|
Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények |
| sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron |
| szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben, |
| egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök, |
| még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel… |
| Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek. |
| Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában |
| szentjánosbogarakként felvillannak az utcán |
| elsietők, az eső kis csillagait letaposva. |
|
|
És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a |
| falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint |
| hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből |
| néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe… |
|
|