…és ami a szonettből kimaradt

Mert mindig úgy érzem, mintha az lenne éppen a fontos, ami kimarad, ami óvatlanul mindig visszacsorog a felhúzott szavak vödreiből a kimerhetetlen, vége-nincs-soha-kútba, amelybe hasztalanul merülünk le mindig újra meg újra, mintha épp az lenne a fontos, amit Rondabugyrod hegyét tapodva a Mesterrel beszélt a pokoljáró ifjú Tanítvány, az az egyéb, amivel éppen nem törődött, amivel sohase törődik, a Komédia, aminek sohase lehet a művészet fékét leráznia, ami nem lehet, hogy minden túlfolyón mindig túl ne folyna, amit mindig kiszorít magából, bármilyen sűrüszövésü, a forma, a forma, amely mindíg csak az, ami, sohase más, sohase az, ami nem, és mindig észrevétlenül elvész a formátlan Egész egeiben, mintha semmi se lenne fontos, csak ez az egyéb, ez a sárkány, amelynek ezer feje nő, mire az egyiket nagynehezen lekaszálnám, a százszorszent, ezerszer átkozott valóság, e kiméra, mely nincs egy perc, hogy maga után ne csalna valamely szakadékba, mintha mindig csak az lenne a fontos, ami számon kívül marad, a szó, ami minden kimondhatónál elhallgathatatlanabb, ami végül is mindig elillan a legpontosabb hegesztésü sorpár hajszál-repedésein át is… hajszál-repedésein át is… Hol marad például a szonettből a hordár? Ő, aki a névtelen utast, akit senki se vár, fogadja a vonatoknál, ez az ismeretlen ismerős, e bizonyosság a bizonytalanban, aki mindig éppen a gőzben zökkenő vonatablak alatt van. Hiszen a szemünkben ő se egyéb, csak síkbazárt, sorsnélküli gótika, idegen városok jótét-angyala, fején a számlapos sipka, ez az egyen-glória, de hol van mögüle a perspektiva, gyerekkora, útjai, otthona, a százezernyi viszony, szerelem, idegbaj, anyagcsere, politika? Életének számunkra nincs, csak egyetlen előre-tudott mozdulata, mintha keze csak a más csomagjának cipelésére, egyébre se volna jó, ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… „Albergo Michelangelo”, rólad is, mi az, amit elmondhatok? két reggel, egyetlen éjszaka, iratok, kipakolás, búcsú, csupa érdektelen história, de ha akarom, a titkok titka ez is, akárhány mai Legenda Aurea nyersanyaga, mégis mi ez egész életedből, az előttem-volt s utánam-következő napokból? mért villanjon elő épp e tajtéknyi idő a sötéten hullámzó habokból? mikor a tenger egy és oszthatatlan, nincs sehol kezdete-vége-iránya, és mindegyik hullám mind a többinek sorsa-regénye-geometriája? Azt kellene felkutatnom, aki álmát e szobákban előttem aludta, aztán azt, aki építette, s azt, aki a helyén járt, mikor még meg se volt, s még előbb azt, aki a földben nyugszik alatta, s legvégül a romvárost, amely e sírok alatt tán feltáratlanul rejti csodáit… De hol az a „legvégül”? ó, eljutni egyszer legalább, bárhol, a netovábbig! Hol? mi? mikor? – a kérdések kohéziója titokzatosan egybetapad, benne vagyok immár e falak történetében s bennem is élnek immár e falak, miközben felkelek, öltözöm, reggelizek – (hány millió mozdulatot végez pillanatonként észrevétlenül az anyag, az élő s a halott?) Iszonyú tengerek mélyén lappang minden élet nagyrésze, akár a jéghegy, mindenütt beleütődsz a sötétben, de csak a csúcsa tűnik olykor, napban szikrázva, elébed…