Talizmán

Előszó

Valaha sokat emlegették a költő bátorságát. Nem mindig ugyanazzal a jelentéssel. Volt, aki a politikai bátorságot értette rajta, volt, aki a kísérletezés bátorságát. Ami engem illet, a „légy hű önmagadhoz” alapelvét becsültem a legtöbbre. Költői önmagunkon persze nem csupán az eredeti képletet és készletet értettem, azt, amit magunkkal hoztunk – a génjeinkben, ahogy manapság mondják –, hanem azt is, amit utóbb sikerült hozzászereznünk, magunkhoz hasonítanunk.

Csak most, a Talizmán útra bocsátásakor ébredek rá, hogy a szónak ebben a jelentésében Somlyó György egyike a legbátrabb költőknek. Hű maradt ő nemcsak a maga eredeti képletéhez, hanem – eltekintve attól a megingásától, amely az ő pályafutásán pillanatnyinak tekinthető –, mindahhoz, amit folyamatos és gyönyörűséges munkával magáévá tett.

És ezeket az örökölt és szerzett javait egész hosszú pörében sem tagadta meg. Mert gondolom, nem kell rá felhívnom senki figyelmét, hogy majdnem minden valamirevaló költőnek megvan a maga pöre a kritikával, vagy legalábbis annak egy vonulatával – elég a mi századunk nagy költőtriászára utalnom. És még hozzá koncepciósnak sem nevezhetjük ezeket a pöröket, mert rendszerint nem koholmányok képezik a tárgyukat, hanem éppen a legújabb értékek szerepelnek a vádpontokban. Somlyót a maga pörében főként az terheli – miért ne mondhatnám ki? nem a vádlottra, hanem a vádlóira üt vissza –, hogy nem „elsődleges”, hanem intellektuális, de ami még súlyosabb, művelt költő is, idegen áramlatok importőrje.

És hát ki tagadhatná, hogy mindebben van is valami? Hogy jóformán kölyökkora óta együtt lélegzett a világköltészettel, kivált a franciával? Nem véletlen, hogy a francia kortársak az egész magyar költői glóbuszon láthatóan őt érzik a legközelebb magukhoz. Az is tény, hogy jóformán gyerekkorától kezdve tudással töltekezett, és ezt a tudását nem titkolta, hanem tékozolta. De kire, mire? Az olvasóira, akik közt nemcsak barátai akadnak, hanem olykor ellenségei. De hogy is kezdi szívemnek egyik legkedvesebb versét, Az ellenségek gázeljét? „Sosem jutnak eszembe az ellenségeim.”

Ezzel a naiv nemtörődömségével csak még nyilvánvalóbban provokálta ellenségeit. Mert nem volt-e például tartós kihívás, hogy egy boglári-pesti fiú 1953-ban elkezdi, és harmincöt éven át, írók, művészek és tudósok alakjain, művein, vagy csak egy-egy során, szaván, mozdulatán keresztül száz szonettben meg akarja írni az emberi kultúra történetét? (A százegyediket azért nem számítom itt hozzá, mert az még negyvennyolc éve készült, Babits halálára, alkalom szülte, a vállalkozáshoz már hozzátartozik, a kihíváshoz még nem.)

Ez aztán intellektuális költészet a javából! De hogy is védte meg T. S. Eliot az angol metafizikus költőket? „Gondolataikat olyan közvetlenül érzik, mint a rózsa illatát…” Igen ám, de Somlyó a mások gondolatait is olyan közvetlenül tudja érezni, mint a rózsa illatát. Az ő valóban gondolati költészetében az értelemnek sincs nagyobb szerepe, mint az érzékenységnek. Ezért van, hogy ez a százegy szonettes kultúratörténet mégsem gondolati költészet, hanem líra. Igaz, különleges líra.

írja Rimbaud-ról szóló versében. Ez a horog-hasonlat már a Bolyai-versben is fölmerül: „Itt vetni ki, a magyar végeken, az agy merész hálóját le a mélybe” – aminthogy alig is lehetne láttatóbb képet lelni e szonettek lírai és történelmi módszerére.

Az emberi kultúra történetét említettem föntebb e szonettekkel kapcsolatban. Ideje szűkítenem az átfogót: a Húsvét-szigetek szobraitól és a Kínában készült három szonettől eltekintve – amelyeknek egyike azonban Adyról szól! – a Talizmán témaköre Európára szorítkozik. Amihez rögtön hozzá kell tenni, hogy a százegy szonett közül huszonhatnak magyar a tárgya, jobban mondva, hőse – igaz, néhánynak maga a költő.

Az olvasó akkor sem forgatja rendeltetésük ellenére a százegy szonettet, ha csak az európai kultúra történetét akarja belőle megismerni. De a talizmán jelentése: mágikus tárgy, amely birtokosát megóvja a viszontagságokban. A Talizmánt is készítője – ha öntudatlanul is – bár Somlyó csakugyan tudatos költő – e célból fabrikálta.

És most mi mással bocsáthatnám útjára ezt a szépmívű Talizmánt? Természetesen azzal, hogy sose szűnjék meg varázserejével védelmezni, övezni készítőjét.

Meg az olvasóit is.

Vas István

Bízzák ránk azt a fáradságot, hogy Aristoteles Poétiká-jának nehézségeit felderítsük; s tartsák fenn a maguk számára a könnyek és az ellágyulás örömét; s engedjék meg nekem, hogy azt mondjam nekik, amit egy zenész mondott Fülöp makedón királynak, aki egy dalról azt állította, hogy ellentmond a szabályoknak: „Ne adja isten, uram, hogy valaha is olyan szerencsétlen légy, és jobban érts ehhez, mint én!”

Racine: Előszó a „Bérénice”-hez

(Vas István fordítása)

Hadd ítéljem meg én ami élni segít

Paul Eluard