Altamira

Futott, ahogy csak inas lába hordta. Szőrös arcát el se képzelhetem. Mögötte a sziklás meredeken fenyegetően csörtetett a csorda. Egyik társát már halálba tiporta. Messze fény csillogott a tengeren. Lihegve ért oda, hol egy helyen szabadító rést nyitott a hegy odva. S amit nem tudott megtenni a kő-kés, a vereséget váltva győzelemre, a gyengeségből merítve fölényt – a rettegő, de már nem remegő kéz a barlang falára odaszögezte játszi bájjal az ormótlan bölényt.