Radnóti

Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek, ha csak a múltból ködlik fel alakjuk. De te itt jártál köztünk, egyre halljuk még el se csendült nevetésedet. Egy este a Korzón mentünk, alattunk jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset nem szóltál, glória sem övezett, fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk. Csak ember voltál, aki sosem ölt, s ezért – jól tudtad – végül is megöltek. Előre lökdöstek. S hátad mögött már a szabadság ágyúi dörögtek. Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted. Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld.