Láttátok-e?^*

Ébredezünk már társaim – ó de micsoda láz volt! Mint ahogy izzó sistergéséből kiragyogva élesen ébred a vas – élesen ébred a vas – mi is álltuk az edzést, szörny nászát hörögte fölöttünk a tüz és jég és forrón lobogott köztünk a rémület – és forrón lobogott köztünk a rémület – álljunk hát mi is újra az új tetteknek elébe. De előbb még: hallottátok-e, hogy lett néma az élő? sírtuk, hogy: szerelem – s nem súgta senkise: várlak, és szóltunk: falevél – csak állott, lombja se moccant, zsarnok! üvöltöttünk – és nép nem zúgta: szabadság! És láttátok-e? Már hogy a színfalak égtek, mind láttátok-e? ünnepi tündér táncok után és nagy játékok után – egy perc! – hogy kongva kinyílott mélyük, az űr, ami bennük volt, s mögöttük az űrből, mint süllyesztőből, kivonaglott fényben a céda – jaj, láttátok-e? őt, kit imádtunk, álmaink tűzét fagyasztva a keblén gyémánt ragyogássá és kínjaink biborába takartuk – láttátok-e, hogy dobta le őrjöngő igazában e talmi ékköveit és minden lengő selymei rongyát, s már a bőrét kezdte tépni, a húst szakitotta, végül egy őrült csontváz táncát járva előttünk, láttátok-e? láttátok-e? Nem, elfödtük az arcunk, mikor utolsó díszeinket is, ó történelem! elhajigáltad. Most, lám, dísztelenül megyünk mi is itt, a kilobbant régi tüzek hamvában lépve, de csendbe velünk lép, jő a csoda, ki mindig dísztelenül jár: itt egy város nő ki a földből, fal fal után, mint mozdulat, ugrik az emberek izmából – mozdulat, ugrik az emberek izmából – hol a költő, most, ó, most, hol vagytok, énekes Amphionok ti? – és a szivükből, mint egy érzés, lobban a fény és száll a meleg, hogy lássunk és ne vacogjunk. Nézd, ahogy elmész itt napi gondod partjai mentén, minden nap közelebb áhít két ajka a hídnak, s eljön a perc majd, mikor csókba csattan a vas. S mikbe kapaszkodtunk nyomorultul, az ázó roncsok után majd lesz, hova állnunk, ív, ami bátran összeköti azt, ami volt és azt, ami lesz csak, s újra kibomlik elénk a sudár útak sokasága, hogy újra dalolhassuk a dalt, amely szakadatlan, s érthetetlen könnyeink hiú ezüstje helyett majd tiszta szavunk aranyát hozhassuk el újra csókjaikért cserébe anyánknak és szeretőnknek. Állj meg a zúgó dolgok árja felett, a kibomló fényben: fényben: mint buborék, pattannak a régi rab álmok; ints nekik egyet: ints nekik egyet: rég-holt istenek árnya! rég-holt istenek árnya!ints nekik egyet: aranyból vert hamis érmék! vert hamis érmék! kristályok torz fényköre! kristályok torz fényköre!vert hamis érmék! szédült hiperbolák! – hiperbolák! – itt házak lépnek elő, hidak állnak, szén szikrázik az éjben, új törvények irásán hűl a pecsét, a tiszta jövendő rakja helyére mélyebb-rendü világát – nézz a habokra: mélyebb-rendü világát – nézz a habokra: sirályként vágnak eléd a szavak, az újak, a vártak, és arcodba a holnapok éneke csapkod a széllel.