Személyeskedés
Szilveszteri könyv-köszönő*
|
AZ »ETRUSZKO-KORINTHOSI VÁZAFESTÉSZET« SZERZŐJÉNEK (KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A 247. L. 59. JEGYZETÉRE)
| Jancsikám, művedre s a (halhatatlan- |
| ság-igérő – nékem-e? vagy neked? majd |
| elválik!) JEGYZETre a léha lantos |
|
| mást mit is nyújthatna szerény hommage-ul? |
| (kívül emlékén ama régi fénynek, |
| ifju arcunk mely beragyogta egy nap |
|
| hol Tanítvány volt, ki ma, íme, Mester?) |
| Pyxis, skyphos, amphora, omphalos-tál, |
|
deinos és kylix, alabastron, olpé,
|
|
| egyre-másra csak befogadja mind a |
| sapphicum karcsú keverő-edénye |
| (értse csak dolgát a serény korongos!), |
|
|
Foeli festő (vagy, ha netán AMYXé |
| volna – Isten ments! – a helyes megoldás: |
|
Mingor) és a Masch’ra Umana-izmus – |
|
| Szembe fú egyszerre megint az Atlant |
| nagy kratérjából süvitő fagyos szél, |
| mint mikor hívott a Nouveau Musée-be |
|
| holmi cseprő vers-faragás helyett a |
| Nagy Tudást kísértve – mi újra verset |
| szült csak, mert: Így lesz kutatásuk önma- |
|
| mint a Mester mondja, ki oly igen bölcs. |
| Hát fogadd jó szívvel e tiszta szívvel |
| s borral is telt, arc-alakúra formált |
|
|
|
Egyperces novella a Regényről*
|
Kurtág György zeneszerzőnek
Örkény István írónak
Tandori Dezső költőnek
és X. Y. szobrásznak
A vezető folyóirat vezető helyen közölte a Regényről szóló tanulmányt.
A következő számban a fiatal költő-generáció hagyományt és újítást
szerencsésen vegyítő vezéralakja versciklusban fűzött széljegyzeteket a Regényhez,
egy-egy szonettel játszva változatokat minden fejezetére.
A koncert-műsorok már jelezték a nemzetközi hírű fiatal komponista
elektronikus gongra, két zongorára és harangra írt új szerzeményének ősbemutatóját, „Regény-parafrázis” címmel.
Az újonnan megnyílt Kis Galéria első kiállítását egyetlen különös műanyag-plasztika képezte: hatalmas fej, középen félbevágott és enyhén egymással
szembeforduló félarccal: „A Regény arcai”.
Az olvasók azonban hiába keresték a Regényt a könyvesboltokban. Sehol
sem tudtak róla. Az elárusítók udvarias tanácstalansággal tárták szét karjukat.
Olvasták hát a Regényről szóló értekezést.
Borzongtak a Regényről írt versek fölött.
Izgatottan várták a Regényre készült zenei parafrázis megszólalását.
Ámulva álltak a Kis Galériában a Regény rájuknéző kettős arca előtt.
(Elolvassák ezt a Regényről szóló Egypercest is.)
És lassan már nem is tudják, olvasták-e voltaképpen a Regényt vagy sem.
De talán már nem is kell olvasni.
Talán meg se kellett írni.
Lehet, hogy meg se írták?!
|
Egy karton »Gauloises Bleus«-re
| foglalt helyet (ne vedd zokon, |
| ha emlékszem rá, Zolikám) |
|
| Jó öreg, jó magyar (s okos) |
| „népi költőnek” mi dukál? |
| Cifra szűr? faragott fokos? |
| vagy egy koszorú Caporal? |
| vagy miniszterlátta babér? |
| Jó nekünk, tudjuk, Zolikám, |
| e Párizs látta kék dohány. |
|
|
|
NB
| Az ifjú is kerülte a siralmi |
| Költészet sok tribálját és triádját |
| És úgy írta Adónisz siratását
|
| Mintha szóból márványt tudna faragni |
|
| Most őszikék kesernyés szagú szirma |
| Az egész lant s a késő szenvedély tri-
|
| (Vagy cento) lógiája – ez kísérti |
| A rozsdamart arany az öregkori líra |
|
| Míg életem naponta újratermelem |
| Nem tartóztat se botrány se szemérem |
| S hogy az ingovány én-i televényen |
| Milyen gyom és milyen szirom terem |
|
| Se az hogy becses lírai személyem |
| Személyes-e avagy személytelen |
|
|
Infantilis rapszódia
| saját fiammá visszakorosodni |
| önnemzéssel magamat újranemzeni |
| akkor talán még enyém is lehetne |
| a szépséges Isabelle Adjani |
| meg Jutka Panna Zsuzska Lenke |
| (Fordhondával robognék érte a fjordra) |
| Trinidadban (ha van még) a Kiss Tina |
| a Malvinákon az egyik Malvina |
| az Iravadi partján Vadi Ira |
| A Titicaca-tónál Titika Katica |
| Veracruzban Cortez Veronika |
| Ámerikában (persze) Ámer Ika |
| Costa Ricában Koszta Erika |
| Mauritániában – nincs is vita – |
| a törökből lett Maori Rita |
| de hát nemcsak szerelemmel |
| szellemmel is él az ember |
| létem létszámfölötti nem lenne |
| félsertés helyett tehátlan |
| könyvek alatt nyögne a vállam |
| megtanulnék negyven nyelven |
| pénzt se kéne még keresnem |
| s elfeledném amit nem tudok |
| csak a verstan és a nyelvtan |
| csak az élvtan és az elvtan |
| kár hogy eddig nem tanultam |
| modernnek lennem testestül |
| lehetnék még prae-modern is |
| vagy ha tetszik posztmodern is |
| a felépíthetetlen s a Báb- el- |
| Mandeben hajózva mint Sanyika |
| merengnék: ez a világ vékonya |
| a volt a lesz a semmi lika |
| melyből mindig újjászületik a |
| csak törném a lelkem-agyam |
| míg megtalálom benne magam |
| s akkor semmit se kéne csinálnom |
| csak átcsempészni magam a vámon |
| akkor talán az lennék aki |
| s lehetne még belőlem valami |
|
Nyári napforduló
| hol lehet az a Heszperiszek-kertje |
| aki mellé nem is feküdtem le |
|
| ahol azt szerethetem epekedve |
| maga-vesztve fut előlem nádi berekbe |
|
| úgyis elillan az aranyalma |
| álma e rövid éjszaka hatalma |
| aztán megint csak az van amit lehet
|
|
| tündér Titánia növesztess |
| hát rajtam elálló nagy szamárfüleket |
| hogy újra belém szerethess |
|
|
Kis epe-gramma
vagy Egy monorím töprengése a minden irodalmi díjak
speciális és általános relativitásáról
|
az érdemből soká lesz érem |
| (nem is hittem már hogy elérem) |
| de ha… mégis… szorongva kérdem |
| (mert kérdéses) valóban érdem |
|
nem leledzik-e tévedésben |
| – hisz többször volt rá érkezésem – |
| s netán más méltóbbak helyében) |
|
és nekem még – mégis elérnem |
| beérnem – és vele beérnem |
|
„ó mért oly későn…” ó miért nem |
| s nem a hulló levelekében |
| hogy lett volna időm kiérdem |
| elni és nem – csak úgy – megérdem |
| elnem – az „ifjú álmok” és nem |
| koros álmatlanság jegyében |
| mikor a dics már szinte szégyen |
|
(bár tudom – ki tudná ha én nem – |
| milyen kétes egyeztetésben |
|
fej vagy írás véletlenében |
| kétoldalú mint minden érem |
| attól függ ki s mi felől nézem |
| és nézi más – s az ő helyében |
| énnekem hogy kellene néznem) |
|
most ebben a nothappy végben |
| hol legföljebb ha azt reméllem |
| hogy kissé nagyobb tisztességben |
|
s nem ily karmos ars criticán
|
|
Hol lehetnek
| hol lehetnek ők akik szerettek |
| szerteszét gazdanélküli nyáj |
| földbe vagy más földre menekedtek |
| rajtuk van rólam egy kósza szál |
|
| s ők tudják-e hol van Kékszakáll |
| körötte gubancos pókfonál |
| partvissal a plafonról leszedve |
|
| e nekik-szőtt hiú férfi-mértan |
| mit nyirokból és sorsból sodort |
| mind ami lett volna s ami volt |
|
| vér virág fegyvertár kincseskamra |
| mint ők az ő celláiba – ő van |
|
|
Hat bagatell
Anton Webern hat bagatelljéhez
| és annyi mindent elmondani |
|
| ezt mégegyszer kellene hallanom |
| különben olyan mintha nem is hallottam volna |
| ha nem élhetem át újra amit átéltem |
| olyan mintha át se éltem volna |
| elmúlt annyi mint nem volt |
| semmi se volt tehát nincs is semmi |
| minden olyan mintha nem volna |
|
| mindent amit el szeretnék mondani |
| a múlhatatlan jelen bélyegét sütni |
|
|
Egy Horatius-óda imitációja –
egyéni élmény alapján módosított eszmei tartalommal
|
Egy fához, amely majdnem a halálát okozta
| Ki mit kerüljön? mit hoz a perc? soha |
|
[Vö. Még: Konsztantinosz Kavafisz: |
Visszavonhatatlan dolgok] |
|
| Hét éve történt, s hordja a forradást |
| törzsed ma is még, s én is a rémület |
|
hegét zilált idegzetemben, |
|
s véle a régi felismerést, hogy |
|
| quid quisque vitet, nunquam homini satis |
|
cautum est in horas. Mégse haragszom én |
|
rád, és nem átkozlak, hiszen, ha |
|
nem neked ütközöm ott kocsimmal, |
|
| talán a járdán arramenőt ütöm |
| gondatlanúl el, vagy kerités vasa |
|
zúz össze, a volánra döntve, |
|
s semmi se ment meg a szörnyüségtől. |
|
| Ki mondja meg, hogy mit hoz a perc? a vész, |
| mely most utunkba áll, nem a még nagyobb |
|
veszélyt segít-e elkerülnünk, |
|
azt, amelyik csak utána várt ránk? |
|
| Hordjuk közös seb csúnya nyomát, de már |
| hét éve hordjuk. Hány üde ág fakadt |
|
azóta roncsolt törzseden, s hány |
|
versem e sokkszerü intelemből! |
|
| Fa, meglehet hát, jó napon ültetett, |
| akárki plántált, nem gonoszul nevelt, |
|
őrangyalom köszöntöm inkább |
|
benned, ahányszor utam csak elvisz |
|
| melletted, nem rossz szellememet, hiszen |
| élek, naponta látom e kérgeden |
|
rémlő pecsétet, s tán e példa |
|
őriz azóta is annyi rossztól. |
|
| Nemcsak te voltál vész jele énnekem, |
| én is lehettem volna a gyilkosod, |
|
s kidőlve fekhetnél az úton, |
|
dús koronáddal a porba hullva. |
|
| Megáldlak inkább, végzetem-adta fa, |
| ki nem kimélvén önmagadat, nagyobb |
|
vészektől óvtál engem, és a |
|
vész tudatát idegembe vésted. |
|
|
XV. századi magyar litánia
| Ha nem szeretek többé szembenjő az halál |
| Elmegyek meghalni ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé bennem nyűek tenyésznek |
| Szavaim kilőtt szemek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé hülyeség nyálzik számon |
| Serte lepi be testem ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé délszínben is tapogatok |
| Mint vakok a sötétben ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé fehérjék elbomolnak |
| Ereim eltömődnek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé sohult nem lesz helyem |
| Elbitangolt csorda leszek ha nem szeretek többé |
|
| Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm |
| Összefut mint a tej ha nem szeretek többé |
|
| Szembenjő az halál ha nem szeretek többé |
| Ha nem szeretek többé elmegyek meghalni |
|
|
A Pléiade ismeretlen csillagának szonettje
| Magányra vágyom és nem bírom a magányt. |
| Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak, |
| Mik magamból magamban magammá faragnak, |
| De magamat csak úgy élem át, mint hiányt. |
|
| Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt, |
| S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak. |
| Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak, |
| S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt. |
|
| Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra. |
| S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e. |
| Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek. |
|
| S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett. |
| Rángó idegeim rácsain fennakadva |
| Magam vagyok magam lakatlan börtöne. |
|
|
Szenczi Molnár Albert szonettje a poétai conditióról
Albertus Molnar száz harmintz külömböző |
Franciai versek nemeit plántálta át Magyar |
nyelvre. Miért ne plántálhatott volna át |
egy százharmincegyediket is? |
|
| Mint az szép hives patakra az szarvas |
| Ugy én is olly igen kivánkozok |
| (nem Uramra de) hogy amit hozok |
| vönnék kegjessen Nagyságos Hatalmas |
|
| es Kegyes Urak lelki Pásztaroc |
| es Scholamesterec hogy az ki olvas |
| tudná minemő nagj munkába volt az |
| első Magyar nyelvü Psalteriumot |
|
| öszveszoritnom hogy syllaba több |
| ne legyen benn se sensus kevesebb |
| s (bár gyülölőim nevetnec rutolnac) |
|
| őis olly igen kivánkozna szomjas |
| ohaytással vizére Soltaromnak |
| mint az szép hives patakra az szarvas |
|
|
Victor Hugo – Juliette D.-hez
| Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk. |
| Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk, |
| keresve a helyet, hol minket senki se, |
| s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele; |
| ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól, |
| s mégis egész világ velünk, ha a madár szól; |
| hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar, |
| s az alkony betakar bársony árnyaival; |
| hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz, |
| s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz; |
| szegényes menedék annak, kit palota |
| illetne, szeretők aranya s bíbora. |
| Hiába, üldözött a földön, ami édes, |
| s keserű íz tapad az ember öröméhez. |
| Feléreztél minden neszre idegesen. |
| A kilakoltatott, meghajszolt szerelem, |
| mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra |
| válik, s fél attól is, mi biztonságot adna. |
| Mentünk is volna már tovább, el innen is, |
| akárhová, ha már nincs út, mely haza visz. |
| De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat, |
| nem engedett a csönd, mint valami varázslat, |
| a lombok közeit behálózó homály, |
| az est testéből szőtt milljó selyem fonál; |
| s éreztük, remegő falaiba bezárva, |
| lassan épül körénk a gyönyör palotája. |
|
Még egy talizmán
|
Elkésett s már rég esedékes pótlás a Talizmán címen elkezdett, Ami élni segít címmel folytatódó s végül 1965-ben újból Talizmán cím alatt – a szerző szándéka szerint befejezett, de úgy látszik, befejezhetetlen – szonett-folyamhoz. A nyolcvanéves Déry Tibornak szeretettel ajánlva. |
| a mondat mely szemünk előtt fakad |
| de ki tudja mily barlang-járatoknak |
| tudat-előtti földjéből sodorhat |
|
| ásványokat kötőszó-savakat |
| jelző-sókat napoknak századoknak |
| hordalékát hömpölygetve a mondat |
| míg a papír kútfőjén a tudat |
|
| szomjas ajkával fölébe hajolhat |
| s a szavak közt medret ásat vele |
| s gátat rak hogy át ne csapjon a medren |
|
| s szemünk előtt fakadjon föl a mondat |
| amelynek nem volt soha kezdete |
| a mondat mely mindig befejezetlen |
|
|
|
Még egy talizmán
|
Gobbi Hilda emlékkönyvébe
| egyetlen létünkre millió hasonlat |
| millió létünk egy varázslata |
| ki bőréből kibújva lesz maga |
| faljáró ki önmagán áthajolhat |
|
| rés amin énünk titkon átosonhat |
| egy másik én tilos tájaira |
| aki helyettünk megy meghalni ma |
| hogy értünk támadjon fel újra holnap |
|
| senki aki minden lehet s utána |
| ha elmázolódott arcán a festék |
| újra boldog senkiként tér haza |
|
| metaforák élő travesztiája |
| meztelen testünkön a száz ruha |
| száz ruhánk alatt az egy meztelenség |
|
|
Két Carpaccio-reprodukció
»Az Ararát-hegy tízezer megfeszítettje« (részlet)
| Hogy miért épp ezek a lovasok? |
| S mért nem inkább a…? Rá van írva: (részlet); |
| és bennük tündököl fel a festészet, |
| a szín-robbanássá alakitott |
|
| nap-energia. Nyíltan szembenéznek |
| a hóhérok. Turbán és arc ragyog. |
| S a lovak. Sörények és tomporok. |
| Mintha a festő feléje se nézett |
|
| volna képe nagyobb, felső felének |
| (amit itt most én is eltakarok). |
| S hol, mint monochrom statisztéria, |
|
| szín- s névtelen a fákra kiszögezve |
| szerteszét himbálózva lóg az – A- |
| rarát-hegy tízezer megfeszítettje. |
|
|
»Szent Orsolya mártíriuma« (részlet)
| Mi ez? A festő eltévelyedése? |
| Vagy a festészeté? Ez a gyönyör, |
| mely perverz módon épp ott tündököl, |
| ahol elundorodva abba kéne |
|
| hagynia, szökve a festés elől, |
| s rázuhanni eldobott ecsetére? |
| De nem. A hóhér pompás fenekére |
| a pompás nadrág pompásan feszül, |
|
| akár manapság egy igazi „blue jeans”.
|
| A festő szemében egy csöppnyi bú sincs, |
| míg biztos kézzel rátalál az átvitt |
|
| értelmű legkecsesebb mozdulatra, |
| mellyel elegáns hőse lenyilazza |
| közvetlen közelből a szűzi mártírt. |
|
|
|
József Attila fiktív öregkori verseiből
| Már kisgyerekként izgattak az élek, |
| a sínek, e tébolyult paralellák, |
| hol a vak én önmagán túl is ellát, |
| s amin nem innen – túl van az ítélet. |
|
| Csak mentem, boldogan, hogy senki sem lát, |
| mert senki nem akarta már, hogy éljek. |
| Tudtam, ez lesz az utolsó kísérlet, |
| bár el sem értem az oscura selvát, |
|
| ahol nyomunk az Alvilágba vész el. |
| De hirtelen megállított a vészjel. |
| S indultam. Haza. Tudva: odaérek. |
|
| Síp s mozdonycsikorgás elbánt az ésszel. |
| Tudtam, senki se tudja: már nem élek. |
| S azóta is élek. Mint egy kísértet. |
|
|
Két szonett-töredék a hagyatékból
| Én voltam, akinek minden nagyon fájt, |
| és én az, aki senkinek se fájtam. |
| És mégse hagytam el ezt a vadon tájt: |
| élő-halott – halott élőre váltan. |
|
| Háromszor halt meg bennem a halál, |
| mint a sérült anyaméhben a magzat. |
| Tiprott fű közt maradtam buja gaznak, |
| amit senki még csak ki sem kapál. |
|
|
|
Hommage à Kavafisz
Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest
| Olyan volt, mint egy riadt kis őzike, |
| akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató |
|
ifjú vagy éltesebb lionjai, |
| és belül attól rettegett, hogy meg is eszik, |
| és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele, |
| mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől. |
| Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével |
|
inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat, |
| hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak. |
| De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla, |
|
hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól |
| – mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a |
|
látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen |
| érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie |
|
ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének. |
|
Dimitriosz Hadzisz emigrációban Budapesten
| Senki se tudta róla itt a száműzetésben, |
| hogy Hellasznak, ahonnan menekülnie kellett, |
| egyik legjobb írója, ha nem a legeslegjobb. |
| Nálunk, inkognitóban szinte – hisz érdekelt is |
| valaha nálunk bárkit egy kis nyelv nagy írója? – |
| a tanszéken tanított vajmi gyér hallgatóság |
| előtt: újgörög nyelvtant, az Akathisztosz Hümnoszt,
|
| Bizáncot, Nea Píszit. Egy-két költő-barátra |
| mégis talált, ezeknek magyarázta rajongva |
| kedves Kavafiszát. Mint egy bizánci főúr,
|
| ki a száműzetésben verselget. Vigaszul tán |
| vigasztalan magányért, a lakótelepért, a |
| kietlen házasságért (az is száműzetés volt). |
| Az íróasztalunkon így keveredhetett el |
| a magyar költészettel (hol vagy Vas Pista! Hadzisz!) |
| A barbárokra várva, A beiruti kocsmában, |
|
Alexandrosz Tannaiosz és Ithaka s A város.
|
| Mégiscsak besugárzott egy kis mediterrán nap |
| az újpesti panelház csúf télvizébe olykor. |
| Hatvan-hetvenes évek, konszolidált sivárság. |
| Aztán megdőlt a junta, a tábornokok mentek, |
| őt hívta a szabadság (ha nem is az a régi, |
| amiért ifjan küzdött, és már akkor se az volt). |
| De nem tartott sokáig. Hirtelen nagy dicsőség. |
| Hirtelen összeomlás. Újabb száműzetésbe, |
| most immár véglegesbe sodorta a betegség. |
| De az illúzióból neki még tán futotta. |
| Talán még hitte, nem kell a barbárokra várni. |
| Hátha lesz más megoldás. (Bár hiszen ezt ki tudja?) |
|
Kavafisz első verseit írja, 900-as évek, Alexandria
| Ő nem várta a barbárokat, |
| mert tudta, hogy el fognak jönni, |
| már ott is állnak a limeseken. |
| Tudta, hogy el fognak jönni több hullámban |
|
és feltartóztathatatlanul elözönlik e századot. |
| Ezért elhatározta, hogy nem adja ki a verseit, ezt sem, |
| csak tizegynéhány példányt nyomtattat belőlük a barátainak |
| de azokat aztán merített Heliona papiroson, archaikus |
|
sztélékről másolt de klasszicizált Heraklit betűkkel. |
| Tudta, hogy a történelem folytonosan elküldi és elvárja a |
|
barbárokat és a barbárok folytonosan eljönnek, |
| de nem hoznak semmire megoldást, |
| és hogy a barbárok ellen csak ezekkel a merített |
|
papirosokon féltő gonddal elhelyezett különleges betűkkel |
| csak azokon sejlik át és csak ha a fény elé megfelelő szögben |
| ennek a tudásnak egyetlen vízjele, |
| amivel jelezni lehet az eljövendőknek, |
| hogy a barbárok mindig itt lesznek, |
| de a megoldás – ha van – mindig másutt lesz, |
| mindig ezekben a kézzel metszett tipográfiákban ezeken a |
|
történelem mocskos fürdőjéből kézzel kimerített |
|
patyolattiszta Heliona papirosokon. |
|
|
„Játékok”
|
Hommage à Kurtág György és Márta
| csak az ujjak az ujjak az ujjak |
| egy oktávval a billentyűk fölött |
| mintha nem is érinthetnénk meg |
| csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak |
| az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak |
|
ők ki se látszanak a zenéből |
| ki se hallatszik közülük a zene |
|
| nem interpretáció nem előadás |
| nem élmény és nem szerzemény |
| Kurtágék nem Bachot játszanak |
| nem Bachot és nem Kurtágék |
| „a táncosnő nem nő aki táncol” |
| aki szól ami szól (mintha nem szólna) |
|
| valaki más valami más mi ez? ki az? |
| a közébük szorult évszázadok? |
| a közülük kihullt évszázadok? |
|
| és hogy lehet meghallgatni? |
| szinte illetlen intimitás |
| nem meg- csak hallgatni lehet |
| odatagadni az ő hallgatásukhoz |
| valami obszcén bensőség a távolságban |
| az együtt szó őstörténete |
|
|
Kurtagenda
Koncertkíséret – születésnapra
| Mintha a húrok még eredetükre hangolnának |
| Állati belek perisztaltikája |
|
| Mintha már csak önnön ideájukra |
| Egy szál kitépett holdsugár a szívből |
|
| Túl harmónián és diszharmónián |
|
| Az elérhetetlent közelítve |
|
| Vissza-visszaszerzett zenék |
|
| Túl zenén és zenétlenségen |
|
|
| Csók összetapadó ajkai közül |
|
|
| Szférák és kvarkok zenéje |
|
| Túl rabságon és szabadságon |
|
|
| Nem rabláson gazdagszik az igazi gazdag |
|
|
| A mindent egy lapra tétel |
|
| (Ha még maradt valami szent) |
|
| (Ami sohasem törhető meg) |
|
|
|
Négy vers
À la manière de Takács Zsuzsa
| Ezt a formát is kipróbálom. Jóvátételül. |
| Nem Így írtok ti. Inkább: így is írok én. |
| Vagy így is írhatnék. Azért is mert oly |
|
| idegen tőlem. S mert oly rokon. Mint minden idegen. |
| S mert egyszer azt kérdeztem egy ifjú költő- |
| nőtől: miért olyan levertek a versei? Mikor |
|
| igazán semmi oka rá (?). Az ember már nem |
| fiatalon is ilyen suta tud lenni. Pedig |
| egyszer ő maga is volt fiatal költő. S akkor |
|
| vajon mit szólt volna egy ilyen kérdéshez? |
| Igaz, mit is szólt? Hiszen majdnem ugyanez |
| hangzott el – neki szánva – egy másik, régi kávéházban. |
|
| Kipróbálja ezt a formát is. Látszólag |
| nagyon egyszerű. Túlságosan. Aztán kiderül. |
| Se rím, se betartandó sorhossz. Csak |
|
| valami immaginárius lépték. Csupa |
| primér kijelentés. Egymás után. De |
| közben szakadékok, alagutak. Utalások |
|
| amik – másoknak – nem utalnak semmire. |
| Fölényes távoltartás és esendő testközelség. |
| Nagyon női. Egyszerre vetkőzés előtt és után. |
|
| Szóval, ha akkor éjszaka magánál tartja és |
| nem kíséri haza ijedten a fagyos utcák során |
| gyalog. Akkor talán. De hazakísérte. |
|
| Kezem a térdén. Ez is egy mozzanat |
| a világtörténelemből. Bár az ilyet |
| csak az irodalom tartja számon. (Hiszen |
|
| erre való.) Úgy banális, hogy közben egyetlen |
| és egyszeri. Kordfarmer, lopva, asztal alatt. |
| Még sosem fordult elő – és így nem is fog |
|
| többé soha. Mint Brutus tőre Caesar |
| hasában. Vagy a kihaló cezarosaurus |
| roggyanó lépte a mocsárban. Persze ezzel |
|
| a mozzanattal sok minden összefügg. Az élet |
| egyetemes concettója. S az élet mindenkire |
| külön kiszabott egyedi véletlene. |
|
| Nem kell félnie attól hogy belészeretek. |
| Hiszen annál magam is jobban félek ettől, |
| semhogy belészerethessek. Lehet |
|
| hogy kellek neki de bizonyos hogy nem én
|
| vagyok az aki kell. Csak kellenék – ha. |
| És ugyanígy vagyok vele én is. Csak |
|
|
annak kellene aki már nem én vagyok |
| és csak annyira kell amennyire még |
| az vagyok aki vagyok. Hiszen az is |
|
| vagyok aki voltam. Nem, attól nem kell |
| félnie hogy belészeretek. Így hát marad |
| a vers. Az szerethet. Azt szeretheti. |
|
| Az most is az ami volt. És ami lesz. |
| Kezem a térdén. Talán beljebb, a térde közt. |
|
|
Hommage à B. L.
Csak az, amivel nincs tele
| Csak a veszett fejsze nyele. |
| Csak a beomlott ház fala. |
| Csak a kiszáradt tó hala. |
|
| Csak az, amivel nincs tele. |
| Az ősz nyara, tavasz tele. |
|
| Csak a semminek hűlt helye. |
| Csak a hely izzó szelleme. |
|
| Hogyha nem volt is eleje, |
| Itt a vége, fuss el vala. |
|
|
Csak száguld, mint egy jamaha
| Vagy tárgya van vagy alanya. |
| Azt se, hogy eme vagy ama. |
|
| Ha van apa, nincsen anya. |
| Ha csecsemő, nincsen neme. |
| Nem tudni: igen-e, nem-e. |
| S hogy sohase vagy valaha. |
|
| Csak száguld, mint egy Jamaha, |
| Halunk vagy nem halunk bele. |
| Ha így – ha úgy – ha se – ha ha. |
|
|
|
Quatrain
|
Hommage à Horváth Imre
| Ha csak négy minor sorból áll is, |
| Négysorosod monumentális. |
|
Négy fonák
Paundiás – Dzsoisziás – Prusztiás – Steiniás
| a boltok pultjain hegyekké torlódik föl a hiány |
| a lelkek polcain a várakozásban megromlott sóvárgások |
| és kifogyhatatlanul kígyózik a fogyasztók kígyója |
| uzsora nélkül a Pénzváltók ablakai előtt egymást tapossa a nép |
| nem nőnek ki az utcából a Pénzváltók irgalmas katedrálisai |
| nem nyílhatnak meg a Szentlélek Bankjának fiókjai se |
| a Pápa se terjesztheti ki áldó kezét széles e földgolyón |
| mint egy elsőáldozó kamasz kopasz fejecskéje fölé |
| uzsora nélkül nem járják a szerencse vitustáncát a rulett golyói |
| ismeretlen neve se villódzik éjszaka |
| vörösben játszva a világvárosok vízfején |
| nem fekszenek hanyatt a kupolák alatt a freskófestészet erőművészei |
| nem lebegne tünde fátyolként öt évszázada Európa véreres |
| szemei alatt a Gioconda mosolya |
| a tehetősek sem tehetnek semmit a nincstelenek nincstelensége ellen |
| még a népkonyhák bűzösen ínycsiklandó gőzei sem |
| gomolyognának a dúskálás delében |
| nem párolognának a jeges frontokon a gulyáságyúk |
| és a rakéták is elzüllenének az ionoszféra iránytalanságában |
| uzsora nélkül nincs nyoszolya a szeretőknek |
| kégli a titkos találkozókra |
| uzsora nélkül nem záródnak egymásba az egymásba nyíló |
| a kemikáliák és a fotoszintézis optimális egyensúlya megbomlik |
| nem tartatnak titokban az Eleusziszi misztériumok |
| és a titkos szolgálatok titkai |
| a Boboli kert szalviái se |
| se Csillagszóró Liliom se vadparéj |
| a hibiszkuszok se vegyítik bűvillatukat az autópályák benzinbűzébe |
| Költő hiába lúdbőröznek felborzolt illúzióid hiába |
| omlik össze évezreken át kiérlelt immunrendszered |
| a legvékonyabb verseskötet kiadására sincs elég papír |
| Apollónuzsora nélkül |
és az ibolyafürtű múzsák |
| és az ibolyafürtű múzsákApollónuzsora nélkül |
arany lantjához |
| virrasztóasszonyok se jajveszékelnének a széki éjszakában |
| az alvilági lelkek raja se sírna |
|
|
„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be” |
mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is. Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda. Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?) konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád, hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent tudsz róla. Tudtál, csak nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó
feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt. Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):
| Ki ez az Anna, aki volt, (mikor |
| mi még nem voltunk vele) és ki ez |
| a Százszorszép, ez a Mindenlehet |
| Plurabell, aki lesz, mikor mi már |
| nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk? |
| És aki van, aki itt van velünk (amíg |
| velünk van) (amíg mi vele vagyunk) |
| ki mondja meg, ki ő már és ki még |
| e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell, |
| ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia? |
|
Melyik évben? Mindig épp ezt akartam már kérdezni. Az özön után vagy az özön előtt? Azért csak megtaláljuk? Mint ahogy Niemann von Nirgends meglelte a Nihilt? Tévedsz itten, borzalmasan tévedsz. Ez még eónokkal előbb volt. Amikor még a mindigek seholtak. Mindenek mindigeltek. Bastet istennő boldog birodalmában. Szerelemszerdán. Csókcsütörtökön. Akkor, akkor minden, ami volt, szépvolt. Amikor leengedte a haját és lecsurogtak a bokájáig az örvénylő kanyarok. Primavera vagy Medúza. Primavera-Medúza. Egy fonatba csavarodott két arc, három idő: Anna was, Livia is, Plurabell’s to be… or not to be… Ubi amor ibi oculus… Énekek Éneke. Tubicám, cicám, és minden más iá-m és -em, kedvesem, kezesem, jegyesem, szerelmesem… Éppenhogy a látás. Nem lett volna szabad látni ezt az égapészen polü-t, ezt a So-geliebte-t, ezt a Nagyon-szeretettet, ezt az Eurüdiké-Primavera-Plurabella-Medúzát. Nem lett volna szabad visszanézni. Nem lenne szabad visszalátni. Ki látta Líviát? Elfolyik, mint a Liffey és a Danubius vize. Visszafordul, mint az örvény. Szétágazik, mint az Ygdrasill. Kifut a síkságra, beleömlik a tengerbe, kinő a sivatagban. És nyoma sincs. De mindenütt látni. Mondják, a szerelem vak. De, ha már csak mondásról, vagyis hitről van szó, ne inkább Augustinusnak higgyünk-e? Si amamus, videmus. És Szent Victori Richardus (1117) nem azt mondja-e: Ahol a szerelem – ott a látás?
|
„A rose is a rose is a rose is a rose” |
|
| A rózsa csak rózsa csak rózsa |
| Csak rózsa? no ne mondja… |
| Lawrence azt mondja egyik versében |
| „minden eleven érzékével eszi azt” |
| és megérzi benne mindazt, „amit |
| egy jó almában bizonnyal érezhet” |
| meg – teszem hozzá – azt is |
| De azért persze Gertrude Steinnek is igaza van |
| (kinek nincs „igaza” kerek e világon |
| hiszen mindenki puszta léte az igazsága
|
| aminél nincs is nagyobb igazság |
| mint az almáé az hogy alma és hogy nemcsakalma) |
| Ezt persze megint csak kézből megkontrázhatom |
| kapásból visszaüthetem fonákkal |
| (éppúgy megvannak erre kellő érveim |
| mint másnak az arra alkalmasak) |
| Szóval a rózsa csakrózsa is |
| némelyek szerint amíg a költő annak nem nevezi) |
| tárgy is és szó is (sok soknyelvű szó |
| más-más jelölő héja melyben a jelölt húsa is más lesz) |
| és jelkép is (sokféle különböző |
| és egymást megsemmisítő valamint |
| Ha fel tudnánk fejteni a költészet |
| véghetetlen szőtteséből a rózsamotívumot |
| mert a rózsa az is a líra örökpiros paradigmája |
| (énekek éneke) az Énekek Éneke rózsájától |
| (amely nem is rózsa hanem liliom) |
| míg végül is tiszta ellentmondás lesz belőle |
| Mutanabbi rózsájától és Háfiz rózsájáig |
| Ronsard szelíd kerti rózsája és Goethe tüskés vadrózsája |
| Blake féregrágtaszívű rózsája |
| Milton rózsájától Borges Milton-rózsájáig |
| és Mallarmé sötétség-rózsájáig |
| és Kosztolányi ötszörös rózsájáig |
| és a Vaséig amely minden őszökön újra remontál
|
| Mert ha már az őszök is elillannak majd a nyár s a tél közül |
| és ha már ma sem az semmi ami volt |
| és amikor majd ami lesz se lesz az ami lesz |
| „a Rózsa – holnap is rózsa lesz még” (Jorge Guillén) |
| hajdani rózsánkból csak a név lesz nomina nuda
|
|
|
Ajánlás
| Herceg igazad van (ha nincs is) |
| A költészet nincs egyedül |
| Nem látjátok hogy minden körülötte forog |
|
Az ember dichterisch lakja e földet
|
| Ez kenyere és bora Csak nem tud róla de |
|
Villám és Dörgés Dörgés és Villám között |
|
| Mit tudom én mire kell ínséges időben a költő |
|
| De ami megmarad azt a költők teremtik |
|
| (És ha csak a semmi marad meg akkor a semmit) |
|
|
A macska tízezer létezésmódja
| Talán, talán – mindenekelőtt |
| Mészöly Miklós: Érintések |
A macska tízezer létezésmódja
| porszívót kikerült maszat |
| szemétből kikotort szemét |
| közelségétől és távolságától |
| zsákmánya és zsákmányolója |
| megbűvöltje és megbűvölője |
|
4. … mint távollét és jelenlét
| ki kellett zárnom a szobából |
| hogy varázsköréből kitörjek |
| hogy én fogjam varázskörömbe |
|
| ugyanolyan önfeledten játszik |
| az egérrel mint az ezüstpapírral |
| és ugyanúgy életre-halálra |
| megküzd a papírral mint az egérrel |
| ugyanolyan szoros rituálé szerint |
| ahogy az asztalról lepöcköli |
| semmit nem tesz ami nem fontos |
| és semmit ami nem élvezetes |
| semmit ami ne volna szükséges |
| és semmit ami ne lenne szép |
| aki puszta lényével eltörli |
| kultúrtörténet és genetika |
| játékos létének szigorú játékszabályait |
|
| nyújtózik egyet a szőnyegen |
|
10 001. … mint propria manu
| (vagy az asztaltetején vagy a fotelkarfán |
| a könyvespolcon vagy az erkélykorláton stb.) |
|
| a frissen megrakott tányér felé |
| a fölötte köröző légy után |
| egy iramodással a pitvarban vagy a harmadik szobában |
| megmagyarázhatatlan céloktól vezérelve |
| tudatalatti teleológiáját követve |
|
10 004. … mint szemfénytévesztő
| tűvé tettük érte az egész lakást |
| és magunk is bebújtunk utána |
| hozzá hasonlóan az utolsó zugba is |
| egyszerre csak itt lábatlankodik |
| mint aki mindig is itt volt |
| vagy mint aki örökre elveszett |
| de visszavarázsolta magát |
|
| mikor már épp azt hinnénk |
| Aphrodité emberré (pontosabban |
| csak épp hogy meg nem szólal |
| s félrehajtott fejjel alulról |
| oly ártatlanul néz a világba |
| nem is a teraszra szállt galamb |
| csak egy kósza nyárvégi muslica láttán |
| mint egy nevetséges kis tigris |
|
10 006. … mint heteroníma
| néha olyan mint veszélyes nénikéje |
| néha mint megszeppent tapsifüles |
| néha a könyvek tetején gubbasztva |
| és néha mint egy másik macska |
|
10 009. … mint regresszió
| a lehető legcivilizáltabbak |
| olykor mint egy kecses és előkelő érintő |
| mindig előzékenyen fölveszi |
|
| Caesart és Napóleont majd |
| hacsak egy magadfajta az útjába került |
| Albert Schweitzer azonban |
| az emberi nyomorúság elől való menekülésben |
| te értelemnélküli értelem |
|
|
A cica sziesztája
| Mintha teste nem is testi |
| Csak egy benső körző véső |
|
|