Lesz-e…?
| Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse, |
| e szonettek szorgalmas vésnökét? |
| Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét |
| szemével a forduló napba nézve. |
|
| Hajlik a délután aranya rézbe |
| körülte, s minden fa, tetőcserép, |
| arc, virág, házfal külön fényben ég |
| a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme. |
|
| Nem tudom, szivének s arcának éle |
| kirajzolódik-e a mélybehullt |
| idő s az örök táj ércébe vésve. |
|
| Ha külön napként tán nem kelt az égre, |
| de érzékeny tükörként, mint a hold, |
| felelt a nagy bolygók tündökletére. |
|
|
| Mint elfeledett régi mesterek |
| az oltárkép sarkába ismeretlen |
| arcukat – magam én is idefestem, |
| s a dátumot és helyet és nevet. |
|
| Kilencszázötvenhatban Budapesten, |
| olvasztani a nem-múló telet, |
| felidéztem e forró szíveket: |
| helyettük szólok – szóljanak helyettem. |
|
| Március járja, mégis sűrü hóban |
| jöttem ma is, de már érezni, hogy |
| lassan múlóban van a tél, mulóban: |
|
| ár visszahuzódik, jég összerogy. |
| Legyen megírva e sóvár sorokban, |
| hogy várták a tavaszt e zord napok. |
|
|
| „Mint elfeledett régi mesterek |
| az oltárkép sarkába ismeretlen |
| arcukat”, vagy ahogy a versfejekben |
| rejtették el kósza neveiket |
|
| névtelen bárdok, kóbor igricek, |
| végtére magam én is idefestem. |
| E század dúlt kertjében, Budapesten |
| nevelgettem e hajló rímeket, |
|
| kiugró erkélyemen reggelente, |
| mikor nyílni kezd a hajnalka kelyhe, |
| s mindig végezve, mire becsukódik: |
|
| magamnak, mindnyájatoknak, s Neki, |
| akivel sorsom egybekulcsolódik, |
| mint virág-indák s versem rímei. |
|
|
|
|