Vallomás a békéről
|
|
Még tündökölt a nyár. Az alkonyok |
| gyémántpora még hosszan csillogott |
| a Duna partokba-foglalt nyakékén: |
| a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény, |
| sejtelmes opál és égő rubint. |
| Mint elrabolhatatlan ősi kincs, |
| fonódott e mámoros őszi nyárba |
| a folyó vígan lengő pántlikája, |
| szegények szívszorító gazdagsága. |
|
|
…Miközben a vergődő félvilágra |
| kivetve, végsőt hurkoltak a hálón |
| minden újabb zavaros tárgyaláson |
| a halál zsakettes halászai. |
| tekeregtek Európán, mint a kobra, |
| a népeket bűvös körükbe fogva. |
| Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás, |
| Godesberg, München: |
ez volt a varázs, |
| ez volt, ámító egyezményeikkel, |
| az árulás puhány testén a pikkely. |
|
S nyomukban megindult sziszegve Hitler. |
|
|
Mint egy otromba őslény, mely előtör |
| a régen készülődő vak erőkből, |
| amiknek már kis kölyökként figyeltem |
| moccanását emberben s elemekben, |
| ahogy mindjobban fölmerült az árból, |
| e kor szörnyekkel vemhes mocsarából, |
| s most a világra ráemelte mancsát. |
|
|
Az emberek olvasták hadparancsát. |
| Az én kezemben is zizzent az újság, |
| ahogy a vaskos hírre rálapoztam |
| a gyanútlanul sikló villamosban, |
| mely emberekkel tömve – mint szinekkel |
| e koraősz – döcögött a Szigetre, |
| hol villognak a fehérlő platánok, |
| mint hűs vízben borzongó bőrü lányok. |
| Egyike volt ez a csodás napoknak, |
| mikor határsávján az évszakoknak, |
| mielőtt megvína élet-halálra, |
| a nyár s az ősz szédítő tánca járja. |
|
|
Amerre néztem, társaim ugy éltek, |
| mint a titokban halálraitéltek, |
| kik tudnak róla mind, de nem beszélnek. |
| Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján, |
| vagy „örök” elvek örvénylő homályán |
| pergették napjaik hideglelősen. |
| S álltak merőn, mint a pompei őrszem… |
|
Én is, a képzelt sors elébe állva, |
| tétlen vártam, mikor tör rám a láva, |
| mellre szíva hősen, ha nem tudok mást, |
| Szókratészből párolt gyáva hagymázt: |
| Megölni megölhetnek, kedvesem, |
| de ártani nem árthatnak nekem – |
| mint kinek semmi örömre oka |
| s igazi fájdalomra sincs joga |
| az irtózatra változó napokban, |
| a tündöklően örök évszakokban. |
|
|
S ahogy a villamos futott velem, |
| azt vártam, hogy megtorpan hirtelen, |
| áram kialszik, kerék elakad, |
| gipsz vonja be az élő arcokat, |
| és köröskörül minden egycsapásra |
| belekövül a hír híg ragacsába. |
| S már láttam késő korok távolából, |
| amint e holtradermedt perc világol: |
| két lépés közt felakadva a láb, |
| mint mikor a film nem pereg tovább; |
| a vezető keze csengetyüjén; |
| s örök-rendetlenül e lány fején |
| a szellő félrelibbentette kendő: |
| így őrzöd meg majd, kővévált jövendő! |
|
|
S a villamos csak kígyózott tovább, |
| mint aki még tud miértet s hovát. |
| Mi lenne, ha most – elkiáltanád? |
| Ha meghasadna oly rég néma szád? |
| Hogy szálljatok le végre! emberek! |
| Ez az út már sehová sem vezet! |
| Hová mennétek már? a ház kigyulladt! |
| nincsenek földek és nincsenek útak! |
| A villamos előtt nincs sín se már! |
| Ahová mennétek, senki se vár! |
| Nincs élet, se vidám, se szomorú, |
| csak háború, háború, háború… |
| Megálljatok! mindenki ott, ahol van, |
| az egész földön és e villamosban, |
| állj meg falu, országút, tanya, város, |
| állj meg, te sokszázmillió magányos, |
| mint én, ki nem talált szivet szavához. |
| Állj meg, mind végre együtt – ez a perc |
| az utolsó, mikor még tán tehetsz, |
| még felkiálthatsz a háború ellen… |
|
|
S nem kiáltottam. És a többiek sem. |
| Mentünk tovább némán és tehetetlen. |
| Mint ahogy nem kiáltott fél világ, |
| midőn a Kondor tépte Guernicát, |
| mint ahogy annyian némán meredtünk, |
| mikor a fasizmus fekélye meggyűlt |
| a tőke szörnytestében és a gennyet |
| Európán végig szétfröcskölve terjedt, |
| mikor már Ausztrián is fölfakadt, |
| mikor már ölte a cseh falvakat, |
| s Kelet felé, Kelet felé huzódott… |
|
|
A villamos döcögve ringatódzott. |
| Két lépés közt nem akadt fel a láb. |
| A film pergett irgalmatlan tovább. |
| Céltalan céljaik közé szorulva |
| mentek az emberek. |
A háborúba. |
| A vezető elengedte a csengőt. |
| A lány megigazította a kendőt. |
| Mentem én is velük. |
S a Szigeten |
| a nyár az ősszel táncolt esztelen. |
|
|
|
|
|
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve, |
| mint ferde torony, állt billegve, ferde |
| traverzein a romok közt a híd, |
| akár egy rögtönzött diadalív. |
|
|
A tépett hídfőnél a lüktető tér |
| úgy dobogott, mint a lázas ütőér |
| a zihálva éledő szervezetben. |
| S lökte a friss vért egyre sebesebben. |
|
|
Naphosszat tódult át az áradat. |
| A millió széttépett kapcsolat |
| egy százlábú, összekuszált gomolyba |
| kötve, |
kereste egymást szívszorongva. |
| A széthasított ország két fele, |
| a termelés felbomlott szövete, |
| a szakadt szálként szétfoszlott családok, |
| s kik föld alatt titkon szőtték a pártot – |
| a hídon át találtak újra össze, |
| a béke újszövetségébe kötve. |
|
Hajnaltól késő estig dőlt az ember, |
| nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel, |
| a hátuk mögött nem is egy halállal, |
| s előttük is – még isten tudja, hánnyal! |
| Keresve mind az elveszített munkát, |
| s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját… |
|
|
S kik bűneik szakállukba takarva |
| zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba, |
| hogy megpróbálják máris összezúzni |
| a békét, mely készült már egybefűzni |
| a jövendőt s az ezredévi harcot… |
|
|
Reggeltől estig egyre így kavargott |
| a hídon átcipelve régi gondját |
| és éledő reményeit, |
az ország. |
|
|
Micsoda gondok és milyen remény! |
| Velük hogyan rohantam volna én. |
| De belepréselve e sűrü árba, |
| mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna, |
| én is tolongtam, álltam és dülöngtem |
| e végnélkül tajtékozó özönben. |
|
A vékonyodó jéglapok felett |
| tavaszi szél árasztá a vizet, |
| messzirehordva már a vérhabot, |
| mely egész télen át beléfagyott. |
|
|
Társzekéren, teherautón, gyalog |
| mentek a hontalan honfoglalók, |
| s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok, |
| ki-ki amit épp kiragadhatott |
| az egekig kavargó pusztulásból, |
| vagy amit fel tudott kapkodni máshol – |
| itt hullámzott, mint tengeren dagálykor. |
|
|
Így keltem én is Pestre át Budáról, |
| hogy annyi vész után hazataláljak. |
| És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat? |
|
|
A téren már friss bucit kiabáltak. |
| A romok elé függönyt vont az alkony. |
| Szívszakadva fordultam be a sarkon, |
| még át az utcán és be a kapun, |
| s a lépcsőn fel… |
S olyan váratlanul, |
| mintha oly rég nem ez kisértene, |
| az ajtórésen megláttam, ahogy |
| a homályos konyhából rámragyog |
| anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme. |
|
|
|
|
|