A Zöld Bárban^*

A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának –

a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon –

de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék.