Epigramma: Egy ifjú sírjára

Állj meg e helyt, vándor! kit az úttalan éjbe bolyongván   erre vetett a vak út, s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap   kínra s örömre erőt, újat alélt szívednek – ó éj vándora, állj meg,   s várd be csak itt a napot. – S majd ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifjú királyt, a   bíborbanszületett hajnalt – rám gondolj és ejts egy könnyet is értem,   még mielőtt tovalépsz. Én is hajnal voltam! hajnal, ezüst lobogású,   színehagyott vizeket festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők,   tigrisek és madarak: így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt!   rögtön az éjre megint, mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én!   S most, mielőtt tovalépsz, fényen üdültszivü vándor, tudd meg, amit tudok én már:   mind hazudott a világ rendje, szabálya, a törvény! hold s nap váltakozása,   csillagok állta, szilárd körforgása a végtelen áramu űr kerekének,   hazug az ősz, csal a nyár – mert van olyan hajnal is, amelynek nappala nincsen!   Béke veled, szelid agg, menj írtadra; ne késs: nézd, égen a hajnali rózsák   kelyhe kinyílt bíboran: várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszínű vízek:   nekik is hirül add sorsom, s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt!   s nappalon: ez sose volt! S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét:   tőle az éj sose tűnik. [1941]