Hommage à Kavafisz

1
Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest
Olyan volt, mint egy riadt kis őzike,
akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató
 
ifjú vagy éltesebb lionjai,
és belül attól rettegett, hogy meg is eszik,
és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele,
mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől.
Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével
 
inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat,
hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak.
De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla,
 
hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól
– mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a
 
látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen
érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie
 
ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.
2
Dimitriosz Hadzisz emigrációban Budapesten
Senki se tudta róla      itt a száműzetésben,
hogy Hellasznak, ahonnan      menekülnie kellett,
egyik legjobb írója,       ha nem a legeslegjobb.
Nálunk, inkognitóban      szinte – hisz érdekelt is
valaha nálunk bárkit      egy kis nyelv nagy írója? –
a tanszéken tanított      vajmi gyér hallgatóság
előtt: újgörög nyelvtant,      az Akathisztosz Hümnoszt,
Bizáncot, Nea Píszit.       Egy-két költő-barátra
mégis talált, ezeknek      magyarázta rajongva
kedves Kavafiszát.       Mint egy bizánci főúr,
ki a száműzetésben      verselget. Vigaszul tán
vigasztalan magányért,       a lakótelepért, a
kietlen házasságért      (az is száműzetés volt).
Az íróasztalunkon      így keveredhetett el
a magyar költészettel      (hol vagy Vas Pista! Hadzisz!)
A barbárokra várva,       A beiruti kocsmában,
Alexandrosz Tannaiosz      és Ithaka s A város.
Mégiscsak besugárzott      egy kis mediterrán nap
az újpesti panelház      csúf télvizébe olykor.
Hatvan-hetvenes évek,      konszolidált sivárság.
Aztán megdőlt a junta,      a tábornokok mentek,
őt hívta a szabadság      (ha nem is az a régi,
amiért ifjan küzdött,       és már akkor se az volt).
De nem tartott sokáig.       Hirtelen nagy dicsőség.
Hirtelen összeomlás.       Újabb száműzetésbe,
most immár véglegesbe      sodorta a betegség.
De az illúzióból      neki még tán futotta.
Talán még hitte, nem kell      a barbárokra várni.
Hátha lesz más megoldás.       (Bár hiszen ezt ki tudja?)
3
Kavafisz első verseit írja, 900-as évek, Alexandria
Ő nem várta a barbárokat,
mert tudta, hogy el fognak jönni,
már ott is állnak a limeseken.
Tudta, hogy el fognak jönni több hullámban
 
és feltartóztathatatlanul elözönlik e századot.
Ezért elhatározta, hogy nem adja ki a verseit, ezt sem,
 
amelyiken most dolgozik,
csak tizegynéhány példányt nyomtattat belőlük a barátainak
de azokat aztán merített Heliona papiroson, archaikus
 
sztélékről másolt de klasszicizált Heraklit betűkkel.
Tudta, hogy a történelem folytonosan elküldi és elvárja a
 
barbárokat és a barbárok folytonosan eljönnek,
de nem hoznak semmire megoldást,
és hogy a barbárok ellen csak ezekkel a merített
 
papirosokon féltő gonddal elhelyezett különleges betűkkel
 
lehet küzdeni
csak azokon sejlik át és csak ha a fény elé megfelelő szögben
tartjuk,
ennek a tudásnak egyetlen vízjele,
amivel jelezni lehet az eljövendőknek,
hogy a barbárok mindig itt lesznek,
de a megoldás – ha van – mindig másutt lesz,
mindig ezekben a kézzel metszett tipográfiákban ezeken a
 
történelem mocskos fürdőjéből kézzel kimerített
 
patyolattiszta Heliona papirosokon.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]