Finálé helyett

Addig-addig töprengtem-bajlódtam-terveztem, mit írjak – mi mindent kellene, mi mindent kell egy ilyen „életmű”-válogatás végére magyarázatul, mentségül, ajánlásul, búcsúzásul, az olvasó köszöntéséül hozzáfűznöm –, míg kifutott alólam az idő, s a többszörös korrektúrák során elmondhatatlan mondandóknak és hozzáfűzhetetlen hozzáfűzendőknek olyan örvényei forgattak magukba, hogy végül is szinte csak annyit tudok mondani, hogy: vége van. Itt a vége, fuss el véle. Annál inkább, mert e könyv hosszantartó munkálatai közben nem tudtam szabadulni egy feledhetetlen gyerekkori élményemtől. Egy fürdőhelyi kis alkalmi pódiumon hallottam az akkoriban népszerű Mocsányi–Lakos kabaré duó egy jelentéktelen kis opera-persziflázs számát. Állandóan fülembe játszott az a kis dallam, amelynek csak a szövegét idézhetem ide, s amely így szólt: Vége van az operának, vége-vége-vége van, vége van, az operának vége van, vége van, vége-vége-vége van… S mindezt a végtelenségig, amíg csak le nem tapsolták őket a pódiumról.

Magam számára is alig hihetően, hatvannál több évet felölelő költői, versfordítói és kritikai (mellesleg még a regényírásba is belekontárkodó) munkásságomról annyit talán biztosan elmondhatok, hogy nem nélkülözte a szorgalmat, a tanulást, művelődésre törekvést és művelődésre késztetést, és a „jó mester-emberek” nyomába, olykor árnyékába, s ha szerencsém volt, itt-ott barátságukba szegődés máiglan magamban őrzött vágyát. S azét, hogy magam is valamennyire „jó mester-emberré” válhassak. Amilyen nagyapám bádogosként volt. Meg az a remek nyomdász-író, akit idézek. Mindig tanítványnak éreztem magam, sose tanítónak. És sosem felejtettem el (még pályám – az egészhez képest meglehetősen rövid – téves útra sodort szakaszán sem), hogy Babits, József Attila, Illyés fogadott be szinte gyerekként az irodalomba, a Nyugat és a Szép Szó hasábjain. Füst Milán fergeteges személyiségében pedig még valamiféle új „apára” is találtam, aki apám oly korai eltávozásakor a maga patetikus gesztusai egyikével még a „fogadott fiúi” státust is felajánlotta nekem.

Azt is remélem, hogy, ha másban nem is, a költészet „szerelmében” legalábbis hű követőjük lettem és tudtam maradni az irodalom e valóságos világválságot (Mallarmé jóslatos szavával exquise crise-t) élő félszázadában. Ha valamiről, erről szól e könyv két kötete.

Hogy sikerült-e a háromszoros terjedelmű anyagból a válogatás? Ezt egymagam nem tudnám megítélni. Bíztam benne, hogy a kiadó a szöveg végleges összeállításában nem hagy egészen magamra. Nem kellett csalódnom. Csordás Gáborban a várhatónál is jobb munkatársra találtam. Nemcsak azt köszönhetem neki, hogy felajánlotta nekem egy ilyen könyv kiadásának lehetőségét, hanem azt is, hogy szinte úgy vett részt ennek kialakításában, mintha a sajátja volna. Olyan szerkesztő volt, mint az író álmában elképzelt legjobb olvasó.

Az író, amíg él, úgy érzi, a maga tulajdona mindaz, amit írt. Nemcsak kedvére, az adott pillanatban működő ítélőképességére válogathat benne. Megtagadhatja, dédelgetheti. Vannak mániákus át- és újrafogalmazók. Enyhíthetetlenül az elérhetetlen tökélyre igyekvők. Mások szerint, ami egyszer leíratott, annak úgy is kell maradnia. E könyv szerzője és összeállítója egyik fajtához sem tartotta magát szigorúan. Egyáltalában (bár ennek a kérdésnek a tisztázása nem ide tartozik, és egy egészen új tanulmány is kevés volna hozzá), csak annyit mondhat magáról, hogy mindig igyekezett minden „kánon” elől kitérni. E könyv szövegei megegyeznek első (esetleg második vagy sokadik) megjelenésükkel, annyi „retusálást” megengedve maguknak, amennyi elkerülhetetlen bármily fotográfia újabb alkalmazása esetén. Megkopott, elavult kifejezések, mai ízlésemnek már megfelelhetetlen stílusfordulatok elsimítása nem teheti ki egy százalékát a könyv betűtengerének.

Az olvasó mindig úgy olvas, ahogy olvasni tud (s bizonyos értelemben úgy is, ahogy akar). Ennélfogva úgy ítél olvasmányáról, ahogy neki tetszik. Ez esetben, ennek a könyvnek az esetében egyet semmiképpen nem lehet elfelednie. Ez pedig az, hogy ez a közel ezer oldal mintegy hatvan év terméke. Egy szerzőé, ám egy – nem kevéssé viharos – több mint félévszázadé is.

Magam-ajánlására, vagy immár „magam mentségére” nem mondhatok mást magamnak, mint hogy ebből az összeállításból kiderül, hogy nem egy halom ilyen-amolyan irat kerül az olvasó (adj’ – vagy ne adj’ – isten, a kritikus) asztalára, hanem mégis valami szerves, kohéziók és interferenciák, konkordanciák és szétágazások feszült és kiegyensúlyozott hálózatából kialakuló szemlélet a költészetről, amely egész életemet betöltötte.

Amelynek tengelyében (és minden irányú ki- és elágazásában) egy olyasfajta elképzelés működik, amelyet, az olvasó engedelmével, egy több mint harminc évvel ezelőtt a kritikáról írott (ebben a könyvben is már újra-olvashatott) esszé utolsó bekezdésével tudok most is még legjobban érzékeltetni.

De mielőtt még erre térnék, felhívnám a figyelmet József Attilának ugyancsak e könyvben már idézett „tételére” a kritikus és a művészet alapvető viszonyáról. Eszerint „a kritikus első célja, feladata volna annak megállapítása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban műalkotás-e vagy sem (…) hogy tehát értékelésünk pusztán arra szorítkozhat, hogy ez mű, ez nem mű”. Ha pedig mű – teszem hozzá –, akkor a további feladat az, hogy ezt a művet a kritika mintegy továbbírja, a költészet megszakíthatatlan láncolatában. Ezért mindig csak olyan művekről írtam, amelyek művekként álltak elém. Kritikusként nem gáncsot vetni volt a feladatom. Mi mást tehetnék az emberi szellem e megfoghatatlan tüneménye előtt? Amit Rilke: „Ó, mondd meg, költő, mit teszel? – Dicsérek.”

„Emlékszünk, mikor az udvaronc, a bürokrata és diplomata Polonius az érkező színészekkel nagylelkűen érdemök szerint készül bánni, hogy ront neki Hamlet. Az egész darab folyamán sehol sem ragadtatja magát gorombább gesztusokra. »Veszetthordtát, ember!… Bánjon velük saját embersége és méltósága szerint.«

A kétféle kritikusi magatartásnak szememben nincs pontosabb jelképe Hamletnél és Poloniusnál. A művészet nemcsak arra való, hogy bennünket gazdagítson, nem kevésbé arra, hogy mi is gazdagítsuk őt. Az a feladatunk, hogy minél többet adjunk hozzá magunkból, nem hogy minél többet igyekezzünk elvenni belőle.

S mi másban, mint ebben nyilatkozhatna meg a kritikus embersége és méltósága?”