Ember és lant

…a könnyű lantot,

amely baljába szinte belenőtt,

mint olajágak közé rózsaindák.

Rilke: Orpheusz. Eurüdiké. Hermész.

Ember és lant

…a könnyű lantot,

amely baljába szinte belenőtt,

mint olajágak közé rózsaindák.

[RILKE: ORPHEUSZ. EURÜDIKÉ. HERMÉSZ.]

1. Hárfás-szobor (Kérosz, i. e. 3. évezred)

Nem a kezében

Tartja eszközét

A HÁRFÁS

Elődjének

Utódjának is

(És ma) a hárfa

(Vagy a toll)

A kezébe

Nőtt ki

Keze

Szörnye

Képzeleté?)

Sellő Faun

Fele

Orpheusz

(Mint Orpheusz)

Négyezer éve

(Vagy a lant)

Belenőtt

Belőle

Akár a

Teremtés

(Vagy a

Kentaur

Fele ember

Hangszer

Egymásból és egymásba nő a szék a comb a hárfa a kar

A letört kar amely úgy sajog vissza a kőben

Mint a csontban az amputált tag

Mint a hárfában a húrok hiánya

Mint a márványban a beléje tört idő

Mint bennünk a belőlünk kitört idő

Mint az idő csonkjaiban a költészet

Ez az örökké-sajgó fantom-fájdalom

2. Oszip Zadkin: A költő (i. sz. 20. század közepe)

Nem a kezében tartja a lantot

A KÖLTŐ (Orpheusz utóda)

A lant tartja a kezében őt A lant

Amely már rég kitört a kezéből

A lant amelynek csak atavisztikus

Sejtelme sajog a testében mint az

Amputált tag A lant amely már csak sajgó

Jelkép Önmaga sajgó hiánya A hiány

Jelképe A költészet fantom-fájdalom

Az ami mindig mindenből hiányzik és

Ami nélkül minden mindig hiányos

Aminek a hiánya nélkül semmi sem egész

Aminek a hiánya mindenben benne van

A vacuum amely nem bírja elviselni és

Önnön hiányával tölti be önmagát

(Mint az üregek szobra a Kéroszi és

Zadkin vagy Vilt szobraiban) A költő

Már rég nem lantot tart a kezében

Az elveszített lant elveszíthetetlen

Hiánya tartja kezében a költőt

3. Vilt Tibor: Orpheusz (1965)

Nem a kezében tartja a lantot

ORPHEUSZ (Aki ma is

Orpheusz) Nem a

Kezében van a lant nincs is keze

Mint gyökér A földbe

Mint golyó A sebbe

Mint ondószál A méhbe

Orpheusz testébe belenő a lant

Mint földből A fa

Mint sebből A forradás

Mint méhből A magzat

Orpheusz testéből nő ki a lant

Orpheusz mindig újra szűli a lantot

Önmagát szűli lanttá Orpheusz

A kezéből kitört lant helyett

Nincs is keze hogy pengesse a lantot

Mert tudja hogy csak addig övé

Amíg hozzá nem ér Szája sincs mert

Tudja hogy csak addig övé amíg

Nem adja hozzá a hangját Szeme

Sincs mert tudja hogy csak addig

Övé amíg meg nem pillantja egyszer

Arca sincs mert tudja hogy csak

Addig övé amíg meg nem fordul utána

Csak addig övé amíg nem az övé

Ez a mindig maga előtt sejtett

És mindig mögötte imbolygó Eurüdiké

(Akinek ma sem tudjuk jobban a nevét)

Részletek egy megírhatatlan versesregényből

Előhang

1

Én sose voltam igazán magam –

Magam én énmagam még sose voltam.

Hogy választhatnám hősömül magam?

Hogy dalolhatnám azt, ki nem is voltam?

Közhely lenne csak úgy, Rimbaud-ian –

De tán nem az így, stancákba csiszoltan.

A hang tehát tassói, byroni –

S csak Arany által némiképp honi.

2

A régi forma váltson új köpenyt?

Új köpenynek se árt a régi forma.

Egy stanca-csepp, és máris benne cseng

A vers-kontínuum tengernyi gondja.

Az intenzív s extenzív végtelent

Végességében is magába fonja.

A puszta szórím megengedhető-e

Például? Használhatta volna Goethe?

3

De ennél kisebb gondom is nagyobb. Itt

Van (hogy ne mondjak mást) a kozmopo-

(Be sem végzem, úgy tán ki sem tudódik –

Arany is erre volt az apropó).

De legfőként az új s a régi módik

Űzik egymást, mint vadat a kopó.

Hagyomány: hagyományok hagyománya.

Meddőhányó és kincsek-kincse bánya.

4

S ha már Goethe… ő tudta, s tőle tudjuk

(Ha magunktól nem), mily döntő a nem:

Ha ugyanazt disztichonokba fújjuk,

Botrány lesz az, ami stancákba’ nem.

A forma a kétesvésésű kulcslyuk,

Melyen át kukucskál a kandi szem.

Forma mint kulcslyuk – nem is rossz hasonlat.

De hol marad helye a tartalomnak?

5

A tartalomnak, melynek nincs határa,

Míg a forma szűk, s zártvonalu test,

S mégis e szűk nyílás az, mely kitárja

A változóban ezt a véglegest:

Eltűnik, hogy a láthatót a látha-

Tatlan láttatottjaként tételezd.

De míg azt hiszed, belénklátsz, te dőre,

Csak önnön bensődnek vagy voyeure.

6

Mert a végtelennek két vége van

(Pongyolán fogalmazva): aktuális

És potenciális is, máshogyan

(Nem matematikailag) magán- is

Meg köz- is, és viszonylataiban

Kívül s belül folyton egymásba játszik:

Akár a csiki-csuki a malom-

Játékban: így forma, úgy tartalom.

7

Miről is szól e vers? Persze a versről.

Van napjainkban ennél fontosabb?

Ki más tudja semmiből s végtelenből

A sarki kocsmához vivő utat?

Meg azt, hogy a lelkünk vetése megdől,

S Kukutyinban milyen hegyes a zab?

Bölcsek köve? Egységes térelmélet?

Tessék! tessék! itt látható az – élet.

8

A műfaj jeles mintái nyomán

Most kéne belefognom a mesébe.

De hol a hős? Istók vagy Don Juan?

(Tankréd lovagról már nem is beszélve.)

Átperegtek, mint jó liszt a szitán.

És nem maradt helyettük már az Én se,

A jó öreg lírai lelemény.

Nem ér a nevem! – tapsol a Nem-én.

9

„Én – az valaki Más”, így mondja Rimbaud.

„Én – az Senkisem”, tódítja Pessoa.

Autentikus létről már szólni sincs szó,

Tán csak a csecsemő oá-oá.

Aztán: „Ipi-apacs!” és „Ki a húnyó?”

Fogócskázik a Je és a Moi.

Ittlét és Ottlét között ténfereg

Heidegger meg a többi rossz gyerek.

10

Hogy meséljek arról, mi nem vagyok?

S amiről én (?) tudom csak, hogy lehetnék.

A mese jelenbe leforgatott

Múlt, vagy a múltba vetített jelenlét,

Idő – jövő, s feltételes – a mód

Nem lehet ott, ahol feltétlen a jelkép:

A kép az a kép, amely sose más kép:

Történet, mi nem történhetne másképp.

11

Csakhogy… nem óhajtanék sarlatánmód

Turkálni abban, ami nem enyém,

Dehát: versben vagy függvényben, akárhogy:

Az esemény mégiscsak esemény,

S akár belátod, akár kitalálod:

Van múlt, mely a jövő végtelenén

Úgy úszik el, mint ami sohasem lett,

És sose része semmilyen jelennek.

12

Míg a (mondjuk) a fin térben maradsz,

(Hogy mit szólt volna ehhez Euklídesz?),

Akármilyen sebességgel haladsz,

A fénysebességhez nem közelítesz –

Így marad mindig éppoly messze az,

Amit átélt Istók, Juan vagy Ínez,

Attól, amit a költő versbe foglal,

Akárhogy felgyorsított metrumokkal.

13

A metrika is… ha már itt e szó…

Bár e vers – neve is Ottava Rima –

Sorokba mérhető s rendezhető,

S háromszor kettő s kétszer egy a ríme

(Ha olykor kancsal is, s most ó vagy ő,

A vagy e tetszés szerint visszahívja),

Mégsincs vége – kontárul így tanítnám:

Minden vers végen túli, trans finit szám.

14

Arany mondja, s rá jó, ha odahallgatsz

(Majd Valéry is megerősiti):

A vers előbb csak kósza dalt sugalmaz,

A szó, mely szülte, később tölti ki –

Mi más tehát a forma? üres halmaz,

Amelynek nincsenek elemei.

Abszolut abszolut és szófia.

Valódi Kanti antinómia.

15

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem titok

nem mondhatom el senkinek

mindenkinek sem mondom el

mert nem lehet elmondani

megérni csak meg lehetett

átélni csak át lehetett

elbírni is el lehetett

csak elmondani nem lehet

szabadni szabad volna csak

úgy lehet lehetni nem lehet

nem mintha titok volna nem

se magán- se államtitok

és nem is titkolnivaló

csak éppen el nem mondható

csak mint a víz nem fogható

mint a tűz nem érinthető

csak nem kaphat bele a szó

mint azbesztruhába a láng

nem lehet hol elkezdeni

és nincsen hol fejezni be

nincs benne semmi különös

nincsen semmi rendkívüli

ha elmondanám senki se

ámulna vagy ájulna el

csak nem lehet elmondani

azt se mondanák „na ne mondd!”

„ki hitte volna?” „nem lehet!”

csak elmondani nem lehet

nem gyönyörűbb nem iszonyúbb

mint az amit elmondanak

csak nem lehet elmondani

ha csak talán nem épp azért

mert nem lehet elmondani

nem el- és nem leleplezés

nem botrány nem szenzáció

nem is az a Legmagasabb

a Nagy Kísértés az a Ki-

mondhatatlan amit szelíd

költők néha vas öklei

döngetnek mind a tébolyig

csak úgy érzem semmit amit

eddig elmondtam valaha

nem mondtam addig el amíg

ezt egyszer el nem mondhatom