József Attila fiktív öregkori verseiből
| Már kisgyerekként izgattak az élek, |
| a sínek, e tébolyult paralellák, |
| hol a vak én önmagán túl is ellát, |
| s amin nem innen – túl van az ítélet. |
|
| Csak mentem, boldogan, hogy senki sem lát, |
| mert senki nem akarta már, hogy éljek. |
| Tudtam, ez lesz az utolsó kísérlet, |
| bár el sem értem az oscura selvát, |
|
| ahol nyomunk az Alvilágba vész el. |
| De hirtelen megállított a vészjel. |
| S indultam. Haza. Tudva: odaérek. |
|
| Síp s mozdonycsikorgás elbánt az ésszel. |
| Tudtam, senki se tudja: már nem élek. |
| S azóta is élek. Mint egy kísértet. |
|
|
Két szonett-töredék a hagyatékból
| Én voltam, akinek minden nagyon fájt, |
| és én az, aki senkinek se fájtam. |
| És mégse hagytam el ezt a vadon tájt: |
| élő-halott – halott élőre váltan. |
|
| Háromszor halt meg bennem a halál, |
| mint a sérült anyaméhben a magzat. |
| Tiprott fű közt maradtam buja gaznak, |
| amit senki még csak ki sem kapál. |
|
|
|
|