Arión
| …Vihogva fogták közre… Ám daloljon, |
| ha jobb a lelkének! Mit volt nekik |
| a dal! mit nékik, a bennük homályló |
| rejtelmes istenek ha fölragyognak |
| s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők, |
| mit tudnak ők felőlük, rettegett |
| és rémült útjaik során üzetve |
| vízen és szárazon?… |
De fönn, |
| magát önnön tündökletébe rejtve |
| állott a nap, a megingathatatlan, |
| s izzó magva körűl, az ezeregy |
| szélben lobogva, rojtos széleit |
| korommal írva égre, mint a láng, |
| ingott a tér. |
És ő, e lobogásban, |
| maga is, mint a láng, magasra csapva, |
| s fürtös fejét a dalnak fölemelve |
| és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel |
| és meg-nem-ingva, mint a szédület, |
| a bárkaorr habvert csucsán kiállott |
| a báva nép fölé, mélység s magasság |
| fölé, önnön szíve fölé kiállott |
| és állva, megrándult minden izében, |
| élet s halál közt ajzva pattanásig, |
| amint a vásott sors belékapott. |
|
| És felcsapott a hang és lecsapott. |
| Mint az ég ívén cikázó sirály, |
| mint a habok között a bárka orra, |
| mint a szivében rémület s remény. |
| Ki nem látta e hangokat? |
A zajgás |
| elültén szétterült csend nyughelyét |
| fölverve, rebbentek, pattantak és |
| villantak és – kihúnyva visszahulltak, |
| szikrák szorgos szövőszékén teremve, |
| ó, élő lant, ó aranyveretű |
| torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat! |
| Vakítva rajzottak s alant vakon |
| pihentek el, mind várva, várva – rá, |
| ki tudta már, hogy vesztét leshetik, |
| hiába, ő már el nem veszhetik. |
|
| Táncol a táj. Arión énekel. |
| S már nem is ő dalol, az ének, ó, a |
| vásott, a bűvös sors énekli őt, |
| s egész valója hanggá lesz, amint |
| istenének neve fölzeng az ajkán, |
| amint ő fölzeng az isten nevében, |
| amint e név fölzeng a tengeren, |
| PAIÁN!fölzeng és elhal: |
És nyomában |
| fekete némaság gomolya tátong |
| s vele oszlik alakja, mint a füst. |
|
| S az ellobbant csudára rászakadt |
| kormos sötétben lassan ring a bárka |
| irdatlan útjain tovább, az elgyúlt |
| csend hullongó pernyéiben, |
| miket már újra megzörrent a raj, |
| felver a döbbenet… |
Paián! te fénylő! |
| Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe, |
| ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom! |
| Kalózok közt, kalózhajón, kalóz |
| szelek kényén, kalóz sors sodratán |
| vettetve – hadd vetem magam ki én is. |
| Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély, |
| zendülj fel izmaimban, lendület, |
| pattanj szökő párává, sűrü test, |
| s lélek, ölts testet, röpke-surranón: |
| fogadj magadba, dal! te tünde |
| és el sosem tűnő, ringassatok |
| bizton, ti mindentudó tengerek. |
|
| Roppant sugár az ég íve, az isten |
| íjjának fényes idege remeg. |
| Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul |
| és ámulatra tégy ki Tainaronnál |
| a döbbenetre-gyűlt népség előtt: |
|
|
|