| Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te. |
|
Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál, |
| minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn, |
|
legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt, |
| mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van |
|
és az élet elől orvul elissza a bort, |
| még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne. |
|
És hiába rikolt mind e sok állati jaj, |
| míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját: |
|
rút méhébe fogan a hazug és a nyomor. |
| Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent! |
|
Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár. |
|
| S majd, ha a lángon – poshadt víz – diadalt a halál ül, |
|
csúf vereségemet, ó, csak ne gunyolja virág. |
| Űzve riaszt már most is a szép: hazug, árnyat-elosztó |
|
csillogás a halál szörny-testén! S jaj, a bús |
| pellengéren, amit sirom állít, csak ne hebegjen |
|
elnézőn hazug és álnok imákat a pap: |
| gyűlölöm én e reves szépet meg e renyhe erőket, |
|
ők a megnyugovás, általuk él a halál. |
| Ám, élet, melled merevítse ma kőbe-meredt kín, |
|
elhullt zsenge fiad, gőgös-erős Niobé. |
| Ő a halált megölő, fényes hősnek született, mert |
|
senki se félte soha úgy, ahogy ő, a halált. |
| S gyáván meghátrált – a szivünk szakad erre a szóra – |
|
(mint mindenki, aki azt, ami benne feszül |
| és robbanni kitör, csufosan megfojtja magában): |
|
jaj, a kaján isten árja felitta tüzét. |
|
|