Dantéhoz
| Az élet útjának, mondjuk, felét |
| elérve, ránksötétül sűrü erdőd, |
| s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt – |
| a gyermek, aki eddig sose félt. |
|
| Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt, |
| s már mindörökre élt úgy, ahogy élt, |
| s világ végéig sem bonthatja szét |
| a sok szálat, a szívére tekergőt. |
|
| Áll dermedten… Amíg útjába foltos |
| szörnyek hágnak a homályban, ragyogj |
| elébe, Csillag s mind ti csillagok! |
|
| hogy újra merje vállalni a poklot, |
| földet s eget, mi nékünk adatott; |
| és kijusson végül a csillagokhoz. |
|
|
|