Apám nyomában

1 Mint ódon várkastély zord gót hegyek csucsán, legendás korokat idézve, úgy merengett magasló szenvedélye tetőin bús feje a füst megett. A kósza átok felhői magányán ült szótlanul. De ha az est lejött, kiugró sziklás homloka mögött dal zendült s egy elvarázsolt királylány törte fel évszázados álma burkát, s övét letépve táncolt meztelen. A falakon sötét szélvész suhant át s (így álmodott vitézi álmokat) felkelt vasban zörögve két lovag: pajzsos barátság s kopjás szerelem.   2 Elátkozottsága ködös magányán csak ült sötéten és rejtelmesen. – Ó, mért nem láttad soha, kedvesem? Hát menjünk most, az ő nyomába járván: járjuk be e sok kis budai utcát, a hó ropog alattunk, mint a tüll. Itt baktatott ő mindig egyedül, a csillagoktól követelve jussát. Az „életét”, amelyet egyre várt, megszállt kincskeresők konok dühével, kik földberejtett kincseket keresnek, mert leltek valami ódon tekercset, s felásva végig az egész határt, minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.   3 Milyen boldogtalan volt! S mégis én irígylem őt, írígylem bús apámat. Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat zúgatott meg a szégyen is szivén. Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott, kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott, de dőltében, mint fehér ritka hollók, rebbentek róla ritka dallamok. Mesék királya volt ő!… S lásd, nekem bogos fogalmak félelme maradt csak, nincs más mesém, csak a te szép hajad. Te szomorú, te vagy nekem vigasznak. Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy. S csak tört szivek zenéjét szeretem.