József Attila

Így látlak, ahogy egyszer láttalak: nagysietősen bújva köpenyedbe s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke, mint akit vár a kósza pillanat. Pedig már rég mázsás magány alatt torzult lágy arcod szögletes-merevre, és nem várt senki más, csak a sinekre tétován tolató tehervonat. Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad a boldogság jogát, bármily nehéz lett. Nem szolgáltál nyomorító hatalmat, se öncsonkító, zord képzelmeket. Mint árulást, szégyelted szenvedésed – ráborítottad hetyke köpenyed.