Talizmán

1941, 1953–1990

 

 

 

 

Dantéhoz

Az élet útjának, mondjuk, felét
elérve, ránksötétül sűrü erdőd,
s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt –
a gyermek, aki eddig sose félt.
Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt,
s már mindörökre élt úgy, ahogy élt,
s világ végéig sem bonthatja szét
a sok szálat, a szívére tekergőt.
Áll dermedten… Amíg útjába foltos
szörnyek hágnak a homályban, ragyogj
elébe, Csillag s mind ti csillagok!
hogy újra merje vállalni a poklot,
földet s eget, mi nékünk adatott;
és kijusson végül a csillagokhoz.
 

[1953]

 

 

 

Altamira

Futott, ahogy csak inas lába hordta.
Szőrös arcát el se képzelhetem.
Mögötte a sziklás meredeken
fenyegetően csörtetett a csorda.
Egyik társát már halálba tiporta.
Messze fény csillogott a tengeren.
Lihegve ért oda, hol egy helyen
szabadító rést nyitott a hegy odva.
S amit nem tudott megtenni a kő-kés,
a vereséget váltva győzelemre,
a gyengeségből merítve fölényt –
a rettegő, de már nem remegő kéz
a barlang falára odaszögezte
játszi bájjal az ormótlan bölényt.

 

 

 

Dávid király

 

1

„Eredj el, és az úr legyen veled!” –
mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát;
s ki urad-istenedre szórta szitkát,
isten segedelmével elveszett,
s a kora dicsőség kapuja nyílt rád.
De ezután jött csak a nehezebb:
attól futni, kiért győzött kezed;
s lett menedéked barlang és a síkság.
Mert legnagyobb próba nem Góliátot,
nem az Ormótlant és Idomtalant
legyűrni – de azzal szemben kiállnod,
ki orvul ellened tör, bár te érte
küzdöttél, életedet sem kimélve,
s akiért zengett kezedben a Lant.
 

2

S aztán királlyá kent a Seregeknek
Ura Izráel s Judea felett,
számos asszonytól számos gyermeket
szerezvén örömödre, s győzedelmet
ellenségeiden, s olyan nevet,
mely fennmarad, bár napjaid betelnek.
De te Uriást mégis megöletted,
ki – mint te hajdan – érted vérezett.
S akkor a zord éjben, királyi lantos,
így kellett volna esengned Uradhoz:
– Ó, végül mért kell elkövetni a
bűnt, amit kezdetben egész szivével
utált s került az ember? Ó, miért kell
Dávidnak is Saullá változnia?

 

 

 

Veii Apollón

Holt szobrok közt egyszerre szembe jött,
csonka jobb lábát lendítvén előre,
mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe
lépne, egyenesen az ősidők
aljáról, miknek szavát csecsemők
gyanánt nem érti férfikorba nőve
többé az ember; némaság szülötte,
kinek utódja? rejtélyes előd.
Mint aki rajtam máris túlhaladván,
lábán két és fél ezredév sarával,
már utánunkjövőknek hirdeti
az ember dolgát e földön; hogy ajkán
a vad elmúlás ordas-mosolyával
a jövendőt tapossák léptei.

 

 

 

Antik szerelem

A Görög Antológia V. könyvére
Ó, ti bűnbeesés előttiek,
még akkor is, ha bűnös lánggal égtek,
édes gyermekei Aphroditének,
Xanthók, Meliték, Amarülliszek,
ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret
vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek –
ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett,
mire megszűlt néhány évezredet!
Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek,
nem hurka közt a rángó idegeknek
s ezer kötelmen függve, mint bitón.
Boruljon korral-gyötört homlokunkra
évezredekkel fiatalitón
Meleagrosz illatos koszorúja.

 

 

 

Paestum

Amíg elbűvöl itt e két sor arany oszlop
s a köztük perdülő-bújkáló könnyü ég,
a súly és libbenés e kék tánca – tudod, hogy
hajdan tető födte rideg fehér kövét;
nem bújkált közte ég, s e tág tengeri táj is
más volt itt: gyarmati nyüzsgő görög polisz,
benn kereskedelem s politika reális
köznapjai, mocsok, lárma, mint máshol is.
Hát mit csodálok így? Amit senki soha
nem épített s nem is álmodott meg, csak a
szélhámos századok szemfényvesztő szeszélye?
Az örökös habok csillannak lenn a parton.
S még azt se tudhatom, mi ment itt feledésbe:
koszorús Héra-e vagy földrázó Poszeidón?

 

 

 

Szókratész halála

Névtelen rabszolgák s levert királyok,
kitépett nyelvűek, kazamaták
élő holtjai, s kiken némaság
lett úrrá, mind, s kemence-füstbe szállók –:
így pusztultak mindig is milliárdok,
ki se mondhatván lelkük igazát;
hogy, ha már meg kell halni, legalább
a sajátjukká tehessék haláluk.
Mint te tetted. Ölni megölhetett,
de ártani mit árthatott neked
amaz Anütosz s Melétosz, mikor
egy szó híja nélkül megadtad azt,
amivel önmagadnak tartozol.
Akár Aszklépiosznak a kakast.

 

 

 

Szent György

„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis
gyerekkoromtól meg-meglátogat
vértjében a sárkányölő lovag,
kinek neve véletlenül enyém is.
A szörny bűzös lehe arcomba csap
s érzem Galerius véres dühét is,
s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is,
ahogy szörny szajhaként testébe kap;
vagy ahogy régen Kappadóciában
lengett felé a lányok leple, lágyan,
hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.
Túl legendák s babonák sűrü árnyán
hadd képzeljem egy percre el a máglyán
ropogó, csupasz emberi hitét.

 

 

 

Campo de’ Fiori

Giordano Bruno szobra
Itt állt a máglya. Jordanus barát
itt vált hamuvá, sercegő nyirokká.
Sűlt a velő; amelyben Elvvé s Okká
értelmesült az esztelen világ.
Lángolt a Mindenség és a Monád,
s a zárt ajak némán égett konokká.
Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá,
s mentek. S csend lett három századon át.
A hajdan tigrisek elé vetett
szentek ükeiből ez lehetett!
Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát?
Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt,
magávalvívó kor vigasza volt ez! –,
hogy egyszer minden máglyából szobor lesz.
 

[Róma, 1958.]

 

 

 

Még egyszer a Campo de’ Fiorin

Régi versemmel perelve
és visszavonom és megtagadom
szerettelek merész vigasztaló vers
„hogy minden máglyából egyszer szobor lesz”
de megtagadom és visszavonom
mert nem minden máglyából lesz szobor
millió máglya húny ki mint a borszesz
és nem szobor csak isa hamu por lesz
és ha szobor? – a Vásártér lohol
itt és mindenütt mindenki saját
kis élethaláláért áll az alku
és senki rád se ránt és meg se lát
Mostiségő Összeszorított Ajkú –
az se ki alá készül már a máglya
az se ki készül gyújtani alája
 

[Róma, 1990. május]

 

 

 

Rapa Nui szobrai

– Szólaljatok meg egyszer már, gigászi
titok-kolosszusok az Óceán
irdatlan kék örvény-talapzatán…
– Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi
hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki?
Állunk kihűlt kráterek szirtfalán,
ahogy a sajgó őskori magány
magát a testvér kőbe tudta ásni:
mi is a lélek tomboló tüzének
kihűlt vulkánjai, kővé meredt
álmok – akár a tieid. Ne kérdezd
a titkunkat. Se több, se kevesebb,
mint bármié, amit emberi ész tett,
mint a versé, mit most ír le kezed.

 

 

 

Sixtus kápolna

Mint éjszaka lélegző nyári kertben
a csöndre intő csillagok alatt,
némán fekszünk a padokon hanyatt,
e festett világűrben elveszetten,
mintha szférák lennének a falak,
és ez emberi tejút-rendszerekben
egy istent érez a tágrameredt szem,
egy istent, hiszen az élő anyag
nem termett ilyet, s azt se hiheted,
hogy magadfajta véges kéz talál
rakni föléd ily végtelen eget,
melyen nem titkos konstellációkban,
de szabad szemmel is olvashatóan,
az ember roppant sorsa írva áll.

 

 

 

Két Carpaccio-reprodukció

1
„Az Ararát-hegy tízezer megfeszítettje”
(Részlet)
Hogy miért épp ezek a lovasok?
S miért nem inkább…? Rá van írva: (részlet)
és bennük tündököl fel a festészet,
a szín-robbanássá alakitott
nap-energia. Nyíltan szembenéznek
a hóhérok. Turbán és arc ragyog.
S a lovak. Sörények és tomporok.
Mintha a festő feléje se nézett
volna képe nagyobb, felső felének
(amit most itt én is eltakarok).
S hol, mint monochrom statisztéria,
Szín- s névtelen a fákra kiszögezve,
szerteszét himbálózva lóg az – A-
rarát-hegy tízezer megfeszítettje.
2
„Szent Orsolya mártíromsága”
Részlet: A Hunok királya lenyilazza a szentet
Mi ez? A festő eltévelyedése?
Vagy a festészeté? Ez a gyönyör,
mely perverz módon épp ott tündököl,
ahol elundorodva abba kéne
hagynia, szökve a festés elől,
s rázuhanni eldobott ecsetére?
De nem. A hóhér pompás fenekére
a pompás nadrág pompásan feszül,
akár manapság az igazi blue-jeans.
A festő szemében szikrányi bú sincs,
míg biztos kézzel rátalál az átvitt
értelmű legkecsesebb mozdulatra,
mellyel elegáns hőse lenyilazza
közvetlen közelből a szűzi mártírt.

 

 

 

Leonardo

Sírból lopta ki a holttesteket,
ágyban lepte meg a szeretkezőket.
Részvét? undor? – nem lehetett erősebb;
papok bosszúja? – nem félelmesebb,
ha istene szólalt, az Ismeret,
vissza nem riaszthatta semmi szörnytett.
Ha tetszik, még ma is szentségtörőnek
s nemi tévelygőnek nevezheted.
Művész volt? vagy tudós? Mért kérded? Ember,
aki gyümölcs és virág egymaga.
Bonckéssel festett és boncolt ecsettel.
S együtt virít örökzöld műve ágán
az emberre ráálmodott madárszárny
s a női mosoly titkos mértana.

 

 

 

Andrea del Sarto önarcképe alá

Egy pillantás az ón-tükörbe, egy
a vászonra – egymással így vitázott
a három arc: az élő és a látott
s a kettejükből születő, melyet
falamon tükröznek nyár-délutánok
és köd-foncsorú téli reggelek.
De rajta nem hagynak semmi jelet,
míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok.
Együtt voltunk ifjak, te drága társam
a sötéten lobogó ifjuságban!
Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom
magamra szépséged. Ó, ha lehetnék
a változó idők falán ilyen kép,
a mindig új ifjúsággal rokon.

 

 

 

Ady – Kínából nézve*

Tízezer kilométer messziségből
kis ponttá lesz a hazai vidék.
Tízezer kilométer messziség
téged órjásként emelt fel ködéből.
A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt,
s a nagyvilág bőszen okádta szét
a messzi vész füstjét, kormát, tüzét,
de fészkéig csak a te szavad ért föl.
Viaskodva a hír hidra-fejével,
mit sziszegve nyújtott felém az éter,
sebzett szivemen te voltál a vért.
S az út is te voltál, a véghetetlen
tereken át, merre az elveszetten
hánytorgó lélek sajgón hazatért.

 

 

 

Teherhordó a Sao Szi-i utcán

Mért is ne kaphatna helyet a szellem
világraszóló nevű urai
között, ki volt – s tán még most is – kuli,
és olyan névtelen és ismeretlen,
mint az elárasztott rizs szemei,
vagy csöpp korallok a mélytengerekben,
míg e mélyvízi utca-rengetegben
roppant terhét a vállán cepeli,
oly szépen eggyéforrva, összeszokva
a karcsútestű szálfa-bambuszokkal,
mint párjával a táncos, s oly laza,
lágy minden lépte, mint egy piruett,
mit tökéletessé nemesitett
öt évezred töretlen ritmusa.

 

 

 

Bartók búcsúestje

Indulóban a híres kis hazából,
meghajtotta sosem-hajló fejét.
Nézve a kezek zúgó erdejét,
nem is közönség volt ez – harci tábor,
mely a zenétől s közös bánatától
egyszerre megsejtette erejét,
s ily keserűn már nem érezte rég,
hogy tett kellene most, tett a javából.
A vésznek, amíg lehet, szegni gátat,
közös nevet adni a lázadásnak,
feltörni börtönét és merev ajkát…
De már indult a bújdosó világgá.
S mentünk mi is, ki-ki amerre várt rá
a külön kis hazai hontalanság.

 

 

 

József Attila

Így látlak, ahogy egyszer láttalak:
nagysietősen bújva köpenyedbe
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,
mint akit vár a kósza pillanat.
Pedig már rég mázsás magány alatt
torzult lágy arcod szögletes-merevre,
és nem várt senki más, csak a sinekre
tétován tolató tehervonat.
Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad
a boldogság jogát, bármily nehéz lett.
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,
se öncsonkító, zord képzelmeket.
Mint árulást, szégyelted szenvedésed –
ráborítottad hetyke köpenyed.

 

 

 

Derkovits

Sehol se volt a lélek ily szegett,
sehol egy teli kirakat csodásabb:
sehol se mérték ily drágán a vásznat,
sehol ily olcsón a festészetet.
Sehol se volt a hideg ily hideg,
sehol a tüdő a vésznek kitártabb,
itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak,
és megkeményedtek, mint a kövek.
Látom őt, amint nehezen, köhögve
kaptat fel a harmadik emeletre.
A lavórban priznic. Az ágy vetetlen.
S a sötét szobában váratlanul
kő-homlokához egy lágy arc simul,
s kigyúl a szép emberi kép: „Mi ketten”.
 

[1954]

 

 

 

Radnóti

Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek,
ha csak a múltból ködlik fel alakjuk.
De te itt jártál köztünk, egyre halljuk
még el se csendült nevetésedet.
Egy este a Korzón mentünk, alattunk
jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset
nem szóltál, glória sem övezett,
fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk.
Csak ember voltál, aki sosem ölt,
s ezért – jól tudtad – végül is megöltek.
Előre lökdöstek. S hátad mögött
már a szabadság ágyúi dörögtek.
Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted.
Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld.

 

 

 

Lesz-e…?

 

1

Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse,
e szonettek szorgalmas vésnökét?
Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét
szemével a forduló napba nézve.
Hajlik a délután aranya rézbe
körülte, s minden fa, tetőcserép,
arc, virág, házfal külön fényben ég
a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme.
Nem tudom, szivének s arcának éle
kirajzolódik-e a mélybehullt
idő s az örök táj ércébe vésve.
Ha külön napként tán nem kelt az égre,
de érzékeny tükörként, mint a hold,
felelt a nagy bolygók tündökletére.
 

[1960]

 

2

Mint elfeledett régi mesterek
az oltárkép sarkába ismeretlen
arcukat – magam én is idefestem,
s a dátumot és helyet és nevet.
Kilencszázötvenhatban Budapesten,
olvasztani a nem-múló telet,
felidéztem e forró szíveket:
helyettük szólok – szóljanak helyettem.
Március járja, mégis sűrü hóban
jöttem ma is, de már érezni, hogy
lassan múlóban van a tél, mulóban:
ár visszahuzódik, jég összerogy.
Legyen megírva e sóvár sorokban,
hogy várták a tavaszt e zord napok.
 

[1956]

 

 

 

Illyés Gyulához

Tihanyi végvár híres kapitánya,
három megyét vendégelő nagyúr,
s egy országot! úgy is, ha szótlanul,
ha némán kong is szív és pince tája.
S tudnál világot is! de haj! hiába,
magyar költőt rab nyelv ejti rabul.
Mint egy verset, fájó példázatul
fordítsd le egyszer sorsod franciára.
De úgy meg – hisz a magam szövegén
próbáltam én is, szegényebb legény –
hol marad úgy az íz, a csín, a lelke?
Az édes tóparton zengd csak tovább,
tán kijut egyszer még a tengerekre,
lefordíthatatlan sorsunk dalát.

 

 

 

Kétféle börtön

Nem jöhet hozzám, ki pedig gyalog
is elindulna, tudom, ha jöhetne,
és én, ha mehetnék! Esztelenebbre
az élet már nem is fordulhatott.
Napok óta nem szóltam senkihez se,
gépemen is csak süket kín kopog,
kis szobámban vacogva topogok:
három lépés hosszant, három keresztbe.
Akár a börtön, gondolom. A börtön?
Étlapról eszem. Ablakom előtt
a téli fáknak hó-virága nőtt.
Mocskomat folyó víz viszi… Tibor,
bocsáss meg, szégyenkezve most először
iszom egy éved undoraiból.
 

[1958]

 

 

 

Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára

 

1

Egy perce csak, tán még egy perce se,
s már mondanám, mondanám – a halálnak,
mit az élőnek szégyen, lustaság vagy
a halogatás sunyi ördöge
nem hagyott soha elmondani… Hát csak
el nem kerülheti itt senki se
e csúf csapdát, ott ólálkodik-e
mindenki mögött ez a rossz varázslat?
Az élőt, ki csak egy jó szót remélne,
koldulni hagyjuk, mi is kolduson,
és leborulunk a halál elébe.
Neked már könnyű. Én terhét, mig élek,
hordom e kimondhatatlan igének,
mit neked kellett volna mondanom.
 

2

Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”,
mikor választottját az isteni
megértés fényébe öltözteti
társtalan sötétségében a gyermek.
És látnom kellett téged meztelennek,
ki pucérságát nem is szégyeli.
Tudtam is még, a föld kis szennyei
a tisztára is hogy rákövesednek?
Bántottál, s én is megbántottalak,
megtagadtál és megtagadtalak,
ki annyiszor tagadtad meg magad.
S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam.
Most, végképp műveddé magasodottan,
oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban.

 

 

 

Önarckép

Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát
látja, csak ferde, torzított tükörkép,
olykor nemesebb-ívű, néha görbébb
a valódinál: mindenképp fonák.
Látjátok, ilyen vagyok. Mielőtt még
ajkam kiejtené egyik szavát,
alatta már a másik tűnik át,
sosem azt mondhatom, amit szeretnék.
Nem egy tükörben, tükrök szembenálló
során látom magam sokszorozón
örökkétig. S elvarázsolt varázsló,
szemem minél jobban magamba mélyül,
hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül,
annál inkább másokká változom.

 

 

 

Rembrandt

Az ötven arckép mestere
Hány arca van az embernek, amíg
belőle végül majd egy arc marad csak?
Nézed magad, s míg nézed, már nem az vagy,
éltedben is a halál alakít,
s maszk ad helyet újabb halotti maszknak.
Hát nézd ezt a merész amszterdamit,
ahogy lesi tűnő vonásait
és nem kegyelmez egyetlen grimasznak.
E révült szem s e rémült, ez a harsány
s e másik, bénán biggyedő ajak,
e ritkult haj s e toll délceg kalapján,
e sima áll, majd e homlokba vésett
torz jelek, fény s árny közt tanítanak:
magaddal mindig bátran szembenézned.

 

 

 

Shakespeare-hez

Egy évfordulójára rendezett fogadáson
Háromszázkilencvenöt éve ma
– a lexikonból tudjuk – megszülettél.
És aztán ötvenhétszer újra lett tél
és nyár, és lőn dele és alkonya
életednek, szakasztott, mintha lettél
volna lócsiszár vagy lord-unoka:
nap keltett és altatott éjszaka,
hidegben fáztál, tűznél melegedtél.
Mit mondjunk rólad, aki a teremtés
fele vagy magad? s lehetsz oly szerencsés,
hogy emléked él mindnyájunk között…
Viszki-szódát iszunk tiszteletedre,
kis csoportokban, illendőn csevegve,
s majszolunk „lóhátonsült ördögöt”.

 

 

 

Ismeretlen énekmondó

(XVII. század)
„Az ifjúság, mint sólyommadár…” szerzője
A szétszakadt hazában valahol
– ki lökte tömlöcbe, török-e, német? –
egy rab ifjú leült, maga elé tett
egy rongypapírt, talán egy kupa bor
is került hozzá… Arcának, nevének
nyomát elvitte víz, befútta por…
Névtelen, sajgó óhajaiból
így született meg ott ez a kis ének.
Rab énekes, szegett szárnyú madár!
A rácsos századokon át repülve,
szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre.
S míg magyar szó lesz, oly csapongva száll
s úgy néz ránk vissza, mindig messzetűnve
az ifjúság – mint a sólyommadár.

 

 

 

Hazatérő csorda

Az Idősebb Brueghel festménye
Egy varjú ül a csupasz téli ágon,
négy évszázada lesz, hogy odaszállt.
Viharos alkony volt, a láthatárt
veszélyes fények törték át sugárzón.
A csordát nógatták a dombon át
vaskos flamandok, néhány ifju pásztor
döfölte az egész napi falástól
lustán imbolygó borjak oldalát.
Aztán, mint mindig, biztos este lett,
barmok kérődztek, emberek ledőltek…
S új nemzedékek tiporták a földet,
s hegyek nőttek s apadtak tengerek.
De túl halálon s mindmegannyi nyáron,
a varjú ott ül csupasz téli ágon.

 

 

 

Egy kis Corelli-darabra

Sarabande et Badinerie
Mennyi had és erős vár
nyomtalan összeomlott –
s tömör kis hangcsoportod
áll, mint a kőszál.
Nem is áll, lebegőn száll.
Századok annyi roncsot
sodró viharában kibontott
szárnyadnál milyen őr áll,
te sebezhetetlen?
Hogy annyi vészben egyetlen
kótád csak meg se rezzen.
Hát mégis minden szörnyűletünknél
erősebb az a picike tündér,
aki bennünk és velünk él?

 

 

 

Bolyai

Itt vetni ki, a magyar végeken,
az agy merész hálóját le a mélybe,
a tajtékozó terek tengerébe –
micsoda reménytelen Tentamen!
S érezni végig az idegeken,
ahogy a háló rezzenő szemébe
akadnak rángva a sok ezredéve
kisikló szörny-törvények, kezesen!
De mire való itt a ritka zsákmány?
Többre taksáltatik egy csorda ártány,
egy akó jobb bor, s még egy jól rakott
kemence is. Hát azt csinálta. Míg
a világ mástól tudta meg, amit
a világon elsőül ő tudott.

 

 

 

Csokonai

Világ szelével s egy ország sarával
nyakba kapott deák-köpönyegén,
baktatott a vándor szegénylegény,
egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva.
Farsangra, torra, nászra, paszitára
mindig kész volt nála a költemény,
de a zsíros hon néma mezején
csak az Echó felelt esdő szavára,
míg egy késő századról álmodott,
hol egyszer legalább megemlegessék
édesebb Lillák, s társak, szabadok.
Hát felelj neki te, mormolva versét,
azzal, hogy emberibbé hogy tehetnéd
nem a későt, de ezt a századot!

 

 

 

Vörösmartyhoz

Ki, hogy világot a jövőbe gyújts
férfi-tettekre induló korodnak,
a múlt fényét a homályból kiloptad,
te vén cigány, szittya Prométheusz,
kinek forró énekében felolvadt
egy jeges ezredév, s a szörnyü juss,
veszett haza és borult elme bús
üszkei közt is a reményt szitottad:
hogy sodrában e mái nagy napoknak
a fényért küszködők mindannyian
megérthessük a voltat és a leszt is –
mi nélkül minden kásás ködbe roskad,
taníts meg mindent merni, ami van:
újat, nagyot, kedvest s rettenetest is.

 

 

 

Ferenczy Béni Petőfi-szobrára

Tollán a rímek könnyen csordogáltak?
– Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán!
Füttyentve fricskát vetett a halálnak?
– Nézd ujjait a kard markolatán!
A dicsőség sugára homlokán?
– Nézd e babéron tipró, konok lábat!
És őt, amint világnyi igazán
fölébe nő vézna kis önmagának.
Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd?
– A szó s a tett, mely zengve összeállt,
Hiadorok és Klapkák ellenére!
Nézd megfeszített ajkát, nézz a két,
mindennel szembenéző, tág szemébe!
Nem könnyű állni a tekintetét.

 

 

 

A párizsi Victor Hugo-házban

Emel az ember piramisokat,
csúcsives dómot, inka sziklavárat,
döngő folyosókat a föld alá rak,
felhőkig hajít acéltornyokat.
De minden építményénél csodásabb
a hormonok s idegek ingatag
pincéjére épülő gondolat,
amint fölébe nő egész korának.
Szétfeszíti e szűkfalú szobákat
könyv, színlap, kép, nyomtatvány, kézirat,
a lúdtoll, mely az asztalon maradt…
Van vár erősebb s torony magasabb,
mint mit e kis házból rakott magának
e bölcs ifjú, ez az izgága agg?

 

 

 

Gauguin

Hát ilyen is lehetne ez a föld?
Ilyen nekünkvaló, ily álmainkból,
mint érzékeny lemezről fényre-ringó?
S nem ilyen hideg láncokba kötött,
s örökös másravágyással gyötört,
de olyan, mely puhán azt mondja: így jó?…
Mester, honnan vetted e boldogító
bánatot, ezt a fájdalmas gyönyört
e széles női arcokon, a mangó-
fa égőpiros gyümölcsére hajló
arany kebleken, e lombokba-szűrt,
mézes napfényben?… Forduljunk a falnak,
bukjunk az éj sötét burkába… Holnap
talán egy más világra születünk.

 

 

 

Rimbaud

Leírni, leírni, leírni – mindent!
Ezer horoggal lesni a világ
mélyvizében! minden síkos halát
kirántani csalétkével a rímnek.
Kamasz-érzékek fenékig-merített
hálójában sosem-látott csodák
mutatták neked nyálkás iszonyát
frissen szétpukkadt belsőrészeiknek.
A való dolgok rejtetten cikáznak
a mélyben, s mire felszínre hozod,
már csak széthulltukban tapinthatod.
Undor és rajongás apostola,
szörny zsákmányodon rágódik e század,
szegény fiú, te, kölyök ősatya!

 

 

 

Rilke

Válasz egy fiatal költőnek
Nekem sem éppen angyal-képet öltött
a borzalom: az volt, a gondolat
például, hogy: mint végzik dolgukat
a Téglagyár alá összeterelt nők.
Vagy az… De nem folytatni okosabb…
Mégis: az utcán istállónyi lódög,
mint a föld alól napfényre vetődött
archaikus szoborcsoportozat,
mit nem idő mart torzóvá, de kése
éhező nőknek… De ezért ne értse
szívem, kit egy másfajta rettenet
űzött, változtatni az életet?
Hogy majd, új angyalok bűvében élve,
gyermekeink minket ne értsenek?

 

 

 

Modigliani

Míg Európán átcsap a kénköves láng
s a vér örvénylik, mint a vízözön,
s az embert ölik és az ember öl,
s a halál mindent feketére fest át,
ő, mint ki a vak istenek helyett lát,
mint egy világnyi lázas anyaöl,
egész népet teremt a semmiből:
a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt,
festőt, jegyzőt és parasztgyereket,
mély férfi-szemet s mélyebb női testet,
minthacsak, új Noéként, fékevesztett,
maga-pusztító mámorban, neki
kéne az egész emberi nemet
a végpusztulásból kimenteni.

 

 

 

Kosztolányi

Apával egyszer együtt vártatok
délben az iskola előtt. Akárcsak
egy régi versből, most is ideszállnak
az utcán kavargó, hűs illatok
s a kettőtökből áradó dohányszag.
És az az édes büszkeség, ahogy
azon futtomban felkapott karod –
és felemelt, hogy a magasba lássak.
Lehet, hogy nem tudtál megváltani
minket se vétektől, se szenvedéstől,
mitől roskadnak korunk vállai.
De nem elég, hogy oly sokszor, te Kedves!
az embert a mély-mély keserüségből
egy édes pillanatra felemelted?

 

 

 

Babits Mihály halálára

Mi begubózva még az evilági lét
bonyolult szálain sorsunkba, titkainkba,
kegyetlen ágakon szédülve, lengve-ingva,
csak kezdjük szőni még végzetünk szövetét.
Csak kezdjük szőni még, és szőjjük bűnbe-kínba
és bűnből-kínból is, míg rá nem zeng: elég!
Apánk! költő, ki már mindazt elvégezéd,
mit elvégezni kell, ó nézz le fiaidra.
Még egyszer, s azután e földet is feledve,
hol hullni reszketünk, ha himbál egy levél – szép,
könnyű lepkei sors emeljen tág egekbe,
hol már csak élve él az újjászületett.
Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték,
sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet.
 

[1941]

 

 

 

Az átkozott költő

Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő?
hindu herceg vagy sátoros cigány?
bordó mellényben lázongó titán?
pogány pap, régi révületet őrző?
vad ciráda a New York karzatán,
vagy dús apák tékozló fia volt ő?
Szegény lantos volt, nép koldúsa, költő
magyar földön. S apa. Az én apám.
Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája,
mint a lányé, ki először ölelt.
Ebéd után ledőlt a rossz diványra,
s ébredését két lábon állva várta
– tudva, hogy megkapja, mit érdemelt,
a kockacukrot – borzas kiskutyája.

 

 

 

Füst Milán

„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű”
[VICTOR HUGO]
 
Nézzétek őt, ki lenni az tudott,
mi akart: horgaselméjű s szikár agg.
Míg évei surrogva messziszálltak,
uszályukba sosem kapaszkodott.
Úgy viselte terhét az ifjuságnak,
émellyel, mint várandós asszonyok,
mélyen elrejtőzve, némán, konok
várásában igazibb önmagának.
Mint választott mesterségükre mások,
úgy készült az öregségre – magához
így édesgetve a keserü sorsot.
Mert nem, kit a végzet szeret – de ki
a saját végzetét megszereti,
tudd meg, ó ifjúság, csak az a boldog.

 

 

 

Tersánszky 70 éves

Magyar költő büszke mire lehetne,
ha hetven év fölötte elrepül?
Hogy kétszólamban prímán hasfütyül…
S kis sipkáját kacéran félrevetve,
s az ifjaknak messziről integetve,
úgy jár közöttünk nyurga kölyökül,
mint aki pennát csak most köszörül,
hetven remekét nagylelkűn feledve.
Göcsörtös, fura zászlórúd-alakján
hetven év okos derűje lobog.
Látjátok ezt a ritka anyagot,
mely, vidám mintákkal komoly alapján,
messzibb fog a jövőbe lengeni,
mint oly sokak hivalgó selymei?

 

 

 

A báj halálára

IN MEMORIAM GÉRARD PHILIPPE

 
Megőrzi-e – és meddig őrzi – híven
hangod a kígyózó mágnes-szalag?
egy csók, egy lépés, egy kézmozdulat
meddig süt át a pergő negatíven?
Mindegy. Immáron bizonysága vagy
szivünknek, hogy az érzelmi nihilben
őskorivá torzult sok állat-isten,
a sörte haj, tömpe orr, tompa agy
dühös hősei mellett volt e kornak
más arca is, volt mire ráhajoltak
álmaikban a terhes nők, tele
Buddha-hasukon kezük összetéve,
hogy származzon át egy új nemzedékre
a báj szép emberi szerkezete.

 

 

 

Louis Armstrong

Császároknak annyi alattvalója
nem volt a történelemben soha,
amennyi néki harsány harcosa
Amerika, Ázsia, Európa
szikrázó éjében, mikor sikongva
megfúvatik sokezer trombita.
Ó, mily kínok mélyén születik a
földrészek minden esti dáridója,
a század mámora! Míg ő, rekedt
s rikoltó hangok fekete királya,
hangszerét illeszti dús ajakára,
mely a fújástól kimarjulva, kérges,
mint testvérei, a szénégetéshez
szokott kemény, fekete tenyerek.

 

 

 

Chaplin

Mindig becsinált hős, ügyefogyott
bölcs, nyápic bajnok, ki semmit sem ad föl
a bölcsőben nekünk igért örömből,
csak leporolja mindig a kopott
köpenyt, veszi a kalapot, botot
s százszor lebukva százszor újra föltör:
jó kelj-fel-jancsi, lyukaskezü zsonglőr,
akit soha el nem pusztítotok.
Áll a világ a szépnek és okosnak,
áll még inkább a lelketlen gonosznak,
az ormótlannak s aljasnak. De Charlie
úgy tud e kő-világból könnyedén
igazságot és szerelmet facsarni,
hogy épp olyan, mint te meg ő meg én.

 

 

 

Thomas Mann keze

Nem is a mámoros-fegyelmezett,
bűvös elmét tudom csodálni benned,
e mérónt, mely az emberi vizeknek
aljára szállt – de ezt a két kezet,
ez öntudatnak és önkívületnek
mindig egyformán engedelmeset,
fél évszázadon át, eszeveszett
viharai között két kontinensnek.
E kezet, melynek sűrű gyöngy-irása
nélkül kósza füst maradt volna csak
a leglobogóbb lángú gondolat,
s melynek már hullt porát se jelzi más a
mindent eggyéporlasztó föld alatt,
csak smaragd gyűrűd tompa csillogása.

 

 

 

Picasso

Ki mindenféle arcunk ismered,
mit könyörtelen ránkvésett e korszak,
a galamb-szelidet, a bika-torzat
(s ahogy egyik a máson átdereng),
kit épp mitől a gyáva visszaborzad,
az segít az emberért küzdened:
minden ábrándból kivetkőztetett
tudása annyi szépnek és iszonynak –
előtted nem maradhatott titoknak
se a csontok közé bújt rettenet,
sem egy csöpp fény, mely egy ajkon lebeg,
míg, mint gyerek, ki mélán játszadozgat,
egy félévszázada fel sem veszed
a papírról mindent-merő kezed.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]