Victor Hugo – Juliette D.-hez
| Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk. |
| Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk, |
| keresve a helyet, hol minket senki se, |
| s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele; |
| ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól, |
| s mégis egész világ velünk, ha a madár szól; |
| hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar, |
| s az alkony betakar bársony árnyaival; |
| hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz, |
| s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz; |
| szegényes menedék annak, kit palota |
| illetne, szeretők aranya s bíbora. |
| Hiába, üldözött a földön, ami édes, |
| s keserű íz tapad az ember öröméhez. |
| Feléreztél minden neszre idegesen. |
| A kilakoltatott, meghajszolt szerelem, |
| mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra |
| válik, s fél attól is, mi biztonságot adna. |
| Mentünk is volna már tovább, el innen is, |
| akárhová, ha már nincs út, mely haza visz. |
| De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat, |
| nem engedett a csönd, mint valami varázslat, |
| a lombok közeit behálózó homály, |
| az est testéből szőtt milljó selyem fonál; |
| s éreztük, remegő falaiba bezárva, |
| lassan épül körénk a gyönyör palotája. |
|
|