Az arcod^*

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át   fölötte vijjogón a gond. S tükrén az oldhatatlan szomorúság   sikamlós olaja borong. Vizére, mint lehajló parti fűzek,   borul lombos, sötét hajad. Iszamós emlékid hínárba fűzted   s most ott kúsznak a víz alatt. A távolból derengve imbolyognak,   mint hegyek ködlő ormai, múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak   feltornyosúló árnyai. Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,   mint felbukó fényes halak. De félve visszahull mindjárt s utána   csak hullám és zavar marad. Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,   mely sóhajaidból fakad! Most kél a hold és ver föléd az éjben   vágyakból ragyogó hidat. Súlyos ködként fed a bizonytalanság,   nem törik át fénylő szavak. Az ifjú, megrázó boldogtalanság   csodálatos tájképe vagy.