Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára

1 Egy perce csak, tán még egy perce se, s már mondanám, mondanám – a halálnak, mit az élőnek szégyen, lustaság vagy a halogatás sunyi ördöge nem hagyott soha elmondani… Hát csak el nem kerülheti itt senki se e csúf csapdát, ott ólálkodik-e mindenki mögött ez a rossz varázslat? Az élőt, ki csak egy jó szót remélne, koldulni hagyjuk, mi is kolduson, és leborulunk a halál elébe. Neked már könnyű. Én terhét, mig élek, hordom e kimondhatatlan igének, mit neked kellett volna mondanom.   2 Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”, mikor választottját az isteni megértés fényébe öltözteti társtalan sötétségében a gyermek. És látnom kellett téged meztelennek, ki pucérságát nem is szégyeli. Tudtam is még, a föld kis szennyei a tisztára is hogy rákövesednek? Bántottál, s én is megbántottalak, megtagadtál és megtagadtalak, ki annyiszor tagadtad meg magad. S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam. Most, végképp műveddé magasodottan, oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban.