|
Bálint fiamnak – születése előtt
…Elég volna megfejtenünk az Embert, |
hogy megfejtsük a Mindenséget, – mint |
ahogy a Mindenség megfejthetetlen marad |
mindaddig, amíg nem sikerül megfelelő |
módon elhelyeznünk benne az Embert, |
mindenestül, torzítás nélkül, – |
a teljes Embert, vagyis nemcsak testrészeivel, |
hanem gondolkodásával együtt. |
Az ember helye a természetben] |
|
|
|
| Harminchat éve múlt, hogy megszülettem. |
| Apám rég meghalt. S a gyermek, ki engem |
| sirat el egykor halott apjaként, |
| épp most jár végig vak homályban ötszáz- |
| ezer vagy ötmillió évet, mielőtt más |
| lusztrumokon át látja majd a fényt. |
|
| Még a magzatvíz mikro-óceánján |
| úszik, hullámzó moszat, sűrü páfrány, |
| ikrás korall, alga, kétéltü gyík. |
| Burok-egén hormon-holdak cikáznak: |
| csöpp mindenségét szétvető gigásznak |
| sugárzásukban így növekedik. |
|
| S te drága test, ki vágyam befogadtad, |
| őstenger, csillag-köd, földmélyi barlang, |
| titok héja, min áthatolt a mag – |
| ki kitágít téged ötszázszorosra, |
| a bolygó-paránynak mi lesz a sorsa, |
| ha majd naprendszeredből kiszakad? |
|
|
|
|
| …Álltam a barlang szélén, mit keletre |
| fordulva vájt, ki végül itt vetett le |
| embervoltáról majmot és bölényt. |
| Csont-csupasz csúcsok fölöttem s alattam: |
| ott álltam s úgy éreztem, hogy burokban: |
| az emberiség zord anyaölén. |
|
| Nem messze Pekingtől, Csu Ku-tienben, |
| egy kínai lányka nyomába mentem, |
| magam-elvesztve itt a széditő |
| messziségben s e lélegzetvevően |
| megsűrüsödött nyomású időben, |
| mely merőn állt köröttem, mint a kő. |
|
| A lány beszélt, lelkesen magyarázott, |
| szolgálva az idegent, a barátot, |
| hogy ez meg ez itt az és az a „kor” – |
| s a szél, mely a szomszéd szirtről zudult át, |
| ötszázezeréves tüzek hamúját |
| fújta arcomba a kőfal alól. |
|
|
|
|
| Mi lesz a sorsa? – kérdezem, ha áthat |
| hasad falán a csöpp majdani lábnak |
| érverésnyi puha mozdulata. |
| Mi lesz a sorsa? – Mit akarsz a sorstól? |
| Ijesztőn állja az időt a foszfor, |
| mész és szaru, lábujj és koponya. |
|
| Ötmillió éves halak gerince |
| libeg a kőrétegben úszva, szinte |
| érzed, ahogy farkával errehúz; |
| elejtett állatok lerágott csontja, |
| mintha tegnap hányták volna halomba, |
| s tojáshéj, melyből most bújt ki a strucc. |
|
| Mind élt és tette, ami volt a dolga, |
| vágy feszítette, szükség szoritotta, |
| örök külső s belső nyomás alatt |
| lett a falánk anyag mind szervezettebb, |
| sajgó hálójává az idegeknek, |
| mik közt most vergődik e gondolat. |
|
|
|
|
| Vergődő gondolat! százszemü háló |
| hurkában tehetetlenül ziháló, |
| fogoly állat! mikor nősz ki te is |
| alaktalan, kocsonyás tömegedből, |
| puhány-léted mikorra emeled föl |
| a kétlábú, büszke gerincesig? |
|
| Hányféle rabság ketrecébe zárva |
| mérnéd magad a végtelen világra? |
| Nehézkedés köt és sejtés repít |
| galaktikák minden szédületén át, |
| s tiltón rádzárják az ionoszférák |
| árammal töltött drótsövényeik. |
|
| Ha egyen átlépsz, mind megújra börtön: |
| naprendszer-logika, neutron-ösztön… |
| Perceidet eónok feszitik, |
| s te szörny-magzat, már embrió-korodban |
| terhesen, anyaméhre-tágitottan |
| vajúdod új meg új kétségeid. |
|
|
|
|
| Mint repülőgép, mikor fordul ívben – |
| az ég zuhan, ferdén a föld kibillen, |
| az ingó űrben biztos part sehol, |
| csak a tested, csak az marad alattad |
| az őrült időben szilárd alapnak, |
| e kétütemben lüktető motor. |
|
| Szárnyas szerveink! forgó, pontos ízek, |
| fénylő érzékek, kik száguldva visztek |
| a semmiből megint a semmibe, |
| de úgy, hogy közben mindig véglegesnek, |
| öröknek éreztetitek a percet, |
| melynek pedig már nincs emléke se. |
|
| Hányszor figyeltem lélegzet-veszetten |
| magamban s azokban, kiket szerettem, |
| ideg és agy feszült egyensulyát, |
| savak, sók, nyirkok veszélyes szürését, |
| az ütőér törékeny lüktetését – |
| ha most megáll? ha most nincsen tovább!… |
|
|
|
|
| S mégis, egy újszülött mily bizonyosság! |
| A semmiből készen kibukkanó láb, |
| két szem, gerinc, fej, csöppnyi nemi rész. |
| Máris mintha öröktől fogva lenne, |
| és el sem képzelhető másmilyenre, |
| sír és kapkod, kiválaszt és emészt. |
|
| Volt egy növényem, hosszú szárait le |
| két Janus-arcú virág húzta: Hippe- |
|
astrum = Lovagcsillag = Hölgyliliom. |
| Aztán elhervadt s csonkán ott maradt a |
| cserép kis földbe ágyazva a hagyma; |
| s egy évre rá a levél-csonkokon |
|
| új sziklevél sarjadt és közte máris |
| – hinnéd-e? hisz a „várható”, „reális”, |
| érzed-e? a leghihetetlenebb! – |
| nem kobra, nem, nem is hétfejü sárkány, |
| ugyanaz a virág nőtt karcsu szárán, |
| oly csökönyösen, mint az őrület. |
|
|
|
|
| Miért ilyen, mondd? mért épp ilyen? – azt mondd, |
| ki fölénnyel – s rosszul! – idézve Marxot, |
| minderre megvető mosolyt felelsz, |
| mint aki tudja… S mit tudsz? Szót, üres szót, |
| s még jó, ha csak unt címkéid ragasztod |
| kérdéseimre, s nem csapsz rá reteszt. |
|
| Mért épp ilyen? s mért vagyok én is éppen |
| ilyen? Születtem itt s itt, ilyen évben, |
| mintegy ötvenezer évvel utóbb, |
| mint ki fogát itt hagyta az agyagban – |
| s ugyanannyival előbb, mint ki majdan |
| az én nyomom leli meg, az utód. |
|
| Mért lettem épp ilyen, hogy sejtjeimben, |
| mint e merő-falú Csu Ku-tienben, |
| megkövesedve, szénné égve még |
| hordok minden eszmét, akaratot, tényt: |
| hordom rejtelmes törvényű anyagként |
| az emberi vágy minden rétegét. |
|
|
|
|
| De jaj, ez is, mindez csak ritka párlat, |
| a sűrű való illó olajának |
| tűnő lehe, mit a szó felfogott – |
| csak ahogy két pólusuk közt kioldják |
| a szikrázó hím- s nőrímek a strófát |
| s cseppenkint leszűrik a szótagok. |
|
| Diványon fekszem, nézek egy virágot. |
| Teszek-veszek. Könyvet nyitok. Fölállok. |
| Lopva a tükörben nézem magam, |
| hogy én vagyok-e még, kin ilyen ájult |
| tenzióval a világ vére átzúg… |
| Szöknék el máshová. Így „dolgozom”. |
|
| A géphez ülök. És megint csak elfog |
| a szorongás, hogy nem, most sem lehet jobb. |
| Ó, mindig csak azt, amit! Soha mást, |
| sohase többet! soha az egészet! |
| A szó gyötör. Mindent kevésnek érzek. |
| Szédülök. Abbahagyom az irást. |
|
|
|
|
| forog forog gyors tengelyén a század |
| gázkamrába fojtották nagyapámat |
| pedig sírt egyszer s négy gyermeke volt |
| parasztgyerekek tar fején sömör nőtt |
| ragály virága s pusztultak a szőlők |
| míg kertekben Európa vére folyt |
|
| nevetni kell hogy néha az is izgat |
| milyen színű és hogyan áll az ingnyak |
| huszonnégy évesen mint a barom |
| a rampán álltam berakásra várva |
| míg épp a strandra mentek Floridában |
| s vérben gőzöltek az ukrán havon |
|
| mélyben úszunk s fönt mindig vészt kutatnak |
| az izgékony periszkóp-aggodalmak |
| az ágyamban virágzó jázmin-ág |
| de föld süllyed fagyok jönnek az emlék |
| tornya meging s dől jaj el ne temesd még |
| szívszorítóan édes illatát |
|
|
|
|
| Emlékezzetek ránk, kétes utódok. |
| E kor vad szülőágyon hánykolódott |
| s nem érhette meg újult önmagát. |
| Miképp ötven- vagy ötszázezer éve, |
| a múlt feneketlen belébe vésve |
| jövőnek nyitott barlang a világ. |
|
| Ahogy az ember ott kétlábra állott, |
| saját vérző húsaként tépve állat- |
| irháját magáról, s mint a követ |
| később, saját mancsát csiszolta kézzé – |
| most élő idegeiből kivésné |
| a belenőtt rab kötelékeket. |
|
| Új fegyverekkel tébolygó hatalmak, |
| lelkünkbe forrt ősrégi aggodalmak, |
| a föld köré lassan sűrüsödő |
| halál: – milyen esztelen ősi vadság |
| közben sarjadsz sejtjeinkből, szabadság! |
| te új kezünk, agyunkban új velő. |
|
|
|
|
| A kínból ocsudik egy anya arca, |
| friss paradicsom kerül a piacra, |
| egy lány mereng a megbűvölt fiún – |
| s gyönyörűségükre s gyötrelmeikre |
| a magasból lassan ülepedik le |
| az őrjöngve felszálló stroncium. |
|
| A föld két sarkán robban a kisérlet |
| s szörny karjai fölöttünk összeérnek. |
| Ó, irdatlan méhe mit vajudik |
| a sárlásig vadított atomoknak? |
| Urán hasad, hélium összeolvad, |
| és rettegést sugárzik mindegyik. |
|
| Vagy óriás reményt? Várja szükölve, |
| hogy feszült agya mit segít a földre, |
| az irhája-vedlő emberiség. |
| Világvégét? vagy mégis új világot? |
| Roppant ölelő karjaival átfog |
| a honi föld és a kínai ég. |
|
|
|
|
| Derűs reggel vezetett ki Pekingből, |
| mint szál, mely a hegyre tekeredik föl, |
| kék ég, örök Ariadné-fonál |
| az élet kába labirintusában… |
| Nap s hold még együtt lengett haloványan, |
| akár az úton öszvér és szamár. |
|
| Marco Polo nyüzsgő hídján a sorba |
| feltűnő sokféle márvány-vigyorra |
| tekintgetett egy teve-karaván. |
| Távol a Nagy Fal geometriája |
| bújkált s szökött ki a hegyek csucsára, |
| ez a bevehetetlen kő-talány… |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
|
| …Kisgyerek voltam – cukrászdába vittél, |
| anyám, boldog világűr volt a kis tér, |
| csokoládé-bolygók, tejszín-ködök. |
| Gyerek lettél – vinnélek oda vissza, |
| ó, hogy olthatnék fogyó napjaidba |
| egyszer még feleannyi örömöt? |
|
| Szeretet! ismeretlen-helyü forrás, |
| egész testemben szökdöső szorongás, |
| örökké-gyötrő önvád – semmiért: |
| feloldhatatlan, teljes felelősség |
| a világért, a jó vagy rossz időért, |
| azért, hogy te is múlsz, mint aki él. |
|
| Szűlj engem újra! olyan sejteket szülj, |
| miken a meleg öröm fut keresztül |
| s nem e romboló hasadásu fény, |
| e titkos sugárzás, mely belesajdul |
| mindenkibe, kinek – szeszélyül? sorsul? |
| nem mindegy? – én jutok e földtekén. |
|
|
|
|
| Annyit beszéltem s mindig néma voltam, |
| annyit mentem s máshová nem jutottam, |
| tapinthatatlan cellák fala zár, |
| az egyik ólomból van lágy szivemnek, |
| másik pókhálóból fényes eszemnek, |
| anyám, anyám, szülj engem újra már! |
|
| Látni nem látok s hunyorgok sajogva |
| millió éve letűnt csillagokra, |
| sejtem, mi volt ötszáz évszázada, |
| de ezt a percet ésszel fel nem érem, |
| mit érezni nem tudok, azt is értem, |
| s érzem, amit nem értek meg soha. |
|
| Bolygóként kering egy virág az ágon, |
| a csillag kivirágzik a homályon, |
| s nyitját keresve mind bennem forog. |
| Míg változnak fölöttem napok, éjek, |
| s nyíló testedbe, kedves, beleégek, |
| mint izzított vas, és kiolvadok. |
|
|
|
|
| Nem látjátok? mint kit felhasitottak, |
| ruha alatt tátongó hús vagyunk csak, |
| mely folyvást a más feléért eped, |
| keresve, ki boldogan beleillik, |
| kivel egyek vagyunk a sejtjeinkig |
| s egybeforrásunk nem rútítja heg. |
|
| Ó, arcok, akik kigyúltatok értem, |
| mint első csillag a leszállt sötétben, |
| ti tenger-ölek, kontinens-karok, |
| mi mindig kisiklik híjas eszemből, |
| a teljeset tibennetek lelem föl, |
|
| amelyben két test egymássá egészül, |
| az anyagcsere mocska megdicsőül |
| s olyan szabadság s olyan rend terem, |
| hogy ezt a rendet váltaná valóra, |
| ki sorsának első alakítója |
| végre, az emberi történelem. |
|
|
|
|
| Szeretet? szerelem? szédült szorongás |
|
egy életért? csak ez s nem annyi sok más, |
| s aztán mindenki, az „emberiség”…? |
| Nem is a századok, eónok állnak |
|
versenyt – perceiddel; százmilliárd agy |
| működik e pillanatban is épp: |
|
| zsákmányra les vagy láncolt üzletet köt, |
| hangyabolyt tervez vagy egy új elem-gyök |
| titkát kutatja, kényszerképzetek |
| igázzák vagy csodás felismerések |
| röpítik, vagy a csöppnyi macska-észnek |
| egerésző szimatában rezeg. |
|
| Hát mért oly fontos az, amit te gondolsz? |
| – S mért fontosabb az, ami másnak fontos? |
| – Parány vagy. – És ki óriásibb erő? |
| Éppúgy épül a te vágyad falából, |
| mint a csimpánzból vagy orchideából |
| mindig újra az autochton idő. |
|
|
|
|
| Ó, Csu Ku-tien-mélyi kora-kőkor, |
| ötvenezer év nyomait fedő por, |
| te feneketlen kút, elnyeled-e |
| az izzó kérdést, mivel ide jöttem, |
| s mi megkövesedő roppant időben |
| parány hamu lesz csak, vagy annyi se? |
|
| Csöpp hamu lesz, mint mind, ami elégett – |
| de most még ég, miként azok is égtek, |
| a mi lobogásunk e pillanat: |
| s ha ezerszer csúful is el az eszme, |
| ki szép s okos megoldását keresse, |
| ezerszer mindig újra új akad… |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
 |
|
| Nem lehet, nem lehet meghalni addig, |
| míg lelked igazát fel nem adod, míg |
| virágaidban élő nedv kering, |
| míg szívszakadva is újra beforrod |
| a százszor-sebzett szép emberi gondot, |
| a vérébe fagyott hitet, amíg |
|
| mindig új reménnyel regenerálod |
| az ájult ábrándot, roncs-húsu álmot, |
| eszméid ritkuló csontozatát, |
| és inait, addig nem múlsz el innét, |
| nem, amíg Csodálatos Mandarinként |
| újra meg újra feltámaszt a vágy: |
|
| habár utolsó cseppedig kivérzel, |
| új s új harcba szállni a szenvedéssel, |
| hogy természeti törvényünk legyen, |
| létünk könnyű, boldog szabadesése, |
| mi óhaj volt csak annyi ezredéve: |
| a szerelemtől izzó értelem. |
|
|
|
|