Vörösmartyhoz

Ki, hogy világot a jövőbe gyújts férfi-tettekre induló korodnak, a múlt fényét a homályból kiloptad, te vén cigány, szittya Prométheusz, kinek forró énekében felolvadt egy jeges ezredév, s a szörnyü juss, veszett haza és borult elme bús üszkei közt is a reményt szitottad: hogy sodrában e mái nagy napoknak a fényért küszködők mindannyian megérthessük a voltat és a leszt is – mi nélkül minden kásás ködbe roskad, taníts meg mindent merni, ami van: újat, nagyot, kedvest s rettenetest is.