Harmadik nap. A fal
| Magadra vess, ha homályban maradnál, |
|
mert nem engedi látnod a hamis kép, |
|
amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál. |
|
| … Szoros rend van és bölcs müvészet |
|
a dolgok viszonyában: s ez a Forma |
|
teszi Isten képévé az egészet. |
|
|
|
| Jött a sekrestyés; a dollár-szag érzett az amerikai turistanőn, |
| és szólt a leszálló sötétben: Legyen fény! – s ime: Lőn. |
| Egy reflektor-villanással, mint amikor a teremtés hajnala virrad, |
| kibontakozott előttünk az az ötszáz év előtti hetedik nap, |
| amin már semmi se változott soha, ami van, ami lett, |
| amit, ha egyszer eltöröl is, meg-nem-történtté a pusztulás se tehet, |
| új népvándorlás se, s a szörny festő se festheti át, az atom; |
| ami nem volt, s egyszerre lett: a harmadik, a hatodik napon; |
| ami van s elképzelni se lehet, hogy volt, amikor nem volt, s lehetne, hogy ma se volna, |
| aminek létrejöttében ezer magyarázatra találsz s ezerannyi titokra; |
| s amit, lám, mégis az emberiségtől-öröklött jussa gyanánt szemlél, pénzesugallta öntudattal |
| a virágos-kalapos hölgy… |
Pedig mögötte ott a valamikor-csupasz fal. |
| S a fal mögött is ott a helyén-valamikor-volt millió-éves űr, |
| amit születő és haldokló tüdők szívtak be s lehelltek ki szüntelenül. |
| Az űrre, igen, az űrre festett a Borgo San Sepolcro-i cserzővarga fia, |
| a teremtés óta tátongó semmire, nem is e kápolna falaira, |
| a semmibe vetette el a valót, e még-sose-termett magot, |
| amiről csak maga tudta, maga se tudta, sarjadni belőle mi fog. |
| S még ezen a harmadik napon is, mikor már hosszú évek óta előtte állt a fal, |
| naponta újuló kétségeivel, vonzásaival és taszításaival, |
| még akkor is, ezen a harmadik napon, sétálva hátratett kezekkel |
| felfelé a kanyargó arezzói úton a templom felé, munkája felé, korareggel |
| milyen azóta-se-látott fény-játék játszott föléje egy addig-sose-látott eget? |
| tán épp ez az új korokat, minden új kort meghirdető gyöngyház ragyogás, |
| mely a Konstantin dárdái között feszül s az előtte kanyargó folyón cikáz?) |
| még akkor is ez járt a fejében, ez a mindennek-a-kezdete, ez csak: a fal, |
| születni-akaró s mindig-újra halva-születni-kész alakzataival. |
| Mi lenne, ha nem lett volna a fal? S akinek nem jut egy életen át sohasem? |
| Mi lenne, ha a jó öreg Bicci Lorenzo nem hal meg a munka elején hirtelen? |
| Hogy elkeserített akkor, pedig hát tudtad, a világ csak így forog, |
| hogy ő kapta Arezzo újsütetű mágnásaitól a csodás feladatot; |
| hogy fájt, mikor elkezdte rakatni a munkásokkal a rengeteg állványt, |
| s pingálni a boltozatra a maga elavult kis gótikáját, |
| pepecselve a háttér már rég értéke-veszett aranyán, |
| mikor benned már ott élt a kékből, barnából, fehérből szőtt új, isteni arány. |
| Hogy fájt a szived magadért (s az igazságért) – s látod, most ime érte fáj, |
| az öreg szentképfestőért, mert hátha?… ki tudja?… hisz nincs itt semmi szabály, |
| (ha csak az nem, amiről az öregnek sejtelme se volt, a titkos rózsa, az arany-szabály), |
| most itt van előtted a nagy lehetőség – s most érte fáj a szived, s nem is csak őérte fáj… |
| látod, ez is milyen titokzatos geometria, az emberi alkat! |
| tán még nehezebben kitapintható, mint az öt szabályos alakzat. |
| Mit tehetsz a lelkeddel, ha így van teremtve benned a lélek? – |
| hogy bíztál magadban, mellőzött! és most, hogy elérted, |
| amit jogos jussodnak hittél, most mindenfelől rádvicsorognak kételyeid: |
| vajjon hány ifjú céhbeli érzi ma úgy, hogy előle te bitorlod a helyet itt? |
| Milyen irdatlan nagy a világ, s lám, mégis, mintha olyan kevés lenne rajta a hely, |
| (nem a te freskódat festette-e át a Vatikán Stanzáiban az ifjú Rafael?) |
| mintha ezen az irdatlan világon mindig csak egynek volna helye, |
| s onnan kellene, mint Krisztusnak a kufárokat, a többieket kivernie… |
| De kufárok-e vajon a többiek? Maradhattál volna te is örökre kuli, |
| mint ama firenzei okiraton, az az önmagad-se, az a névtelen sta collui, |
| s hány ilyen ’sta collui’ van, aki sohase, sohase lehet önmaga – |
| hiába őrzi ecseted nyomát, nem a te ecseted nyomát őrzi a Santa Maria Nuova, |
| Firenze nem kért belőled, s e kor babérja, ahogy mondtad, sohase vonzott, |
| de hát milyen kort áhítson az ember, uristen, ha nem Firenzében a Quattrocentót? |
| Keserű harc… No de hagyjuk… |
| Keserű harc… No de hagyjuk… |
Milyen hűsen kéklik a reggel… |
| Baloldalt a fehér lóra ugyanolyan meleg föld-barna nyereg kell, |
| amilyen az elölálló női alak fehér uszálya alatt a ruha, |
| hogy végigremegjen az egészen ez a szín-refrén, ez a teljes kromatika… |
| Csakhogy mért éppen ez?… Ki tudja… mert csak ilyen szín-párok pillérein állhat |
| a valót áthidaló varázslat, az isteni látszat, az emberi távlat.
|
| Hogy is mondja Leon Battista mester? ’A festészet a látópiramis metszete’. |
| Csakhogy melyiké legyen a sok közül? s ami belekerül, a lényeges-e? |
| Mi mindent láttam már? pedig nem is kerestem a látnivalót, |
| elég lett volna nekem a borgói ég, a toszkán dombhajlatok, |
| a völgyekben a gyümölcsösök ión portikusza, |
| a hegyéleken egy-egy magányosan táncoló pínea, |
| s ahogy napestig játszik közöttük a barna, a zöld, a kék, a lila, |
| s a ciprus-testű lányok, a pínea-hajlatuak, |
| de jaj, a szem piramisába egy életen át mi minden akad! |
| Mi mindent láttam én – a jó Veneziano mestert s szinte külön-élő ecsetét, |
| és Paleologus császári tanácsában a dámák bizánci körmenetét, |
| s ahogy rongyokban sorfalat állt mellettük végig az úton a nép, |
| templomokat s vesztőhelyeket, s vesztőhelyet – láttátok-e? – ami templom, |
| a szörny Malatestát, ahogy tombolt fönn a riminii bástya-tornyon, |
| s még Urbinóban, a jó Montefeltro úr udvarában is emlékszem a kútra, |
| ahogy a két poroszló a hat napja éheztetettet csigákra hurkolva kihúzta… |
| S amit nem láttam, az is, mintha látnám, recehártyámon káprázva reszket, |
| nem egy – millió szem látópiramisáé kellene, hogy legyen a metszet: |
| ez a fal, amely előtt hat éve, (vagy tizenhat?) itt állok, az állványokon kúszva fel s le, |
| mind a helyett, amit tehetnék, s tennem kellene tán, csak festve, egyre festve |
| e régi Legendát… Ezt láttam-e vajon a földön? igazán ez-e az, amit láttam? |
| éppen ezt kell-e „elmetszenem” a jövendő századok látópiramisában? |
| Ez-e az igazi kép? ezek a szinte akaratom-ellenére-ilyenné- |
| rajzolódó néma arcok?… a nőkön ez a mindig fekvő-kérdőjel-alaku szemhéj? |
| S ha igazán ez, akkor a többiek ecsetnyoma mért nem ilyen? |
| Függhet-e attól a forma, hogy kié, amely látja, a szem? |
| Lehet-e más a szín, ha más szemidegre sugárzó? |
| Hátha olyan, amilyennek más látta? Domenico? vagy épp a szegény Bicci talán? vagy Sassetta, Masaccio? |
| Be se vallom, olyan naivitás, de minden ecsetvonás előtt ez az, ami bénít. |
| Hogy jusson az ember önmaga szerkezetén túl, a dolgok szerkezetéig? |
| Mindegy… A fontos, hogy a kéz, amely Sába királynőjének mutatja a Szent Fát, |
| adja meg rejtve egyúttal az egész felület távlati pontját, |
| fehér foltjával a kék köpenyen… Hogy gondolat és forma szimmetriája, |
| a szám meg a kép kettős vagy sokszoros egysége kizárja |
| magából mind az esetlegeset… S ha senki se veszi észre? |
| Mit tegyek, ha így kivánja… mi? a valóság? vagy a mirigyeim? az erkölcs? a mértan? a kettő egybeesése?… |
| Ott volt az a fiú tegnap a Piazza Grandén a falhoz dőlve, szinte a falba vésve, |
| ahogy énekelte, hang nélkül, a dalt, míg a társa gitárja kisérte, |
| ahogy énekelt, nem is énekelt, csak végezte az éneklés rítusait, |
| húnyt szemmel, csukott ököllel, feszítve ajakát egészen a fájdalomig. |
| Ó, így énekelek tán én is, mindig csak így énekeltem, hangtalanon, |
| s épp arról, amit leghangosabban kellene elmondanom! |
| Mit énekelhetett? s mit énekelek? mi lehetett az a dal? |
| No, itt vagyunk már, taszítsuk be a templomajtót… megint az állványok… ma hűvös, tiszta a fény… igen, a barna nyereg… itt áll előttem a fal. |
|
|