Pekingi hajnal

Már kordés szamarak se csendítik picike kis ütőhangszereik. Csak a sose-nyugható motorok zörögnek most is. Roppant bronzkorong tartja az eget, mint egy Than-kori urnát, rajt felhők írásjelei, miket sosem fogunk megfejteni. Elébb még az utolsó hajnali csillag úszott fent a sötét-habú égen, mint kivilágított hajó, s már az utca dereng. S fölénkbe száll a félelmetes-szép főnixmadár, a nap, a nagy távolkeleti nap, mely a Dunáig hét óra alatt teszi meg az utat; a nap, amely sokezer év után és sokezer évek előtt most ránk süt, épp miránk, kik élünk e föld mindkét oldalán.