Andrea del Sarto önarcképe alá

Egy pillantás az ón-tükörbe, egy a vászonra – egymással így vitázott a három arc: az élő és a látott s a kettejükből születő, melyet falamon tükröznek nyár-délutánok és köd-foncsorú téli reggelek. De rajta nem hagynak semmi jelet, míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok. Együtt voltunk ifjak, te drága társam a sötéten lobogó ifjuságban! Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom magamra szépséged. Ó, ha lehetnék a változó idők falán ilyen kép, a mindig új ifjúsággal rokon.