronája
az a Bronzino a fejékkel a kaligáthi Ékszereit felrakó dáma
Nina Ricci és Dior öltöző-vetkező manöken-hisztériája
Csikomekóatl torz maya mosolya Goya: Meztelen Maya
a pompéji Dioszkurosz-szoba Szatírelragadta menádja
Chagall Szerelmeseivel együtt a síkfelület terébe szállva
Primaticcio hosszúderekú Nimfája Modigliani hosszúnyakú
 
Elvirája
napkorongtomporú Párváti az ellorai sziklába vájva
és minden kallipügoszok fény-görbítő gravitációja
a trapezunti hercegnő a ló rengeteg farát csudálva
Matisse Fordított aktjának perverz parabolája
Michalengelo kő Éjszakája Giambologna vízbefaragott
 
Kútfigurája
Ingres Fürdőzőjének mennyei háta Picasso Tengerparti
 
nőinek pokolrafutása
Lucien Clergue fotóin a hullámok teste a testek hullám-
 
mechanikája
egy sárguló századeleji fénykép kontyba zuhanó hajlavinája
Dürer almafaleveles Évája Giorgione Alvó Vénusza Bellini
 
Erdős Madonnája
MINDEN TEREK ÉS IDŐK MODELLJE AZ ÉVEZREDEK PRÓBABABÁJA

 

 

 

Poháralátét

Bar Navona – 1984/9/8
ma éjszaka
 
a Piazza Navonán
mint mindig
 
minden téren és úton
vannak
akik együtt jöttek
 
s együtt mennek tovább
akik külön jöttek
 
s már együtt mennek el
s vannak
mint mindig
 
minden téren és úton
akik együtt jöttek
akik együtt jöttek de
deakik együtt jöttek külön
különdeakik együtt jöttek mennek el
a Piazza Navonáról
 
ma éjszaka

 

 

 

Naivságok naivságának litániája

Hívságoknak hívsága
(Prédikátor)
Love loves to love love
(Joyce: Ulysses)
 
szeretem mindenemet odaadni annak akit szeretek
de nem szeretem ha elvárja hogy mindenemet odaadjam
bár lehet hogy még azt is szeretem ha szeretem
hiszen mindent szeretek azzal akit szeretek
és mindenekfelett és minden mértéken felül szeretni
 
szeretem azt akit szeretek
még azt is szeretem amit nem szeretek azzal akit szeretek
szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek
szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret
szeretek nem lenni rest a jóra azzal akit szeretek
de talán minden rosszra is hajlamos lennék azzal
 
akit szeretek
semmit se szeretek csinálni anélkül akit szeretek
szeretek felkelni azzal akit szeretek
szeretek elaludni azzal akit szeretek
szeretek reggeli kávét vinni az ágyba annak akit szeretek
szeretem megsimogatni a haját annak akit szeretek
 
mikor munka közben elém teszi a kávét
szeretek mindent megszerezni azért akit szeretek
szeretek mindent feláldozni azért akit szeretek
szeretek mindent megtartani azért akit szeretek
szeretek mindenről lemondani azért akit szeretek
szeretek várni arra akit szeretek
szeretem ha nem kell várni arra akit szeretek
szeretem ha mindig velem van akit szeretek
szeretek távol lenni attól akit szeretek
szeretek visszatérni ahhoz akit szeretek
szeretek mindent elmondani annak akit szeretek
szeretem hosszan elhallgatni azt akit szeretek
szeretek hosszan hallgatni azzal akit szeretek
szeretek hivalkodni azzal akit szeretek
szeretek elrejtőzni azzal akit szeretek
szeretek robogni az utakon azzal akit szeretek
szeretek otthon ülni azzal akit szeretek
a legrosszabb mozit is szeretem nézni azzal akit szeretek
a legszebb zenét se szeretem hallgatni anélkül akit szeretek
szeretek oda menni ahová az akar akit szeretek
szeretek vitatkozni azon hová menjünk azzal akit szeretek
szeretek egyetérteni azzal akit szeretek
szeretek tanulni attól akit szeretek
szeretem ha taníthatom azt akit szeretek
szeretek két szó között a munkából kizökkenni
 
arra gondolva akit szeretek
szeretem ha két szót sikerül összeforrasztanom
 
annak a gondolatával akit szeretek
szeretek az óperenciás tengeren is túlra röpülni
 
azzal akit szeretek
szeretek csak úgy a rakparton kószálni azzal akit szeretek
múlatni az időt
marasztalni az időt
bekeríteni az időt
kikerülni az időt
beletaposni az időbe mint egy gázpedálba
leszakítani az időt mint egy szál virágot
várni arra a pillanatra aminek azt mondhatom Megállj!
táncba vinni az időt mint egy elsőbálozó lányt
táncba menni az idő démoni forgatagával
szeretek semmit se csinálni azzal akit szeretek
mindent szeretek azzal akit szeretek
amit férfi és nő megtehet egymással
a kezdet kezdetének kezdete óta
azért a kurta üdvért amit stopperrel mérnek a csillagok
s ami mindahányszor annyival elhalasztja halálunk percét
 
amely mindig velünk van
de talán meghalni is szeretnék azzal akit szeretek
hiszen a szeretetnélküliség úgyis halál hívságok hívsága
 
és zengő érc és pengő cimbalom vagy még az se
és halálom percéig nem fogom megérteni hogy jobban lehet
mást szeretni mint a szeretetet

 

 

 

Őszi levél – A.-nak

Hát ez a feladat. Ki tűzte ki?
Az alany vagy a tárgy? Ő-e vagy Én-e?
Az én sorsom? Az ő sorsnélkülisége?
Állandó szökésem az igazi
feladattól? Véletlen töredéke
egy percnek elég megállítani
hullásában ezt az egyedüli
részét az egésznek? Szóval: a séta
a fák alatt. Aztán a heverészet,
melyben a rész egyszerre csak egész lett:
Egy – milliókból. Milliók az egyben.
Barna, eres, ötujjú falevél.
Felvettem. Mit kezdjek vele? Elejtem.
Fújja lábad elé a rím. (A szél.)
 

[1978]

 

 

 

(Még egy) őszi levél – A.-nak

Még csak próbálja. Tartja még az ág.
De érzi már, ahogy lassan leválik.
Mellette még zölden rezdül a másik
(de azt is már rozsda lyuggatta át).
A szárvégen még megtapad az ágvég,
kapaszkodik a konvexbe a konkáv,
de egymásból egymást mégis kibontják,
hogy betelljen egy rajtuk túli szándék.
Már visszavonja magát közülük
a nedv, amitől forrt s bomolt a rügy.
De holt-e a levél, míg a fa él?
(Ki kérdi ezt? S választ? Kitől kivánnál?)
Megborzong. Könnyedén. És most levált. Már
sodorja is (talán feléd) a szél.
 

1982

 

 

 

Mimézis

tíz hosszú szárú lila tulipán
egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában
csak lemásolni
csak a vonalát követni
csak az állagát tapintani
csak a szárak görbületét
csak a szirmok idomát
csak a térközöket
csak a hajlásszögeket
csak egyhelyben forgó táncát
ezeknek az őrjöngő derviseknek
ezeknek az oszlopos szenteknek
ezeknek a halálratáncoltatott lányoknak
ezeknek a boldog mártíroknak
nem a léha és gőgös alkotást
csak a néma alázatot
az egyetlen lehetetlent
csak pontosan lemásolni
hogy még egyszer az legyen ami
ami már nem is
ontológiáját és teleológiáját
néma alázattal megtalálni
a virág előtti a szárerelőtti a sziromelőtti
a szó előtti szót
amiből újra kibomlik
egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában
tíz hosszú szárú lila tulipán

 

 

 

Mimóza

Nincs – lírai – tárgy líraibb:
Asztalomon hiába hagytad
Ha kicsit is hihetni Freudnak
A mimóza még visszahív
A felejtés csak negatív
Fele – sejtfala – a tudatnak
Ha félig ez hát félig az vagy
Egyfeled ott másfeled itt
Majd visszajössz érte hiszen
A mimóza hosszan-kitartott
Hervadás kivárja az akkort
Míg az igen-nem-nem-igen
Végigpeng idegeiden
Mint egy feloldhatatlan akkord

 

 

 

Népmese-fordítás

Tatár gyűjtésből
 
Dudvák nyüzsgése, vad, buja, nyers,
miknek nevétől borzad a vers…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
csak mi változtunk, nem a Kert.
Shelley–Babits: Az érzékeny plánta
 
ez volt aztán a szerelem
esztelen volt elhiszem
elhittem mert esztelen
lett belőle gyűlölem
akárcsak egy tündérmese
regölte szerte a lelkese
mese de mese de meskete
lett röhögők röhökki röheje
uramisten milyen banális
ahova nézünk szinte más sincs
de hogyha akadt valaha más is
hát ez volt az originális
ez volt a csoda a rendhagyó
mucsaiszuperszenzáció
botrány provokáció
hétévi vakáció
hét tengeren ringott az az ágy
csodájára járt hét világ
kukutyinok amerikák
rosszakaró és jóbarát
hét évre hitelesítve a sejt
hamikor ideje kitelt
kínt is elejt kéjt is felejt
így termelődik a selejt
lett is belőle gyilkolás
kipakolás bepakolás
„megoszthatatlan lakás”
végeladás nincs maradás
mert nincs seholse maradás
Rilke mondja nem kis dudás
hol van már az órjás hivás
mely felemelte őket a földről
ez volt aztán a szerelem
mely ha lesújt is felemel
elhittem mert esztelen
esztelen volt elhiszem
lett belőle ponyva-mozi
rágalmazi hazudozi
ide-oda nesze-hoci
suttyomban eladott kocsi
visszavonás visszavetés
életveszélyes fenyegetés
púpozott hátú macska néz
az asztal alól rájuk se néz
lehetett volna tudnia
hogy ilyesmiből lesz a tragédia
tragédiából komédia
abból pedig újra tragédia
tragédia? komédia?
se műfaja se stílusa
szitokátokdávoria
kiforgatott ládafia
ez volt aztán a szerelem
nem minden bokorban terem ilyen
az ilyenek sírján liliom terem
ennek a sírján gyom se terem
leselgett rá sok ártalom
most őmaga lett az ártalom
svábbogár a vánkoson
égő cigaretta az arcukon
oly esztelen hogy el se hiszem
elvesztettem az ép eszem
egyedem begyedem
kiszámolós Egyetem
ilyen mesebeli ritka frigy
irigységre mindig ürügy
s miként jósló is annyi irigy
lett belőle piszkos kis ügy
kik voltak egymásnak becses
most ingóságuk lett a becses
íme a példa mi módra lesz
szeretőkből fel- s alperes
es ist eine alte geschichte
de mindig új a mostja az ittje
und wem es just passieret
annak a szíve a szíve a szíve
„úgy szeretlek majd megeszlek”
lett belőle „tönkreteszlek”
„olyan szép vagy senki sem szebb”
voltak sztárjai a szexnek
lettek frigida-impotensek
Őfelsége a Subick a Szamóca
lett önmaga szomorú bohóca
és Micmic a Maca a Macóka
saját nevének megtagadója
földön levegőben tengeren
ez volt aztán a szerelem
elhittem mert esztelen
oly esztelen lett hogy el se hiszem
szerelem vala emocionális
és persze intellektuális
genitális klitorális
és uram bocsá’ orális
(azonfölül pedig morális)
et la morale de l’histoire
vagyis hogy mi ez a morál
a tanulság magyarán
mely terem a mesefán
válasszanak csak az olvasók jól
a lehetséges olvasatokból
mert mégsem mégsem a sokk szól
e hevenyén átültetett sorokból
hogy fel ne boruljon a mese rendje
rátérhetünk a hepiendre
hisz úgy ment minden mint annak a rendje
csak az esztelen vált még esztelenebbre
szép ifiak csunyácska öregek
mégse mondhat hát a Mondó egyebet
ami lényegetek csak az legyetek
szeressetek és szeressetek
 
mert csak mi változtunk, nem a Kert.
 
For Love, and Beauty, and Delight
there is no death nor change: their might
exceeds our organs, wich endure
no ligth, beeing themselves obscure.
Shelly, op. cit.

 

 

 

Ronsard új szonettjei
Az új Heléna számára

 

Hamisítvány

 

1

Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
S ki tudja tán atomlámpa fényében ül
S keze közt biztosan nem rokka penderül
Vajon majd bánja-e – nem is azt a „szerelmet”
S nem azt a „megvetést” – hisz tudjuk nem vetett meg
S enyém leende ha csak afféle körül-
Mények közt is ahogy az annak sikerül
Ki magából nem ad mást csak a nemiszervet
Vajon majd bánja-e – nem amit nem adott
Hanem amit kapott de el nem fogadott
Én már a föld alatt leszek földhöz hasonló
De belőlem fakad majd akkor is a Vágy
Rózsája miben Önt verssé tükrözte Ronsard
S amiben Ön sosem ismerte föl magát
 

2

Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
Nem tudom hol s mi lesz és ki tudja milyen
Számláján gyűlik-e a dollár márka jen
Vagy olcsón szórja szét mit olcsón osztva szerzett
Úgy érzi érdemes volt így tépni a percet
Ronsard-t s Horatiust idézve – tévesen
Miközben tudja jól hogy nem rózsát terem
Magának csak tövist csalánt csömört keservet
Ingyen se higgye hogy ifjúságát irigylem
Hisz az nekem talált kincsesszigeti kincsem
Bronzfibula szeme selyemsár haj alatt
És az lesz akkor is ha majd a földbe vetnek
S belőlem s Önből is más semmi sem marad
Se rózsa se tövis – csak ezek a szonettek
 

3

A szonettek ezek az „ércnél maradóbbak”
De maradóbb-e még merő húsnál az érc
És az ércnél a vers hisz feslik mint a férc
S már nem kecsegteti a költőt se a holnap
Mi kecsegtesse hát Önt Kósza Kis Lidérc
Akinek működő tőkét csak teste hozhat
S bár tudja mi a rossz nem tudja mi a rosszabb
Mi tartsa vissza? félsz? törvény? hit? eszme? AIDS?
Milyen legyen? Tisztességes? Miért legyen?
Mi győzze meg: miért ne tisztességtelen?
Már őrlőbb férgeink is vannak mint a tetvek
Egymást faló nyüvek: szonettek s poszt-szonettek
S csak akkor tudja meg tán mi a szerelem
Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
 

Intermezzo

 

I

(Hiteles: „Vous ruisseaux, vous rochers…”)
Ti sziklák, patakok, magányos rejtek odvak,
Tölgyek, ti erdei csönd örökösei,
Utolsó sóhajom jöjjetek hallani,
Jegyzői legyetek végső akaratomnak.
Ti, hű írnokai végzetes bal-soromnak,
Hadd nőjjön kérgetekbe vésve ott a ti
Törvényetek szerint: míg sorsom messze hí
Engem, hol testemtől s lelkemtől megrabolnak.
Halálra engem egy széplány vad gőgje vet,
Kiben nincs becsület, hűség, jog, szeretet,
S véremet szívja, mint a sivatagi tigris.
Erdő, isten veled! fáid, zöld enyheid
Boldogok, amiért Ámort nem ismerik,
Se anyját, akitől eszét veszti a bölcs is.
 

II

El kell magunkat adni – csak persze nem olcsón*
Énekli a szabad sajtó a média
Mily fülcsiklandozó édes melódia
Legyen Végeladás ha megbukott a Kölcsön
Dicső vérfolt virít ropogós nászi gyolcson
A tőkének – ha jön – lesz mit működnie
Eltépi a papírt nincs mért küszködnie
Így is tetszik nekünk nem kell túlsokat költsön
Ház Ház Európaház Zálogház Áruház
Vagy Zártház Gyere be – a sarkon így dalolnak
Így leszünk bejegyzett cégtársai Platónnak
Dante Spinoza Bach majd mindent ránkruház
Míg delibb szűzeink – példánk utat mutat –
Eladják s persze olcsón adják el magukat
 

4

Ha majd öreg lesz Ön – de ki tudhatja lesz-
E az? Vagy mi vagyunk e nemben utolsók tán
Sokszoros túlélők akiket csak a csótány
Fog túlélni e szép jövőjű species
Manapság tán ezért lesz „gerontofiles”
Annyi kis jobbra-rossz s rosszra-jobb csavargó lány
S ezért lesz önmaga tar ágán ifjú oltvány
Annyi öreg fiú híres meg nem híres
Tudja: az ifjúság már elröpült fölötte
S tudja a választ is ha kérdezi: Hova?
A kétezerévest: „vissza hozzád soha”*
Mégis fiatalabb mint némely röpke szöszke
És egy pillanatért mely egyetlen s örök
Meghalna szívesen – még halála előtt
 

5

Ha mégis öreg lesz – s tán engem emleget
(Én már a föld alatt leszek földhöz hasonló
Ki lepergett akár a rokkáján az orsó)
Ne idézgesse e bánatos verseket
Mélázzon csak azon hogy Ronsard elveszett
Sok ifjúsága közt Öné lett az utolsó
Mivel úgy látszik ő e földön arra volt jó
Hogy lássuk: halandó csak az élet lehet
Az ifjúság örök Mint szőllős Én-Gedi
Sivatagán fakadt biblikus mellei
A mindigtőllevőt ki láthatná öregnek?
Hét életre való tartalék-szeretetnek
Kincstára süllyed el velem ha mélybe vetnek
Mit Önre pazaroltam (volna – ha engedi)
 

6

Ha mégis öreg lesz – vagy inkább ifju még
És már nem én hanem Nem-Én hívja tetemre
Azt értse meg hogy Önt Ronsard azért szerette
(Ha tudható ki hogy szeret kit és miért)
Mert épp az volt ami éppolyan és akképp
Ott és akkor ahogy s amilyen – teste-lelke
De ugyanemiatt roppant is meg szerelme
Mert nincsen Jelenés nem nyílik meg a Hét
Pecsétes Könyv soha: a vonzás és a válás
Úgy járkál mibelénk s mibennünk mint a fájás
Szereted kit gyűlölsz s gyűlölnöd kell akit
Szeretnél A Titok soha fel nem fakad
A mélyből feljövő tízszarvú Fenevad
Mely vala s nincs noha létezni láttatik*
 

7

Ha mégis öreg lesz – és majd találkozik
Talán az ifjan elszalasztott szerelemmel
(Hisz annak higgye meg minden életben el kell
Egyszer érkeznie – bárhogy tiltakozik)
Akkor majd úgyis az én emlékem dereng fel
Míg atomfény (vagy mécs?) mellett ábrándozik
S a foszfénák között felsejlik az amit
Nem tudott vagy nem tudhatott meglátni egyszer
Hogy nem azért szerettem hogy engem szeressen
Hanem hogy ne legyen ily kósza szeretetlen
Ki mindenkinek kell de nem kell senkinek
És nem is csak azért hogy az enyém lehessen
Hanem hogy önmagáé legyen hogy sors a sorsa
Mikor én – sorstalan – már a földé leszek
S azért hogy általam tanúságot szerezzen
Arról hogy semmi más nem fontos csak a Rózsa*
És rózsát tépni nem késő még öregen sem
 

Ajánlás

Nem ilyen verseket szerettem volna írni
Titeket zengeni Laurák Beatricék
Az hozta volna meg lantom becsét s dicsét
A trubadúri dal a dantei ovídi
Ha a győztes mosoly qual io allor vidi*
Lelhette volna meg versemben tükörét
A visszafordító vigasztaló zenét
Az én műfajom a tragikusan-idilli
Az édes gyötrelem hétpróbáját kibírni
A sosemteljesült örök szerelmekét
És nem a teljesült megkeseredtekét
De ki írhatja azt amit szeretne írni?
Szerelmünk „jobb s bal útját”* ki választja szét?
S ki szeretheti azt kit szeretne szeretni?

 

 

 

Történelmen kívül

A mozgólépcsőn lefelé
A mozgólépcsőn fölfelé
Ki megy a mozgólépcsőn lefelé?
Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Egy sírás megy a mozgólépcsőn lefelé
(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?)
Egy lány megy a mozgólépcsőn lefelé
Egy kézbe rejtett arc megy a mozgólépcsőn lefelé
Egy arcot rejtő kéz megy a mozgólépcsőn lefelé
(Mi megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Egy szem amely látja az arcot rejtő kezet
Egy szem amely nem látja a kézbe rejtett arcot)
Mi megy a mozgólépcsőn lefelé?
Valami amitől valakinek sírnia kell
Valami amiről senki se fog tudni soha
(Se aki a mozgólépcsőn lefelé megy
Se aki a mozgólépcsőn fölfelé megy)
Valami ami miatt el kell rejteni az arcot
(A mozgólépcsőn fölfelé menők elől)
Valami ami valakinek mindennél fontosabb
S amiről mindenki más tudomást se vesz
(Se aki fölfelé megy a mozgólépcsőn
Se aki lefelé megy a mozgólépcsőn)
(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?
Ez más kérdés amit most ne is firtassunk
Elég annyi hogy az aki tudni szeretné
Ki megy a mozgólépcsőn lefelé)
Egy lány sír a mozgólépcsőn lefelé
Mért sír a lány a mozgólépcsőn lefelé?
Senki se tudja és senki se fogja tudni
Pedig ez a történelem mindenkori igazi kérdése
Amit sose tesz föl magának a történelem
A mozgólépcsőn lefelé
A mozgólépcsőn fölfelé
A metró Deák téri állomásán
1977. február 3-án
A történelmen kívül

 

 

 

„Portré vagy Dulcinea”

sokáig követtem. hozzáláncolva mint
egy vontatott kocsi. aztán leszakadtam
róla. hagytam. hadd tűnjön el a sűrűben.
amiből vétetett s amibe visszatér.
az utca számtalan lába között.
lehet egy térdhajlatot megszólítani?
eltűnt. de visszatért. valamely elrendelésből.
hihettem volna. ha netán hiszek
valamely elrendelésben. de nem.
lehet-e a véletlen törvényszerű
amikor a törvény véletlenszerű?
például ez. hogy lehetséges millió
közt egy ilyen térdhajlatot megteremteni?
„tudja a teremtő”? ő a legkevésbé.
ha tudná sose teremtene mást.
csak ilyen térdhajlatot. milliót.
a teremtés? kontár. csupa szerencse
ha olykor legjobb formáját kifutja.
azt is részlegesen. egy térdhajlatban.
vagy egy tekintetben. olykor. a kettő
együtt? s hozzá a többi? nem jön össze.
visszatért. s megint eltűnt. magába
visszafordulva. önmagával szemközt. itt volt
és nem volt itt. nem volt itt és itt volt. akár
ama Baudelaire-i tekintet. ott van-e
valahol? az „örök időn”? a világ grafikonján
meghatározható helyen? van-e „valahol”?

 

 

 

Négy lányportré egy kiállításról

 

1. Egész alakos

JOHANNA – NEM A MÁGLYÁN – a fotelben
Mégis olyan akár egy hőseposz
Bár alakjában semmi hősi póz
Koptatott-farmeres lábszára L-ben
Átvetve a másikon – zárt kapocs
Se vért se kámzsa nem feszül e mellen
Csak fehér T-shirt ezen a Pucelle-en
Mégis sötét igékkel jóslatos
Ha nem gondol is mártíriumára
Azon ég éghetetlen ifjusága
Nyaka tartásában suháng fölény
Oly egyenes mint előtte a pálya
Úgy kel fel mintha harci paripája
Nyergébe pattanna „Isten szavára”
De lobogó máglyát hagy hűlt helyén
 

2. Santa (Kis) Barbara

Középkori szobor
Szentnek senki se vélné Barbarát
Pedig ő is ott ül toronyba zárva
Ez ordas pesti Nikodémiába’
Őrzi a láthatatlan porkoláb
Hiába látod selyemsár haját
Ahogy a körút-éji szél cibálja
Vagy sietősen lakásról lakásra
Hordja félszűz Massina-mosolyát
A te karodba vagy ha más karokba
Dőlve mindig a saját tornya szobra
Kívül-belül-körül viselt Jelül
Karján hordozza s maga benne ül
Míg ágyak hullámán sodródik A
Mindennapos közbarbár gótika
Parázna kis paradox szentje ő
(Fényeskedj néki égi Glória)
 

3. L’Univers de Ch.L.

Hiperrealista-kozmikus
Nem nem a Mindenség – csupán annak a része
Ahogy a mindenség is része őneki
Két lantalaku kar – közöttük pengeti
Kibomló tincseit – hajszálai zenésze
Két mell egész kicsi mely rejtőzködve tüntet
Egyszerre bújik el s bukkan ki valahol
Két lábszár – csúnya? szép? fénysugárként hajol
Mindnyájunk sorsaként járva görbült terünket
Orr – kétfelől Bastet istennő két agátja
Egy macska-végtelen két párhuzamosa
Szimmetria és a- és disszimmetria
A kettős számrendszer nagy alternatívája
Páros szárnyak között a kvarccsillámu Agy
S a fel nem táruló Fekete Lyuk: az Egy
 

4. Szvetlána, Szanja – vagy…

Ezredvégi
Párizsból rettegve indult haza
Érezte már a vészes strukturákat
Egy teraszon ittuk langyos teánkat
Haza? vagy csak csetnik és usztasa
Moszlim – vagy – azt se tudta mi az a
Mi ami (érezte) ellene támad
Ő-e a „történelem”? vagy e század
Önmaga oltári áldozata
Él-e? nem él? szűzen? (az volt) vagy meggyalázva
Vagy egy (eltévedt –?) golyótól találva
(Hiszen rá irányul minden golyó)
Vagy mint egy eszelős hon „honleánya”
(Már semmi még ez sem kizárható)
Új évezred előtt Párizs Szarajevó

 

 

 

Saragossai lány

Egyszerre felé fordultak a vének
Volt ugyan köztük néhány ifju is
De itt zsuzsánnai vonatkozásban
Ifjú és öreg mind egyszerre „vén” lett
Mindegyikbe beköltözött a vétek
Mikor belépett a zsúfolt terembe
Fekete szoknyájában is ruhátlan
Mint aki fürdőjéből épp kilépett
Mikrofonok árnyékában lapulva
Lesték tudós lírai doktorok
Ahogy gyanútlan (?) átsuhant a termen
A férfiszem összetett mint a légyé
Így vált bennük ezernyi fénytöréssé
A saragossai lány Neve Carmen.

 

 

 

Ronsard: Les amours

Szerelmeink összetéveszthetők
Cassandre Marie Hélène de Surgère
Meglátod őket egy este az R.E.
R.-en vagy hol s oly megvesztegetők
Észveszejtően mások ők az ők
Mind egy-egy vita nuovát ígérő
Pillantásuk zsigereidig érő
Megejt benned minden megejthetőt
Míg le nem hull az arcukról az álarc
Vagy álarcukról a rá applikált arc
És megtudod hogy egyek ezeregyek
Mind csak Ronsard bordájából szövettek
Nyomukban csak saját nyomod követted
Rajtuk át jutsz – magadtól magadig
Hogy azt se tudod már melyik melyik
Fényük a te homályod A szerelmek?
Mi mást vártál? A te szerelmeid

 

 

 

Ronsard platonizál

Sorsom bárhová is hurcolja sorsát
(most épp Barcelonában landolok),
csak a te varázsgömbödben forog,
mindig te vagy a meditációs tárgy.
Olyan vagy mint egy nyomasztó adósság –
bár hitelező érte nem kopog,
csak saját magam adósa vagyok:
szegény-gazdag magam-nélküli Ronsard.
S hogy te ki vagy? Nem tudja senki; én se.
Barlangfalamon árnyék jelenése,
mely hátam mögé rejti lényegét.
Folytonos ittnemléteddel beteltem.
Elérted azt, hogy már nem is szerelmem,
csak szerelmes verseim tárgya légy.

 

 

 

Nem Petrarcák utóda

Nincs Laurám, Lillám, Déliám, Helénám –
ó e kegyetlenek, e kegyesek.
Élményeim e nemben vegyesek.
Menny és Pokol a költők jussa – s méltán –,
az enyém csak közemberi eset.
Szörnyebbet se, csodásabbat se mért rám
a sors, mint amit ez alanti szférán
az em(ném)berek nyernek/vesztenek.
Nem kaptam tőlük Poklot és Eget –
hogy lenne kimeríthetetlen témám
a vesztett üdv s a mennyei remény tán…
Későn, már csak azon merenghetek,
hogy nem én siratom őt – sírva énrám
néz Odatúlra majd az én Helénám.

 

 

 

Mégis petrarkizálva

Most már hiába minden. Halhatatlan
Leszel. E sorsra jutsz, bárhova fuss.
Monumentum. Aere Perennius.
Akard, vagy sem. Akarjam. Ne akarjam.
Nem rajtad múlik és éppúgy se rajtam.
Névtelenül is nevedé e juss.
Rég volt április május július?
És június? Itt marad e szavakban.
Feledni lehet – el-feledni semmit.
Lettünk ami lettünk. És nem lelettünk
Más mint ami voltunk. Elválva? Együtt?
Az idő nem ront semmin nem is enyhít.
Van ami volt. Lesz a van. Száz alakban.
Mit tehetsz? Élve így vagy halhatatlan.

 

 

 

És június?…

Kiegészítés egy Hölderlin-vershez
 
April und Mai und. Julius sind ferne.
Ich bin nichts mehr. Ich lebe nicht mehr gerne.
(Április, Május, Július be régi.
Semmi vagyok már. Nincsen kedvem élni.)
(Hölderlin)
 
Április Május                   Július
 
(és Június?)
És Június?
Hiszen majd az is olyan régi lesz.
(Vagy nem is volt soha?)
Kihullt az idő felbomlott szövedékéből?
(Vagy fennakadt a bomlott agy rostáján?)
Egy valaha-volt és sose-volttá lett
holdfordulat
egy kimondhatatlan
tabu
június?
Egy bika amely kitört a hónapok csordájából?
Vagy egy tag amely kitört az idő márványából?
Egy megismételhetetlen, június nélküli év?
(Vagy egy megismételhetetlen év
amely csupa június?)
Torzóvá csonkított
vagy folytathatatlanul beteljesedett idő?
Érthetetlen törlés a múlt szövegében?
Vagy olvashatatlan írás a jövőnek szánt üzeneten?
Az az elfeledhetetlenül elfeledett
június
amelytől majd április május     (június)
is elfelejtkezik önmagáról
Az az elvesztett
idők alá süllyedt
tudat alá merült
trauma
június
amely kilopta magát a kerengő időből
Hiányzó számjegy a sorban
amelytől hibás lesz a lélek számítása
számon kívül maradt
megtalálhatatlan
hiány-június
Saját ragyogásának kövétől
bezúzott ablakú június
felbillenthetetlen napéjegyeni lebegésével
és mindent felborító váratlan viharaival
Egy június amely sohase volt
mégse lesz soha vége
mert nem múlt el soha
Nyájától elbitangolt
bika-június
őrületként közénk csörtető
ép eszünkbe gázoló
amit nem lehet kimondani
 

[1977]

 

 

 

Ronsard felel a kihívásra

már nem mondok neked se jót se rosszat
mért kéne nekem megítélni hogy
ez a szoknya vagy az a blúz a jobb
s hajad hogy szebb ha rövidebb ha hosszabb
ujjad így is úgy is közte motozgat
s én is tudom ahogy te is tudod
csak visszautasító mosolyod
amit kihívásod cserébe hozhat
s éppily felemás a feleletem
amire vágyom már csak tettetem
s amit megtagadsz talán meg is adnád
ha nem kívánnám olyan élethűen
így játszadozunk gondtalan mi csacskák
nem is a tűzzel – de benne a tűzben

 

 

 

Ronsard nem tudja mit gondol s nem gondolja amit tud

már csak elalvás előtt gondolok rád
nem szeretlek már hát nem is gyűlöllek
pedig tudom gyűlölnöm kellene
ha tudnám gyűlölni akit szerettem
most sokan másra gondolnak tudom
de te tudod hogy én rád gondolok
ez is a kettőnk titka mint a többi
gondolhat róla bárki bármit is
s hogy te kire gondolsz és mit feledtél?
már azt se tudom szeretném-e tudni
betörtél mint gyerek egy ablakot
nem tükröződik benne vissza semmi
csak az ahogy vacogva itt maradtál
s aztán magadtól megriadva elfutsz
de első éjszakánk testszaga most is
élő testként fekszi meg ágyamat
vele alszom el és rá ébredek
(de hát tudom ezt is csak gondolom
könyvem letéve mielőtt elalszom)

 

 

 

Ezután esméré

azt hitte ismeri
amennyire persze ismerni lehet
legalább úgy mint egy asztalt
egy macskát egy autót egy virágot
vagy egy szó jelentéseinek bozótját
már csak az édenkerti ismeret hiányzott
ezután Ádám esméré az ő feleségét az Évát
s azóta tudja hogy egyáltalán nem ismeri
nem is ismerte és soha nem fogja megismerni
mert sose tudhatjuk kivel alszunk
mindig inkognitóra vetkezünk le

 

 

 

Mellékdal egy szerelmes vershez

(vagy Használati utasítás vagy
Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)
a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félrevetned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy

 

 

 

Csak egy szonett

Ha mindent is – magad mégsem raboltad
El tőlem – s magam önmagamtól én sem
Félbe-hasított faként is egészben
Maradtunk mind a ketten kiraboltak
Mért is tudtál volna te lenni jobbnak
Mint ahogyan lehet e Téridőben
A közöttünk mindegyre terjedőben
Mely a számunkra mindegyre fogyó jav
S téged se raboltalak el magamtól
Bennem mindig akkor marad az akkor
Én maradok az állandó jelennél
Nem házalok se jövőnél se múltnál
Mindent megőrizek ami lehetnél
És mindent elfelejtek ami voltál

 

 

 

Szümpozion

eszel eszlek idegeink
se mások feneketlen bendők
evők és maguk is eendők
nemcsak vitamint s albumint
falunk folyton de kínt de színt
és szót és múltat és jövendőt
és remegést és eleven hőt
ami a másikban kering
mindig csak a másikba férünk
időnk másokkal lesz tele
s velünk a mások ideje
egymást mind egymásra ítéljük
mindig csak a másikból élünk
s a másikba halunk bele

 

 

 

Jött-ment

Úgy jött mint aki már régóta jön
Leszállt a néptelen állomáson és várta hogy várják
Poggyászában elhozta magát a titkaival együtt
Csellóval a lábai közt
A cselló nyakával a nyakában mintha vesszőt
Jelképező kígyó ágaskodna feléje
Torkából dalra kelt magánhangzók röppentek ki
Ujjai közt tűznyelvek szörnyei támadtak
Sivatagi pályaudvarokon meztelen testek
Peregtek ki a peron homokjára
És úgy ment el mint aki itt se volt
Nem vitt el semmit és nem hagyott itt semmit
Mint egy tisztáson átiramló könnyű rőtvad
Kivillant az aljból s már el is tűnt az aljban
Irhájának nyoma se maradt az ágyamon
Ágyamnak nyoma se maradt az irháján
Csak a hangja tapadt meg az üzenetrögzítőn
Azóta folyvást ugyanazt hajtogatja mint egy rekedt
Papagáj míg végleg le nem törlöm A teste
A lelke amely itt volt (ha volt)
A nem üres űrben bolyong

 

 

 

Madrigál (I)

Madonna mia cara
Szól Lassus madrigálja
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Madonna mia cara
Csak mondja mi a kára
De mára
Más Lassus madrigálja
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
„Na mondja mi az ára?”
Drága
Mia cara

 

 

 

Madrigál (2)

(MSZ Esterházy-típusú)

Egy nő. Nem tudom, szeret-e. Feltehetően nem. Csak szeretne. Én is szeretném. Ha szeretne. És ha szeretném. De valami mindakettőnket meggátol ebben. Az idők nem egyeztethetők. Akár azok az igék, amelyeknek nincs múlt idejük. Illetve jövő idejük. De akkor mihez képest legyenek jelen? Pedig jelen van bennem. És jelen vagyok benne. Bár lehet, hogy csak a múltam van benne jelen. A melle napraforgó. Mindig felém fordul. Akkor is, ha hátat fordít. A hátulja mindig hűvös távolságban marad. Akkor is, ha felém fordul. A legfelémebben. Mikor a két tenyerembe fogva, mint egy hűvös sima kőkorsót, illető áhítattal a számhoz emelem. Különben imádja Bach 1. G-dúr cselló szólószvitjét (BWV 1007). Akárcsak én. Ez összeköt. A zene időtlen kötelékeivel. Mit számít Bachnak hogy mikor élt? és mikor mi? Meg Schiele és Modigliani is – egyszerre. Nem is az a kérdés, Modigliani vagy Schiele. Tudjuk, hogy ilyenek is vagyunk meg olyanok is. Mint a szemcsés homokkő meg a márvány. Mit számít köztük az a porszemnyi idő? Azért néha találkozunk egymásban. Mint aki elkésve is eléri a várva várt vonatot, amelyik – véletlenül – szintén késve érkezik. A már-már reménytelen várakozásban végre ott találják magukat (egymást?) egymás mellett a néptelen pályaudvaron. A poggyászuk, titkaikkal tömve, a lábuk előtt hever. Mint egy hűséges, de hamis kutya.

 

 

 

Madrigál (3)

S most itt van bár senki se tudja hol
Kincses sziget vagy Kalózok szigete
Hullámmelle hullámok hátán gördül ki a partra
A tengerek seholján ott ahol nem
De a fuldokló mégis megtalálja
És maradék erejével felkapaszkodik rá
Ha mind a tíz körme beleszakadna is
Hogy sómarta ajkaival elérje a kincses
Kútkávát a kincs édes locusát
És ne tudja ez még az élet-e vagy már a halál

 

 

 

Madrigál (4)

Nem MSZ régi típusú
 
„Úgy éltem a boldogtalanság
közepén, mint szeretőm köldöke a hasán: az az
icipicike mélyedés volt számomra a női test-
virág visszafejlődött kelyhe […],
a centralitás legszebb paradigmája…”
(Szentkuthy Miklós:
Narcisszusz tükre)*
 
 
nem is láttam a köldökét
láttam a bal lábujjhegyét
s a végtelen Selyemutat
mely lába szárán fölhalad
mígnem két ágra válva szét
egy ága mégis megszakad
az izzó Háromszög alatt
a másik meggörbülve épp
követi teste közepét
ahogyan elhajol a Nap
közelébe került anyag
 
de nem láttam a köldökét
a titkon befelé csavart
devonkori csigavonalt
csak a skurcba dőlt vállakat
s az orr a száj az áll alatt
a korongon csiszolt nyakat
csak melle két félholdivét
 
de nem láttam a köldökét
a minden lét előtti lét
borostyánba zárt kezdetét
 
s míg nem láttam a köldökét
nekem nyugalmat már a vak
 
halál sem ad

 

 

 

Madrigál (X)

 
Csak Magának ajánlva
Madonna mia cara
 
Ez nem Orlando madrigálja
Nem szférák muzsikája
Mi van a bugyijába
(Mit én húztam Magára)
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Mi van a bugyijába
Kékszilva magvaválva
A hamvas szép pinája
Mégis másnak kinálja
A Maga kára
Mia cara
Ez nem Orlando madrigálja
Nem is Bach szóló-gordonkája
(C-dur 1009 az opus-száma)
Nem látja
Hogyan bámul Magára
A Mátra
Alján szálfára szálfa
Maga drága
Maga gyáva
Sose lép tonikáról dominánsra
(Inkább csak Tónikáról Domikára)
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Ki van a bugyijába
(Mit én húztam Magára)
Válaszára
(Se) várva
(Csak a Maga olvasatára)
Madonna mia cara
Maradok Botcsinálta
Don Juanja
Ki magát Magának ajánlja
(hijába)
 

[Párizs–Budapest, 1995. június]

 

 

 

Kétféle – kétfelé

 

1

talán úgy
talán úgy mint a pünkösdi rózsa
talán így
talán így ahogy hulltukban is
pirosan lüktető
pirosan lüktető szirmaiba temetkezik
maga körül a földön
maga körül a földön magával veszi körül magát
éppoly szabályosan
éppoly szabályosan és éppoly szertelenül
akár eddig a szárán
akár eddig a szárán nem más lesz csak egy másik
rózsa
 

2

(Talán úgy
(Talán úgy hogy köréd hullok
mint szirmaival
mint szirmaival maga köré a pünkösdi rózsa
és beborítlak
és beborítlak talán úgy
hogy észre se veszed)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]