Részletek egy megírhatatlan versregényből

1982–1983

Előhang

Én sose voltam igazán magam –

Magam én énmagam még sose voltam.

Hogy választhatnám hősömül magam?

Hogy dalolhatnám azt, ki nem is voltam?

Közhely lenne csak úgy, Rimbaud-ian –

De tán nem az így, stancákba csiszoltan

A hang tehát tassói, byroni –

S csak Arany által némiképp honi.

2

A régi forma váltson új köpenyt?

Új köpenynek se árt a régi forma.

Egy stanca-csepp, és máris benne cseng

A vers-kontínuum tengernyi gondja.

Az intenzív s extenzív végtelent

Végességében is magába fonja.

A puszta szórím megengedhető-e

Például? Használhatta volna Goethe?

3

De ennél kisebb gondom is nagyobb. Itt

Van (hogy ne mondjak mást) a kozmopo-

(Be sem végzem, úgy tán ki sem tudódik –

Arany is erre volt az apropó).

De legfőként az új s a régi módik

Űzik egymást, mint vadat a kopó.

Hagyomány: hagyományok hagyománya.

Meddőhányó és kincsek-kincse bánya.

4

S ha már Goethe… ő tudta, s tőle tudjuk

(Ha magunktól nem), mily döntő a nem:

Ha ugyanazt disztichonokba fújjuk,

Botrány lesz az, ami stancákba’ nem.

A forma a kétesvésésü kulcslyuk,

Melyen át kukucskál a kandi szem.

Forma mint kulcslyuk – nem is rossz hasonlat.

De hol marad helye a tartalomnak?

5

A tartalomnak, melynek nincs határa,

Míg a forma szűk s zártvonalu test,

S mégis e szűk nyilás az, mely kitárja

A változóban ezt a véglegest:

Eltűnik, hogy a láthatót a látha-

Tatlan láttatottjaként tételezd.

De míg azt hiszed, belénklátsz, te dőre,

Csak önnön bensődnek vagy voyeure.

6

Mert a végtelennek két vége van

(Pongyolán fogalmazva): aktuális

És potenciális is, máshogyan

(Nem matematikailag) magán- is

Meg köz- is, és viszonylataiban

Kívül s belül folyton egymásba játszik:

Akár a csiki-csuki a malom-

Játékban: így forma, úgy tartalom.

7

Miről is szól e vers? Persze a versről.

Van napjainkban ennél fontosabb?

Ki más tudja semmiből s végtelenből

A sarki kocsmához vivő utat?

Meg azt, hogy a lelkünk vetése megdől,

S Kukutyinban milyen hegyes a zab?

Bölcsek köve? Egységes térelmélet?

Tessék! tessék! itt látható az – élet.

8

A műfaj jeles mintái nyomán

Most kéne belefognom a mesébe.

De hol a hős? Istók vagy Don Juan?

(Tankréd lovagról már nem is beszélve.)

Átperegtek, mint jó liszt a szitán.

És nem maradt helyettük már az Én se,

A jó öreg lírai lelemény.

Nem ér a nevem! – tapsol a Nem-én.

9

„Én – az valaki Más”, így mondja Rimbaud.

„Én – az Senkisem”, tódítja Pessoa.

Autentikus létről már szólni sincs szó,

Tán csak a csecsemő oá-oá.

Aztán: „Ipi-apacs!” és „Ki a húnyó?”

Fogócskázik a Je és a Moi.

Ittlét és Ottlét között ténfereg

Heidegger meg a többi rossz gyerek.

10

Hogy meséljek arról, mi nem vagyok?

S amiről én (?) tudom csak, hogy lehetnék.

A mese jelenbe leforgatott

Múlt, vagy a múltba vetített jelenlét,

Idő – jövő, s feltételes – a mód

Nem lehet ott, hol feltétlen a jelkép:

A kép az a kép, amely sose más kép:

Történet, mi nem történhetne másképp.

11

Csakhogy… nem óhajtanék sarlatánmód

Turkálni abban, ami nem enyém,

Dehát: versben vagy függvényben, akárhogy:

Az esemény mégiscsak esemény,

S akár belátod, akár kitalálod,

Van múlt, mely a jövő végtelenén

Úgy úszik el, mint ami sohasem lett,

És sose része semmilyen jelennek.

12

Míg a (mondjuk) afin térben maradsz,

(Hogy mit szólt volna ehhez Euklídesz?),

Akármilyen sebességgel haladsz,

A fénysebességhez nem közelítesz –

Így marad mindig éppoly messze az,

Amit átélt Istók, Juan vagy Ínez,

Attól, amit a költő versbe foglal,

Akárhogy felgyorsított metrumokkal.

13

A metrika is… ha már itt e szó…

Bár e vers – neve is Ottava Rima –

Sorokba mérhető s rendezhető,

S háromszor kettő s kétszer egy a ríme

(Ha olykor kancsal is, s most ó vagy ő,

A vagy e tetszés szerint visszahívja),

Mégsincs vége – kontárul így tanítnám:

Minden vers végen túli, trans finit szám.

14

Arany mondja, s rá jó, ha odahallgatsz

(Majd Valéry is megerősíti):

A vers előbb csak kósza dalt sugalmaz,

A szó, mely szülte, később tölti ki –

Mi más tehát a forma? üres halmaz,

Amelynek nincsenek elemei.

Abszolut abszolut és szófia.

Valódi Kanti antinómia.

15

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Első ének

1

Ha már regény, jó, hát legyen regény.

Regény, méghozzá verses (vagy a vers

Regénye tán?), bár nemrég éppen én

Nyilatkoztam oda, hogy e kevercs-

Műfaj nyugszik már (örök?) nyughelyén,

Mint annyi más, mit sorra elfelejtsz.

Hisz csak halandó, mint… mint mi?… mi nem?

Miért ne lenne éppen egy mű-nem?

2

Az ichtyosaurusok is kihaltak.

Összeroskadnak a galaxisok.

Hát még a birodalmak, irodalmak,

Rómák, rímek, rítusok, ritmusok!

A földgolyó forgó agyába szaggat

Folyton a kozmikus elektrosokk.

Atom- és tudathasadások rázzák

A Metagalaxis nagy Sárga Házát.

3

De tovább halogatni mégsem illik.

Bár elkezdeni a legnehezebb.

Nagy választék ugyan nincs erre – mindig

Készen áll a két klasszikus recept:

In medias res vagy with the beginning,

Kétlem, hogy harmadikra szert teszek.

De hátha mégis! Mért ne kezdeném én

Ott, ahol más befejezi: a végén?

4

A végén kezdeni – micsoda ötlet!

Hogy erre még nem jött rá senki se!

Csak honnan tudható, a vége könnyebb-

E, mint a közepe vagy kezdete?

Holott közismert, hogy munkakörömnek

Mindig a könnyebb végét kerese-

M – szegény fejem ezért is kapkodom tán

A siker elől, mely csőstül zuhog rám.

5

Csak most aztán lássuk már, hol a vége.

Hadd fogjam meg – akár könnyű, akár

Nehéz –, énekem kezdetévé téve,

Hiszen végül úgyis visszatalál

Majd óhatatlanul a kezdetébe

Annak, ami így fejtetőre áll:

Aminek végén kezdődik a mű,

Hogy kezdetén végződjék. Egyszerű,

6

Nem? Kicsit én is belebonyolódtam.

Dehát mit tegyünk, hogyha féreg ás,

Mint az almában, minden fogalomban,

S mind kevésbé nyílik kigázolás

A szituból, amelyben ez a kor van,

A – mondjuk – adekvát ábrázolás

Felé, pedig az elvárás ez ám itt,

Amit egy mindig táruló szezám nyit.

(6/a)

(Itt van tehát – valaminek – a vége

[Mert itt kezdtem el], de vajon – minek?

Ezt kellene már eldönteni végre.

Csak ki mondja meg, hogy holnap mi lett

Abból, mi tegnap volt? Mindig kitéve

Az emlék kergetőzéseinek?

Egyszer volt hol nem volt körbefogódzva.

Te rózsa rózsa ispilángi rózsa.)

7

Mit várhatunk ily lebegő, „humán”

Tárgytól, mint a szegény irodalom

(Ily problémákkal nem küzdött Juan,

Sem az én őrdöngős Lord-dalnokom),

Amikor „abszolut invarián(s)

Az invariancia-fogalom

Maga sem lehet”, ahogy kereken kij-

Elenti a tudós Frank-Kamenyeckij.^*

8

Mi kósza dalnokok mindig az egzakt

Diszciplinákra bíztuk ihletünk:

Tény és Törvény, hagytuk, előre megszabd,

Csapongásunkban meddig merhetünk.

De hova kapkodjunk már, ha a legszakt-

Udományosabb teoréma-szint

Szédületben magasan veri most

Az Olympia-bajnok Pindaroszt?

9

Ó, ódát zengeni a Győztesekhez!

A kocsihajtó vagy fegyverfutó

Eredménye végleges: mindig ez s ez,

Abszolut, folytonos és tudható,

Éppolyan metrikus, mint az a vers lesz,

Mely tetteiknek örök hírt adó.

Ily tényektől felröppenhet az ének,

Szárnyán „istenácsolta szekerének”.^*

10

A hossz és időköz mérte időben

S térben – és versben (amíg van ilyen)

Minden megleli helyét eltünőben,

A rím, a mű-mezon, a szerelem,

Csak akkor vagyunk egyszerre a csőben,

Ha szemléletünk immár ezeken

Is átlépve, kezdet s vég cezuráján

Túl hősöm többé seholsem találnám.

11

Vezess hát, kamaszkor sátáni hőse,

Botrány-hős és szabadság-hős, vezess,

Ó stancák láncán új hős-keresőbe,

Mi nélkül sánta lesz az énekes,

Te sántán is a lelkek vezetője,

Vezess pokolra, hová végzetes

Útján végül sem szállhatott le hősöd.

Úgy vélted, jobb lesz, ha te megelőzöd.

12

Engem nem vár palotával Ravenna,^*

Csak egy garszon-albérlet itt Budán.

(S ha a -let nem is, de a bére mintha

[Bár al-] főúri volna igazán!)

(Elnézést, egy sorpárral többre ment a

Stanca, hiába, a lakáshiány!)

De itt is, ott is egy csak a gyehenna

(S különben se másé – az én hibám):

Képzeletem, ha tud, innen suhanna

Túl téridőn és Óperencián,

Kiséri bár vagy nem kiséri Guicc-

Ioli grófnő – de versem itt a giccs

13

Ingoványára téved már, pedig

Most kellene magasba hágnia,

Kezdettől végig, végtől kezdetig,

Merre csalja lidérces mágia,

Nem tudva még, hová emelkedik,

Dicsőség várja vagy malária –

És hátha egy új Missolounghinál

A váratlanul várt hősi halál?

14

Mert béke van most, nagypalástu béke,

De a háború lólába kilóg

Alóla mindenütt, Keletre, Délre

Indíthatsz újabb expedíciót,

Szabadságon szabadságot cserélve,

Csak arra kell vigyáznod szörnyümód,

Hogy hajódat mily öbölbe vezényled,

S regény lesz-e vagy rémregény – regényed.

15

(mellékdal)

Most olvasom, hogy NewYorkban Kenneth

Koch kartársam is rímekbe menekszik,

Újabban ő is stancákban zeneg,^*

Régi beat verse már nem oly projektív –

Meg is kapja érte az itemet,

Ami, félek, fölöttem is lebeg (sic!):

„Ha epika, hát legyen epika”^*

A kritika így talál telibe.^*

16

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

ω + 1-edik ének

Halunk a halókkal:

Nézd, távoznak és mi velük megyünk.

Megszületünk a halottakkal:

Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.

T. S. Eliot: Little Gidding V.

(Vas István fordítása)

I

(1937/1/7)

Gyerek volt a gyerek. Nem hitte, hogy…

De azt se hihette… Két hihetetlen

Közt a hihetőért viaskodott.

És közben – mintha máskor – Edna Ferber

„Pengős” regényéről vitatkozott

(Akárha nem az volna) a beteggel.

S szűkölt, míg nézte, hogy üt ki orozva,

Mint a holtakén, arcán a borosta.

2

S a haj. Amin „nem győzhetett a dér”,

Mit a barátok is megénekeltek,

A haj, a „szuroksötét”, amiér

Az átkozottat is „szeretni kellett”:^*

Oly valóságos volt, mint ami – él,

S most is sámsoni reménnyel kecsegtet.

Haj és szakáll, mint álcára az álca,

Nőtt a facies hippocraticára.

3

És a másnap. Az éjszaka. A reggel.

A telefon. A hír. A hír-telen.

Egyszerre tele rég-tudott hirekkel.

A szoba: régtől fogva cinterem.

Az ágy mellett még nyitva Edna Ferber…

(„Bár én volnék olyan jól, amilyen

Jó író…”, mondta még. S a Domopon

Után tapogatott a paplanon.)

4

A lépcsőn sebhedt csempék. Mint a stigmák.

A kaputól a gyerek már futott. (Én.)

Gyerek volt. Nem tudta, mi az, amit lát.

Egy lényéből sarkig kifordított lény

Legvégső biológiai nyitját

Leste, szürke kéjleső, a halottkém.

Mint egy in flagranti. A kitudódott

Titok. Apja hátán a hullafoltok.

5

De hisz tudta – most tudja, tudta rég

(Hány tudás áramlik a nem-tudásban!),

Már tudta rég (bár most sem tudja még),

Amit ott tudott meg egy villanásra,

S amit soha se lehet tudni vég-

Legesen, csak megújra elodázva:

Hogy, míg egyre az életünkre várunk,

Ránk, amíg élünk, egy vár csak: halálunk.

6

És visszafordították. Letakarták.

(Meglesve már minden megleshető.)

A többi csak az aktusok s az akták

Paramétereivel mérhető.

Tegnap-még-volt-ma-nincs-holnapi-arcát

(Akárcsak az élőkét) tüntető

Értelmetlenséggel sűrűn benőtte

Haj és szakáll abszurd igeidője.

7

Míg élt, az életét csak egyre várta.

De az nem várt rá. Mindig-elnapolt,

Helyszínt s időt nem találó találka.

Nem hitte, hogy nem lesz – ha sose volt.

Most tudta, hogy nem várt, csak a halálra,

Miben magával végre egybeforrt,

S e test, mely testként magát élte túl,

Halálát hitte, halhatatlanul.

8

A gyerek gyerek volt. Ha tudta is,

Olyan volt neki, mintha mégse tudná.

Nem hitte, amit tud; s amit ha hisz,

Nem tudta. S nem úgy, mint Istent Tertullia-

Nus^*: ő azért nem hitte, mert oly ész-

Szerű (hogy attól válunk tébolyulttá).

Csak állt. És várt. Mint oszlopállta szent.

Valami hihetőt! Mert esztelent!

II

(1967/9/23)

9

A gyerek felnőtt már. (De még gyerek.)

(Hisz még van anyja.) Tudja már… ha még nem

Hiszi is (vagy fordítva)… Most vezek-

El, bűnösen? bűntelenül? amért nem

Tudta tudni akkor… A képzelet

Átgázol minden tudáson, hivésen:

Az örökmozgó időt görcsbe rántja –

S egymásba csúszik előttje s utánja.

10

A betegség rángó köldökzsinórja –

(Micsoda kép?) De ő – hány éven át? –

Hordta, terhesen, míg végül kihordta

Anyja halálát, mint a magzatát.

Még gyerek volt. Hiszen még anyja volt. (Ha

Most már tudta is, hogy halálra szánt.)

S ő is a levegőt kapkodta hagymáz-

Asan, ha jött a kisvérköri pangás.

11

Folytonos sietség… Csak itt, a másik

Szobában, s száz kilométernyire,

Vagy tízezerre, eddig a szobáig

Tágult mindig kis- és nagyvérköre:

Két szó között az asthma cardialis

Görcsében fuldokolt – képzelete,

Akárhol, máris, újra, egyre készen,

Csak hogy egyszer, épp akkor el ne késsen.

12

Betegség, egyetlen édes menekvés

Annak, aki már sosem lesz egész –

Roham, Nagy Lutri, hol vagy minden elvész,

Vagy visszatérül egy csepp enyhülés.

Hátha ez egyszer még lehet szerencsés,

Szűköl az egy lapra tett létezés.

Saját csapdájában foglyul esett lét

Egyetlen szörnyű esélye. Betegség.

13

Az ajkon táncoló csáb-lehelet,

Mely ellibben, mikor utána kaptunk.

Szörcsögő hörgők, vizenyős köpet,

Megrekedt vér az eldugult szivattyún.

Fulladás, amit fulladás követ.

Az Ürdönggel kötött pokoli paktum.

Ha cserébe a visszahozhatatlan

Visszatér tán a megváltó rohamban?

14

Ó, a megbokrosodott paripa!

Amily szorosra csak lehet, a gyeplőt!

Roham! az élet határaira

Ragadj! Aztán rohanva a fecskendőt.

Éled a máskor halott éjszaka.

Felnőtt lett a gyerek? gyerek a felnőtt?

Együtt árad szét feltárt erein

Az elcsitult vágy s a Diaphylin.

15

Hogy szeresse a gyerek (aki felnőtt) –

Újra meg újra megölte magát.

Szeretet-alázat és szeretet-gőg

Dantei „titkait” ki érti át?

(A díványon fekve a lámpaernyőt

Bámulta, s várt egész estéken át.)

Hogy tudná, hol van a „jobb vagy bal útja”,

Önnön sötétjében, a Kreatúra?

16

Mert addig élsz, míg mást tudod hogy éltetsz,

S más éltet, azzal, hogy te élteted,

Közeledve veszélyes limeséhez,

Hogy differenciál a szeretet!

De számíthatsz, magyarázhatsz, mesélhetsz,

Minden csak ahhoz vezet közelebb.

Minden halál a szeretet halála.

S rángni kezd a szívizom cérnaszála.

17

Anyám szive Bévülről ostromolt ház

Magára döntött odvas pincebolt

Anyám szive Vad ártól elsodort váz

Anyám szive Roncs padmaly Beomolt

Kamra pitvar Befalazott sikoltás

Anyám szive Pulzus-világrekord

Anyám szive Szent Vitus táncoló

Vak motollája Fibrillatio

18

Minden halál gyilkosság s öngyilkosság.

Ha már nem képes… ha nem vagyok én…

Amik szivünk ernyesztik s összehúzzák,

Myogén, neurogén vagy – pszychogén

Erők? Tudod? Hogy feslik fel az okság,

Egyetlen kihagyó perc szövetén?

Csak búcsuzol, tétova kézzel intesz –

S elfordul egy mindentudó tekintet.

19

Anyám szeme Mennyei Rózsa szirma

Mikor riadt gyermekéjembe nyit

Anyám szeme Az ajtóban felizzva

Mikor sorsom a vészből hazavitt

Anyám szeme Széthasadt tűzü prizma

Mikor a roham felerősödik

Anyám szeme Fekete lyuk vak titka

Mindentudón Már nem is nézve vissza.

20

Nem mondom el hogy azután mi történt

Nem mondom el amit mondtak nekem

Nem mondom el amit nekem se mondtak

Nem mondom el A Nagy Diszkréció

Nem mondom el Az Orvosi Titok

Nem mondom el Majd mindőnk titka lesz

„Mi nem embernek való látomás”

S mit egyszer majd mindenki látva lát

21

Nincsenek vele aranyos kösöntyűk

Nincsenek vele gyöngyös fibulák

Nincsenek vele guzsalyok se rokkák

Nincsenek vele csuprok csobolyók

Nincsen vele tört lába görbe csontja

Nincs vele széthasadt csillag szeme

Sírfolt se jelzi hol van hol nem hol volt

Egy bronz-négyzet a falban B/28