Piero Della Francesca

1961–1962

Arezzo San Francesco templom XV. század

Így, hídról hídra, egyebet beszélve,

amivel Komédiám nem törődik,

mentem…

(Dante: A Pokol XXI.)

De mivel kötést tettem én e Dalról,

e Másodikról, lapjaim kimérve,

művészet féke nem hagy szólnom arról.

(Dante: A Purgatórium XXXIII.)

(Babits Mihály fordítása)

Szonett…

Hajnali látomás!

mily éjszakából!

A fény évezredes homály alá ás,

s az emberi szem húsvétján a látás

halott Krisztusa sírjából kilábol.

A feltámadott geometriából

kitört a tér, mint egy örömkiáltás.

Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz,

ez volt az ember képe önmagáról?

Ó, tudás nélkül bedőlt kút az érzék,

s annál, mit a lélek megél s az ész ért,

nagyobb valóságot a szem se láthat.

Te, aki újszülött kiterjedését

fürdetted egy sosem-látott világnak,

tarts jó emlőiden, anyai Távlat!

…és ami a szonettből kimaradt

Mert mindig úgy érzem, mintha az lenne éppen a fontos, ami kimarad,

ami óvatlanul mindig visszacsorog a felhúzott szavak

vödreiből a kimerhetetlen, vége-nincs-soha-kútba,

amelybe hasztalanul merülünk le mindig újra meg újra,

mintha épp az lenne a fontos, amit Rondabugyrod hegyét

tapodva a Mesterrel beszélt a pokoljáró ifjú Tanítvány, az az egyéb,

amivel éppen nem törődött, amivel sohase törődik, a Komédia,

aminek sohase lehet a művészet fékét leráznia,

ami nem lehet, hogy minden túlfolyón mindig túl ne folyna,

amit mindig kiszorít magából, bármilyen sűrüszövésü, a forma,

a forma, amely mindíg csak az, ami, sohase más, sohase az, ami nem,

és mindig észrevétlenül elvész a formátlan Egész egeiben,

mintha semmi se lenne fontos, csak ez az egyéb, ez a sárkány,

amelynek ezer feje nő, mire az egyiket nagynehezen lekaszálnám,

a százszorszent, ezerszer átkozott valóság, e kiméra,

mely nincs egy perc, hogy maga után ne csalna valamely szakadékba,

mintha mindig csak az lenne a fontos, ami számon kívül marad,

a szó, ami minden kimondhatónál elhallgathatatlanabb,

ami végül is mindig elillan a legpontosabb hegesztésü sorpár

hajszál-repedésein át is…

Hol marad például a szonettből a hordár?

Ő, aki a névtelen utast, akit senki se vár, fogadja a vonatoknál,

ez az ismeretlen ismerős, e bizonyosság a bizonytalanban,

aki mindig éppen a gőzben zökkenő vonatablak alatt van.

Hiszen a szemünkben ő se egyéb, csak síkbazárt, sorsnélküli gótika,

idegen városok jótét-angyala, fején a számlapos sipka, ez az egyen-glória,

de hol van mögüle a perspektiva, gyerekkora, útjai, otthona,

a százezernyi viszony, szerelem, idegbaj, anyagcsere, politika?

Életének számunkra nincs, csak egyetlen előre-tudott mozdulata,

mintha keze csak a más csomagjának cipelésére, egyébre se volna jó,

ahogy ismeretlen szállásunkra vezet…

„Albergo Michelangelo”,

rólad is, mi az, amit elmondhatok? két reggel, egyetlen éjszaka,

iratok, kipakolás, búcsú, csupa érdektelen história,

de ha akarom, a titkok titka ez is, akárhány mai Legenda Aurea nyersanyaga,

mégis mi ez egész életedből, az előttem-volt s utánam-következő napokból?

mért villanjon elő épp e tajtéknyi idő a sötéten hullámzó habokból?

mikor a tenger egy és oszthatatlan, nincs sehol kezdete-vége-iránya,

és mindegyik hullám mind a többinek sorsa-regénye-geometriája?

Azt kellene felkutatnom, aki álmát e szobákban előttem aludta,

aztán azt, aki építette, s azt, aki a helyén járt, mikor még meg se volt, s még előbb azt, aki a földben nyugszik alatta,

s legvégül a romvárost, amely e sírok alatt tán feltáratlanul rejti csodáit…

De hol az a „legvégül”? ó, eljutni egyszer legalább, bárhol, a netovábbig!

Hol? mi? mikor? – a kérdések kohéziója titokzatosan egybetapad,

benne vagyok immár e falak történetében s bennem is élnek immár e falak,

miközben felkelek, öltözöm, reggelizek – (hány millió mozdulatot

végez pillanatonként észrevétlenül az anyag, az élő s a halott?)

Iszonyú tengerek mélyén lappang minden élet nagyrésze, akár a jéghegy,

mindenütt beleütődsz a sötétben, de csak a csúcsa tűnik olykor, napban szikrázva, elébed…

Arezzói alkony: Egy a végtelen sok lehetséges tájkép közül…

A festészet új szemet ad a szemnek.

Nem láttam-e a harangok zenéjét,

és hátulról egy lány s egy fiú léptét,

ahogy szinte a lábukkal öleltek?

Fejem fölött, freskóján az egeknek

egy szín merítgette tengernyi létét,

tenger-kék, vér-kék, hegy-kék, kombiné-kék

Danaidái egyre töltögettek.

Kis kovácsműhelyben a felmerűlő

századok mélyén szikrázott az üllő

a Piaggia del Murellón, s míg kinyíltak

korunk cirádáival a neónok,

nagy, kormos felhők közt kovácsolódott

felizzva épp az első esti csillag.

…és folytatása, melyben a költemény még mindig csak súrolja témáját

De mért válasszam épp e csillagot?

S mért folyton és folyton választani?

E kurta életben is hány napot

láttam feltűnni és leszállani,

hány eget láttam… s hányat meg se láttam

(mért villanjon fel épp e mostani?),

s nem is csak, míg ültem bezárt szobákban,

odakünt is, csak önmagamnak összébb

vont (vagy kitágult?) egeibe zártan –;

mint most is, hordván izgalmam keresztjét,

felfelé Arezzo kálváriáján –

s csak visszafelé láttam meg az estét.

De előbb még… A festészet csodáján

legvégül is győz a fal. Arra lát a

szem először e kápolna homályán:

a romlás titkos geometriája

tűnt elém, az idő-koholta képek

kiszámíthatatlan arany-szabálya:

kopások, fakulások, repedések –,

ahogy a sekrestyés reányitotta

a reflektort (mert ottkünn már sötét lett)

az ötévszázados ecsetnyomokra

(amire a jenki hölgy adta dollár

bibliai igéje buzditotta).

Ó, te, ki e Teremtés ura voltál

az élet hat napján át, mint az isten,

hogy végeztével megpihenj, mikor már

minden készen állott, a hetedikben –

töröld le, mi itt áll e falakon!

Láttasd ami van, úgy, mint ami nincsen!

a harmadik vagy hatodik napon.

Freskó: Konstantin győzelme Maxentiuson

Dárdaerdőre ver sátrat a távlat,

minden pontján fényben ropog a reggel,

úgy, ahogy minden idők óta felkel,

s ahogy, emberszem, mégse, sose láttad.

Titkos násza álomnak és aránynak,

a férfi formának a nő szinekkel;

minden önmaga – s még egy ritka hangszer,

lovak lábai lépkednek fugákat.

Középkor hajnala? a reneszánszé?

Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é

e vértelen győzelem kürtöse:

kék folyóknál és kék egek alatt majd

meglátni ez emberszem-még-sose-

látta, de bennerejtett-fényü hajnalt?

Harmadik nap. A fal

Magadra vess, ha homályban maradnál,

mert nem engedi látnod a hamis kép,

amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál.

… Szoros rend van és bölcs müvészet

a dolgok viszonyában: s ez a Forma

teszi Isten képévé az egészet.

[Paradicsom I.]

Jött a sekrestyés; a dollár-szag érzett az amerikai turistanőn,

és szólt a leszálló sötétben: Legyen fény! – s ime: Lőn.

Egy reflektor-villanással, mint amikor a teremtés hajnala virrad,

kibontakozott előttünk az az ötszáz év előtti hetedik nap,

amin már semmi se változott soha, ami van, ami lett,

amit, ha egyszer eltöröl is, meg-nem-történtté a pusztulás se tehet,

új népvándorlás se, s a szörny festő se festheti át, az atom;

ami nem volt, s egyszerre lett: a harmadik, a hatodik napon;

ami van s elképzelni se lehet, hogy volt, amikor nem volt, s lehetne, hogy ma se volna,

aminek létrejöttében ezer magyarázatra találsz s ezerannyi titokra;

s amit, lám, mégis az emberiségtől-öröklött jussa gyanánt szemlél, pénzesugallta öntudattal

a virágos-kalapos hölgy…

Pedig mögötte ott a valamikor-csupasz fal.

S a fal mögött is ott a helyén-valamikor-volt millió-éves űr,

amit születő és haldokló tüdők szívtak be s lehelltek ki szüntelenül.

Az űrre, igen, az űrre festett a Borgo San Sepolcro-i cserzővarga fia,

a teremtés óta tátongó semmire, nem is e kápolna falaira,

a semmibe vetette el a valót, e még-sose-termett magot,

amiről csak maga tudta, maga se tudta, sarjadni belőle mi fog.

S még ezen a harmadik napon is, mikor már hosszú évek óta előtte állt a fal,

naponta újuló kétségeivel, vonzásaival és taszításaival,

még akkor is, ezen a harmadik napon, sétálva hátratett kezekkel

felfelé a kanyargó arezzói úton a templom felé, munkája felé, korareggel

(milyen reggel lehetett?

milyen azóta-se-látott fény-játék játszott föléje egy addig-sose-látott eget?

tán épp ez az új korokat, minden új kort meghirdető gyöngyház ragyogás,

mely a Konstantin dárdái között feszül s az előtte kanyargó folyón cikáz?)

még akkor is ez járt a fejében, ez a mindennek-a-kezdete, ez csak: a fal,

születni-akaró s mindig-újra halva-születni-kész alakzataival.

Mi lenne, ha nem lett volna a fal? S akinek nem jut egy életen át sohasem?

Mi lenne, ha a jó öreg Bicci Lorenzo nem hal meg a munka elején hirtelen?

Hogy elkeserített akkor, pedig hát tudtad, a világ csak így forog,

hogy ő kapta Arezzo újsütetű mágnásaitól a csodás feladatot;

hogy fájt, mikor elkezdte rakatni a munkásokkal a rengeteg állványt,

s pingálni a boltozatra a maga elavult kis gótikáját,

pepecselve a háttér már rég értéke-veszett aranyán,

mikor benned már ott élt a kékből, barnából, fehérből szőtt új, isteni arány.

Hogy fájt a szived magadért (s az igazságért) – s látod, most ime érte fáj,

az öreg szentképfestőért, mert hátha?… ki tudja?… hisz nincs itt semmi szabály,

(ha csak az nem, amiről az öregnek sejtelme se volt, a titkos rózsa, az arany-szabály),

most itt van előtted a nagy lehetőség – s most érte fáj a szived, s nem is csak őérte fáj…

látod, ez is milyen titokzatos geometria, az emberi alkat!

tán még nehezebben kitapintható, mint az öt szabályos alakzat.

Mit tehetsz a lelkeddel, ha így van teremtve benned a lélek? –

hogy bíztál magadban, mellőzött! és most, hogy elérted,

amit jogos jussodnak hittél, most mindenfelől rádvicsorognak kételyeid:

vajjon hány ifjú céhbeli érzi ma úgy, hogy előle te bitorlod a helyet itt?

Milyen irdatlan nagy a világ, s lám, mégis, mintha olyan kevés lenne rajta a hely,

(nem a te freskódat festette-e át a Vatikán Stanzáiban az ifjú Rafael?)

mintha ezen az irdatlan világon mindig csak egynek volna helye,

s onnan kellene, mint Krisztusnak a kufárokat, a többieket kivernie…

De kufárok-e vajon a többiek? Maradhattál volna te is örökre kuli,

mint ama firenzei okiraton, az az önmagad-se, az a névtelen sta collui,

s hány ilyen ’sta collui’ van, aki sohase, sohase lehet önmaga –

hiába őrzi ecseted nyomát, nem a te ecseted nyomát őrzi a Santa Maria Nuova,

Firenze nem kért belőled, s e kor babérja, ahogy mondtad, sohase vonzott,

de hát milyen kort áhítson az ember, uristen, ha nem Firenzében a Quattrocentót?

Keserű harc… No de hagyjuk…

Milyen hűsen kéklik a reggel…

Baloldalt a fehér lóra ugyanolyan meleg föld-barna nyereg kell,

amilyen az elölálló női alak fehér uszálya alatt a ruha,

hogy végigremegjen az egészen ez a szín-refrén, ez a teljes kromatika…

Csakhogy mért éppen ez?… Ki tudja… mert csak ilyen szín-párok pillérein állhat

a valót áthidaló varázslat, az isteni látszat, az emberi távlat.

Hogy is mondja Leon Battista mester? ’A festészet a látópiramis metszete’.

Csakhogy melyiké legyen a sok közül? s ami belekerül, a lényeges-e?

Mi mindent láttam már? pedig nem is kerestem a látnivalót,

elég lett volna nekem a borgói ég, a toszkán dombhajlatok,

a völgyekben a gyümölcsösök ión portikusza,

a hegyéleken egy-egy magányosan táncoló pínea,

s ahogy napestig játszik közöttük a barna, a zöld, a kék, a lila,

s a ciprus-testű lányok, a pínea-hajlatuak,

de jaj, a szem piramisába egy életen át mi minden akad!

Mi mindent láttam én – a jó Veneziano mestert s szinte külön-élő ecsetét,

és Paleologus császári tanácsában a dámák bizánci körmenetét,

s ahogy rongyokban sorfalat állt mellettük végig az úton a nép,

templomokat s vesztőhelyeket, s vesztőhelyet – láttátok-e? – ami templom,

a szörny Malatestát, ahogy tombolt fönn a riminii bástya-tornyon,

s még Urbinóban, a jó Montefeltro úr udvarában is emlékszem a kútra,

ahogy a két poroszló a hat napja éheztetettet csigákra hurkolva kihúzta…

S amit nem láttam, az is, mintha látnám, recehártyámon káprázva reszket,

nem egy – millió szem látópiramisáé kellene, hogy legyen a metszet:

ez a fal, amely előtt hat éve, (vagy tizenhat?) itt állok, az állványokon kúszva fel s le,

mind a helyett, amit tehetnék, s tennem kellene tán, csak festve, egyre festve

e régi Legendát… Ezt láttam-e vajon a földön? igazán ez-e az, amit láttam?

éppen ezt kell-e „elmetszenem” a jövendő századok látópiramisában?

Ez-e az igazi kép? ezek a szinte akaratom-ellenére-ilyenné-

rajzolódó néma arcok?… a nőkön ez a mindig fekvő-kérdőjel-alaku szemhéj?

S ha igazán ez, akkor a többiek ecsetnyoma mért nem ilyen?

Függhet-e attól a forma, hogy kié, amely látja, a szem?

Lehet-e más a szín, ha más szemidegre sugárzó?

Hátha olyan, amilyennek más látta? Domenico? vagy épp a szegény Bicci talán? vagy Sassetta, Masaccio?

Be se vallom, olyan naivitás, de minden ecsetvonás előtt ez az, ami bénít.

Hogy jusson az ember önmaga szerkezetén túl, a dolgok szerkezetéig?

Mindegy… A fontos, hogy a kéz, amely Sába királynőjének mutatja a Szent Fát,

adja meg rejtve egyúttal az egész felület távlati pontját,

fehér foltjával a kék köpenyen… Hogy gondolat és forma szimmetriája,

a szám meg a kép kettős vagy sokszoros egysége kizárja

magából mind az esetlegeset… S ha senki se veszi észre?

Mit tegyek, ha így kivánja… mi? a valóság? vagy a mirigyeim? az erkölcs? a mértan? a kettő egybeesése?…

Ott volt az a fiú tegnap a Piazza Grandén a falhoz dőlve, szinte a falba vésve,

ahogy énekelte, hang nélkül, a dalt, míg a társa gitárja kisérte,

ahogy énekelt, nem is énekelt, csak végezte az éneklés rítusait,

húnyt szemmel, csukott ököllel, feszítve ajakát egészen a fájdalomig.

Ó, így énekelek tán én is, mindig csak így énekeltem, hangtalanon,

s épp arról, amit leghangosabban kellene elmondanom!

Mit énekelhetett? s mit énekelek? mi lehetett az a dal?

No, itt vagyunk már, taszítsuk be a templomajtót… megint az állványok… ma hűvös, tiszta a fény… igen, a barna nyereg… itt áll előttem a fal.

Freskó: Próféta

Io senti mormorare a tutti: Adamo!

[A Purgatórium: XXXI.]

Tán az a fiú a Piazza Grandén,

az énekelt ily némán, messzilátva,

az hallgatott ily zengőn önmagába.

Tán ő volt a modell. Tán te. Talán én.

Próféta: arcán a jövő az álca,

annak vonását hordja a magáén.

Patakzik át rajt valami csodás fény.

Ablak: magunkig, önmagunkba vágva.

Nem látjátok? mind ilyenek vagyunk,

te, drága barát, s ádáz ellenem te,

ilyenek vagyunk, túl magunk határán,

ahol mind egymással találkozunk,

s hol, mint a Purgatóriumba Dante,

halljuk, hogy minden azt mormolja: Ádám.

Szonett: Közjáték

Közben ködbe merült a folytatás.

Január és önmagam köde fojtott.

Zord légtömegek betörték a frontot.

Ó, imádott istenünk, alkotás!

egyszerre rühes szolgává aláz

az élősdi „élet”, csöpp-csápu gondok

csontig csíphetik érzékeny mivoltod:

egy női könny, egy telefon-hivás.

Ó, rá is hány ily köd szakadhatott!

Az „isteni” arányra rácsapott

a sajgó emberi aránytalanság.

De ma megint gyöngyházból kelt a reggel.

És megtölti a szomjazott szinekkel

a fal tátongó, tikkadt csoda-kútját.

Éjszaka és hajnal között

Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek,

még pillangóvá eztán változandók.

[A Purgatórium X.]

Ó, Emberfaj, pedig röpülni lettél.

[A Purgatórium XII.]

A reflektorfényben buzgón jegyez a felvirágzott, tehénszemű tengerentúli Juno:

„Who were his masters and his pupils, don’t you know?”

Vajon megjelensz-e előtte, fönt az állványokon ingva,

míg e dantei gond furdalja agyát, la gloria della lingua,

ahogy fáklyáddal fönt az állványokon függve a falra világítsz?

(Gondolt-e valaki arra, hogy a freskófestők közben még akrobaták is?)

Csupa érdeklődés ő: igaz-e, hogy megvakultál?… s hogy a Próféta arca önarckép?…

Lám, itt az eleven utókor… öt évszázad múltán mit akarsz még?

Míg az arányok titkát kutatod, mi többet akarsz itt,

minthogy ötszáz év után beragyogj egy délkarolínai partyt,

melyet némi szörnyüködéssel, borzongva idéz a virágos kalap:

„képzeljék csak, egy feketével meg egy vörössel együtt néztem a falakat…

s tudja, darling, milyen érdekes, a sötétben nem látszott, csak az oltár…

máig sem tudom, a sekrestyésnek a reflektorért igazán járt-e dollár…”,

s hatszínnyomatban mutogatja Sába királynőt, fehér-zöld-barna kiséretével,

míg háziasszonyi kezében hatféle ital keverékétől kotyog a shaker,

Hát ezért született Borgóban (1410?) s e templom homályában ezért élt?

vagy énértem, aki ezt írom? vagy a még-messzebbről-jött „feketéért”?

Ezt remélted-e? és ha ezt, vagy ha mást, nem egyremegy-e?

úgyse hihetted, hogy megrendelőd, a Bacci titkos ihleted észrevegye.

S hiszen, tudtad, amúgysem ő volt az, aki rendelt

tőled, hanem az emberiség…

Csak az embert,

csak őt látod, őt vallatod, őrá függeszted az arcod –

de melyiket? a még-féregnek-se-készet, vagy a pillangóvá-változandót?

Hisz a kettő egy és ugyanaz, mindkettő fájón a te másod.

Mi volt a gubó, amiből kirepültek falaidra e pillangó-lobogások?

A benső vagy a külső látás? a feltámadt múlt? vagy már a jövő volt tán ez a báb?

Nem tomboltak-e körülötted is háborúk és hisztériák?

Nem font-e be téged is tehetetlen szálaival butaság és betegség?

Keselyű-karmú hatalmasok röpte s a földön-csúszó, szárnyaszegett nép?

Hol volt ez a fényes arány? a harcban is e ragyogó nyugalom?

Hajnalnak s arcnak e tündöklete?

Csak itt a falon?

Akkor mirevaló volt e csillagokig-nyúló erőfeszités?

az emberfeletti pontossággal kiszámított rövidülés,

az észrevehetetlen részletek és az áttekinthetetlen egész –

ha mindez csak puszta „szépség”, ritka, egyszerü bűvészkedés?

A mutatvány csak a munkában lehet érvényes, nem a műben…

…A fényt, látjátok a fényt, amelybe merülten

a forma, a szín, a test meg a szám kiteljesedett?

Én látom, hogy ültet a vak szemüregbe szemet,

hogy tölti meg a tér virágával a szik-talaju síkot,

amelyre a századok pusztító homálya szorított,

hogy egészíti ki a bélpoklos iszonyúan homoru orrát,

s a lelket, bármily vakhitek-rágta cafattá nyomoritották?

Mit kutatnék e két isten-adta szememmel, ha nem ezt a fényt,

amely terek gyöngyét pergeti, idők harmatát szűri körénk,

ember s ember közé áraszt lélegzeni-jó közeget,

lélek és test közé sosem-ismert kapcsolatot vezet,

kiméri a távolt és közelt, bejárja a tengereket,

múltak mélyére ás, jövőbe repíti a képzeletet?

Ó, teremtett világnak az emberi elme feltárta távlata: szépség!

örökké várom rejtelmes igéreteid teljesedését,

virrasztva, mint most is, az éjeket…

Hány éjszakán át

számítgattam a másnapi két szín viszonyát, két forma arányát…

s ím, újra virrad a másnap… s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal

az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal.

Zárószonett

Hajnali látomás!

s hány éjszakán át!

Századok sötét árján hánykolódott,

mállt róla az idő és rárakódott,

mégse bonthatta meg örök arányát,

amellyel várja, hogy szemükbe zárják

s fessék önnön lelkük falára boldog-

szelíd formáit eljövő utódok,

és magukba fogadják ragyogását.

Hány éjszakán sütött már át e hajnal.

S hány éj jöhet még? De lehet-e, hogy

ember! már űrig-hajnalló agyaddal

újra s újra tennen éjedbe roggy,

s öröktől hirdetett és tudva-sejtett

hajnalcsillagodig sose emelkedj?