A Pléiade ismeretlen csillagának szonettje
| Magányra vágyom és nem bírom a magányt. |
| Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak, |
| Mik magamból magamban magammá faragnak, |
| De magamat csak úgy élem át, mint hiányt. |
|
| Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt, |
| S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak. |
| Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak, |
| S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt. |
|
| Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra. |
| S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e. |
| Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek. |
|
| S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett. |
| Rángó idegeim rácsain fennakadva |
| Magam vagyok magam lakatlan börtöne. |
|
|
|